Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-07-03 / 14. szám
Csehov Ványa bácsi című drámájában Ruttkai Évával és Darvas Ivánnal 1974-ben a Költészet Napján József Attilaverset szaval „Nem megdöbbenteni kell az embereket...” Ifjúságunkban sokat találkoztunk, azokból az időkből őrzöm a képet; imbolygó csónakján a Dunán felfelé húz, hatalmas csapásokkal, mint aki a forrásig akar eljutni. Másik képet is őrzök. 1955-ben a műegyetemi újság szerkesztője voltam. Irodalmi vitákat, szavalóesteket is rendeztünk. Egyik alkalommal a huszonnégy esztendős építészmérnök-hallgatót ajánlották verset mondani. Mosolytalan arcú fiú lépett be a szerkesztőségi szobába. Másnap újra eljött, bejelentette, hogy a kiosztott vers helyett másikat választott, és nemcsak egyetértést, együttérzést is várt, annak elismerését, hogy csak így történhetett, mert azzal a verssel tudja elmondani, amit az életből felismert, és amit másokkal meg kell osztania — ilyen, a kőzeteket olvasztó lázzal mondott el halála előtt néhány héttel a rádióban a nemzetről, a történelemről, a lélekről zengő Ady-verseket. A két dátum között a húsz év, iszonyú töréseivel, csontroppantó küzdelmeivel: egy színészélet. Teljes pálya. Bár mondhatnánk húsz év helyett tizenötöt, mert a vígszínházi szerződésig a debreceni, a miskolci évek kezdőkörök voltak, és mondhatnánk végül mindössze egy évtizedet, mert az utolsó esztendőkben már alig volt színpadon. Egy évtized alatt játszotta el Rómeót, az Amerikád Elektra Orinját, a Közjáték Vichyben festőjét, a Mario és a varázsló Cipolláját, a Tóték őrnagyát, a Különc Teleki Lászlóját, Ványa bácsit, filmen a Szegénylegények nagy kettős szerepét, az Oldás és kötés főszerepét, a Hideg napok Büky századosát, Karinthyt az Utazás a koponyám körül-ben, Szindbádot. Más nagy színész ha féltucat, ha három, ha két ilyen színészi remekművet alkot egy évtizedben, értelmét érzi pályájának, ő elégedetlen, boldogtalan maradt. Alkotóművészetéhez akkor tudunk közel kerülni, ha megértjük, hogy az a „több”, amit Latinovits elmondott, minden szerepében maga volt a kor, egyetlen történetet mesélt, a századközép emberének történetét, aki visszanéz, megretten attól, amit lát, aztán mégis próbál továbbmenni. Beteg volt. Küzdött-e démonjaival maga is, nem tudom, bár azt hiszem, felfedezhette belül a végzetet, és legjobb éveiben, hónapjaiban megpróbálta a pusztító erőket is BŰCSÚ LATINOVITS ZOLTÁNTÓL szerepépítésre felhasználni. „Ez a két roncs, vagy ha úgy tetszik szörnyember — mondta a Cipolla és a Tóték őrnagya után — idegen tőlem, bár gyökerük nyilván bennem is él, különben nem tudtam volna eljátszani őket” Arra a veszélyérzetre gondolhatott, amit ez a két figura teremtett maga körül, meg a belőle sugárzó, alkotó-kapcsolatokat is elüszkösítő nyugtalanságra, amivel annyiszor tette bizonytalanná a próbákat, a közös munkát, még a színházi estéket is. Még egyszer leírom: csak nagy szerepei voltak, csak mindent feltáró, semmit az élet kincseiből és iszonyúságából nem hagyó alakításai, mint ahogy leplezetlenül is élt: nyugalmas, alkotó szakaszainak rövidülésével, a szervezet pusztulásának elhatalmasodásakor alábukásait környezete előtt sem titkolta. Vannak nagy színészek, akik egy hoszszú pálya emlékeként néhány alakítást hagynak csak hátra. Latinovits tíz év alatt egy szerep-Himaláját teremtett, és most mégis a derékba tört fákat, a repedezett sziklákat is látjuk a magaslatok árnyékában, a sérüléseket, amiket magával hurcolt, az árkokat, amiket indulatai hagytak másokban. Azt mondom: a hegyet nézzük. VeszeLka Imréjét, amit Jan csóvál, Rómeóját, amit Várkonyival, őrnagyát, amit Kazimirral, Teleki Lászlóját, amit Illyés szavaiból, Szindbádját, amit Huszárik álmaiból, Büky őrnagyát, amit roncsolt történelmünkből, Cipolláját, amit egy század rémséges víziójából teremtett meg. Ezekről a szerepcsúcsokról többet kap a művész, a kétkezi munkás, ha önmaga életének kérdéseire keres válaszokat, mintha a színészi hétköznapok kútja fölé hajol. Élt köztünk egy nagy művész. Most is úgy nézek utána, mint ifjúságunk idején, miközben törékeny hajóján a forrás irányába húz. Sándor Iván (Megjelent a Film Színház Muzsika 1976. június 12-i számában) Részletek Latinovits Zoltán utolsó nyilatkozatából aratás — Ozsonnyázni? — tekintett vissza rám ámulva, mintha most hallotta volna ezt a szót először. — Hiszen most volt dél! — Na de mindjárt este lesz! — Éppen azért! Majd eszünk akkor. Ahogy azonban jobban rám nézett, mást gondolhatott, mert letette a kaszát, és azt mondta: — Nem bánom. Bementünk a kunyhóba, és