Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-07-17 / 15. szám

Emré bá (részlet, hársfa, 1939)

Kokoskaevők (részlet, színezett hársfa, 1956)

ím

fMr.j&í

•F *• «

io' Mi [1 MaSB

k^í

Balladák (részlet, színezett juharfa, 1969)

Mozgás (juharfa, 1942)

„Hány önarcképet faragtam? Ügy száz körül biztosan. Ha éppen nincs témám, rájár a vésőm pihenésül; ha valami fontosat akarok mondani a világnak, forgatom magamban a témát, s önarcképben ragadom meg először azt, ami feszít belülről. így gyűltek, maradtak itthon és keltek útra számolatlanul arcmásaim, sorsuk így lettek tanúságai életem jelentős eseményeinek és csöndes perceinek ...

Azelőtt, s azután számtalanszor fogtam marokra a vésőt, s ha szerencsém nem is, munkakedvem végigkísért egész pályafutásomon!, s kényszerít ma is, hogy erőmön felül, orvosi figyelmeztetések ellenére, dolgozzam. A sajnos nem ritka kényszerű pihenések idején tekintetem körbefut munkáimmal zsúfolt műhely-műtermemben.

Valamikor lendülettel kezdett, aztán félretett és félretolt, egyéb tervek miatt félbemaradt vázlatok, szobrok, domborművek kérdeznek rám: — hogy is volt? — miért is lett ez a sorsunk? — s mellőlük, az elkészültek néha válaszolnak: — miattunk történt. De a kérdés sokszor felelet nélkül marad, és ilyenkor feltolulnak az emlékek, arcok, események elevenednek meg, örömök és fájdalmak szakadnak fel bennem, elnyelt indulatok, hitek és csalódások kísértenek.

(Szervátiusz Jenő: önarckép) „Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös tevékeny mámor és szenvedés, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral,Erdőlő család (tiszafa, 196?)

tiu

u Tetem: J

tfjlA'f/ A

A kis presszóban záróra közeledett. Még volt ugyan hátra jó félóra, de a kávésnő — nagydarab, kontyos, kedvetlen asszony — már leengedte a gőzt, és elment hátra leszámolni. A kis felszolgálólány is elkiáltotta magát vékony, gyerekhangon: „Záróra, fizetni!”, mire a vendégek kitöltögették a maradék sört, a nők lassan öltözködni kezdtek.

Ekkor lépett be az ajtón egy alacsony, cingár férfi.

lllemtudóan levetette körprémes sapkáját, tenyerével lesimította a haját, és a pulthoz lépett. S mivel nem talált ott senkit, zavartan nézelődött, várt. A pult lámpái alatt feltűnt széltől kimart, cserzett arca, barnára szikkadt bőre. Egy kis idő múltán nagyot fújt, lenyelte az indulatát, hogy nem szólt hozzá senki, majd félhangosan, hogy a közelben ülők is hallják, megjegyezte:

— Hiszen, ha én is így bánnék a jószággal! Egyetek, igyatok, ahogy tudtok! — s mert többen felfigyeltek, mókás fintort vágott ,hozzá. Egy kopasz férfi a közeli asztaltól megszólította:

— Milyen jószággal bánik?

— Birkával — felelte a juhász, s örült, hogy végre szólt hozzá itt valaki. Majd gyorsan még hozzátette: — Hatszáz birka van a kezemen! Hatszáz!

— Az igen! — bólintott elismerően a férfi. — Merre dolgozik?

— Kócson. Tudja, merre van? Kint a Hortobágyon.

— Tudom — mondta a másik. — Nyáron ott szoktam gyűjtögetni.

— Igen? És ha szabad kérdeznem, mit gyűjt?

— Mesét, meg dalokat.

— Az igen! — bólintott most a juhász elismerően. — Az van ott!

így indult a beszélgetés.

A juhász közelebb lépett s fejével a pult felé vágott:

— Nem adnak itt az embernek inni?