az öreg viziciberét csinált. Ez az étel hideg vízből, száraz kenyérből áll, cukrot meg ecetet is tesznek bele, és én szeretem, mert jó étel ez, ha jól készítik. Ellenben az Imre bátyám ciberéje valami rettenetes ízű volt. Ecet nem lévén, savanyított paprikát tett a vízbe, s még más baja is volt a ciberének, de nem törődtem vele, csak ettem szorgalmasan. Mikor befejeztük, az öreg nyalogatja kissé a kanalat, majd elneveti magát. — Ejnye, fiam, hát a zaherint meg kifelejtettük belőle ... Nekem nem volt kedvem nevetni. Csúnyán néztem az öregre, és indultam vissza a búzába, hogy üssük, vágjuk, csináljuk, legyen vége minél hamarább. Az öreg lassan ballagott utánam. Vacsorát nem ettünk. Imre bátyám ezt azzal magyarázta, hogy most volt az uzsonna, és még bizonyára nagyon tele van a hasunk. — Majd rosszat álmodnánk — mondta tréfálkozva. Kint ültünk a kunyhó végében, a nagy pusztai csend és a csillagos égbolt alatt. Parányi szellő lengett, s szúnyogok, muslicák és másfajta bogarak repkedtek köröttünk. Az öreg mellett ültem, aki nagy meglepetésemre egyszer csak magához húzta a fejem, és remegő hangon suttogta: — Tudom, hogy ennél, kisfiam. De nincs mit. Annyi szalonnánk van, amit a tarisznyában látsz. Talán éppen learatunk vele. Fáj, hogy nem adhatok, vérzik érted a lelkem, de hát... Ránéztem és láttam a lelke vérét, a könnyet, mely csendesen csillogott végig arca barázdáján. — Tudom, nem való már ez a munka nekem, mert a hetvenharmadikat taposom, de akarja az ember... Mélyeket sóhajtott. — Különben egyél. Nekem már úgysem kell. Jólesett ez az első nap. Tudom, hogy reggel kiesik a kasza a kezemből. Ügy is lett. Másnap be kellett szállítani az orvoshoz, és még azon a nyáron meghalt. Nekem ez lett volna az első aratásom, neki ez lett az utolsó. Úgy érkezett az öreg a szabad élet kapujába, hogy már nem volt jártányi ereje belépni rajta. A nyilatkozat teljes szövege — Bérces Jenő készítette az interjút — megjelent az ÚJ TÜKÖR- ben 1976. jún. 15-én a 24. számban. Mi a versmondás célja? u — Nagyon nagy szóval nemzetépítés, bővebben kifejezve szocialista nemzetépítés, más nyelven szólva szocialista hazaépítés. Magyar verseket előadni világosan és plasztikusan, hittel és átélten, ez mindig nagyobb feladat volt ebben az országban, mint színjátszani, pódiumon szerepelni, nagyobb feladat, mint színésznek lenni. Tehát az előadóművészet szerintem magasabb értékű, mind a nemzet szempontjából, mind a színész szempontjából, mint a színjátszás. A versmondás teljesen betölti az életét? — Színész voltomat már éppen elég szerepben kiélhettem, most egy másik műfajt próbálok meg, az operettet. Meggyőződésem szerint az országban a tragédiák játszását korlátozni kellene, mert több tragédiát éltünk meg, mint amennyit Shakespeare elképzelt. A tragédia nem sokat tesz ma már hozzá egy ember életéhez. Pláne, ha azokat rosszul játsszák. A vígjáték viszont, a groteszk, a burleszk, az operett, a musical, az embereket vidámságra serkenti, energiákat ad nekik, s azt hiszem, hogy ebben a fázisban, a szocializmus építésének ebben a fázisában, jókedvű emberekre van szükség. Az építés ilyen hatalmas arányainál az embereket nem megdöbbenteni és elkeseríteni kell és megkönnyeztetni, ebből volt elég soruk, hanem éppen hogy fel kell tölteni őket vidámsággal. Ide csatlakozik az is, hogy egy költői est, ha nem is szolgál mindig vidámsággal — bár arra is vigyáztam, hogy egy bizonyos egyensúly legyen a humoros és nem humoros versek között —, hitet ad, erőt ad a továbbiakhoz, mert a színész másik feladata a vidámításon és az energiaadáson kívül, hogy hitet adjon, hitet! Hogy miben? Hogy fel fog épülni a szocialista haza. — Megkérem, mondjon valamit terveiről! — Tervem egy színház alapítása, erre a Magvető Könyvkiadótól pénzt is kaptunk. És ez a hely lenne egyben egy drámaírói műhely is és egyszersmind színészképző iskola is. Tehát a tojást és a tyúkot is egyszerre kell megszülni. — A versmondáson és az eddig említetteken kívül mivel foglalkozik még? — Írok. Könyvemet másodszor is meg fogják jelentetni — a Ködszurkálót — kicsit kibővítve, a mai helyzetet is belevéve. Azonkívül könyvet írok versről, versmondásról, költőként elemezve a szerzőt is, és a verset is, és a versmondás általam elképzelt maximumát is. írok a pulikutyámról és Szendrő Jóska barátomnak hátrahagyott műveit szeretném sajtó alá rendezni. Szeretnék sokat itthon lenni, és nagyon keveset utazni. Azt hiszem, ebben egyedül állok. Mindenki azt hiszi, hogy máshol paradicsomot talál. Itthon van a paradicsom, csak fel kell fedezni. 11