A férfi sokatmondóan legyintett, majd azt mondta:

— Nézze, van itt egy tele üveg söröm... úgyis záróra van már.

— Elfogadom — mondta halkan, méltósággal a juhász. — Mi az ára?

— Ugyan! Semmi.

— Az nem úgy van!... Majd adok érte magának nótát. Igazi, hortobágyi nótát.

— Na, az igen! — Csillant fel a férfi szeme. — Az jó lesz.

— De nem itt! — hunyorított rá a juhász. — Majd odakint. Énnálam!

— Eldalolja, én meg szalagra veszem.

— Nem danolom — igazította ki a juhász —, hanem fújom. Mert van énnékem egy klánétom. Itt vettem a zsibogón, Debrecenben. Nekem mindig az volt a vágyam: egy klánét! Vagyis klarinét.

— Nagyszerű! És mondja, kitől tanult meg játszani rajta?

— Kitől? — nevette el magát. — Magamtól! Nézze, időm volt, ráértem ott magamban kitapasztalni, hogy kell billegetni... Tudja, sokszor napokig nem látok embert. Olyankor fújom a klánétot.

Míg a kopasz férfi nagy vidáman, hogy ilyen kincsre talált, gondosan felírta a juhász címét, a másik lassan leeresztette a fejét, nézte a padlót, mint aki nagyon elgondolkozik valamin. Aztán elhárította a kedves hívást, hogy üljön le már egy percre, köszöni, már megy is, csak éppen beugrott vonatindulás előtt a sörre. Szájához emelte lassan az üveget, olyan mozdulattal, ahogyan csak pusztai emberek tudnak inni üvegből, kulacsból, s lassan kortyolt. Azután azt mondta:

— Írja csak fel az apám címét is. Szoboszlón lakik — s lediktálta az utcát, házszámot, majd hozzátette: — Igaz, már meghaladta a nyolcvanötöt, de azért megfogdossa az még a menyecskéket. Csikós volt a pusztán! Na, maga biztosan tudja, mi az. Hát ő még több nótát tud, mint én. De ha megiszik egy féllitert, el is járja az magának... Szóval, én csak fújom. Igaz, rádióm is van. De a klánét, az más!

A juhász egyre nagyobb kedvvel beszélt, beszélt, miközben aprókat kortyolt, s élvezte, hogy már többen is figyelnek a szavára. Mondta már kérdezés nélkül is. Mintha a sok-sok hallgatás a pusztaságban megtorlódott volna benne és most egyszerre akar kiáradni belőle a szó. Látta, tudta, hogy egy kicsit figurának, amolyan vadembernek nézik itt most ezek a városiak, de nem bánta, eleget hallgat, eleget van magában. Most is utazik vissza. Meglátogatta az asszonyt, jó volt, szép volt, csak kevés volt, maradt volna, de nem lehet.

— Szép új házunk van Szoboszlón —, magyarázta gyönyörűséggel, s fújta a füstöt, másik kezében a sör. — Van abban minden! Szoba, konyha, fürdőszoba, angol vécé, minden! — Majd látva a csodálkozó arcokat, nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: — Miért? Mit gondolnak, mennyit keresek juhász létemre, odakint? — s kacsintott bizalmasan, majd sorolta: — Először is a hatszáz birka. Az tavasszal legkevesebb ezer bárány. Ez egyszer a szaporulat. Aztán hozzá a prémium, ha kicsi az elhullás. Meg a gyapjú után, ha nagy és szép. Mert ahhoz érteni kell. Aztán még ott van a fejés... Szóval, nem panaszkodok, a számra ütnék, ha másként szólnék. De hát, a szakértelmet ... azt meg kell fizetni. Mert az nem úgy van, hogy csak gyerünk! Például ott van, amikor néhány anyabárány elrúgja magától a magzatát, a kicsit. Avval mi legyen? — kis szünetet tartott a hatás kedvéért, majd leguggolt és mutatta: — Látom, hogy egy másik kicsi már félig szopott, azt ellököm az anyja mellől. Az elrúgott kis

10