Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-07-03 / 14. szám

♦

RÉGI NYOMOKON

Hat esztendeje is van, hogy utoljára láttam Tardot. S most, hogy újra járom a községet, mintha semmit sem változott volna. Igaz, talán néháimyal több az új porta (sokkal nem is lehlet több, mert már fél évtizede sem akadt tucatnyinál több régi 'ház), de ismerősként fogad a főtér, a templom, az egészségház, a presszó, a bolt, az iskola. Az iskola udvarán, alig fél méterre az egyik osztályterem ablakaitól, áll még az a düledező vályogviskó, amit azóta sem sikerült lebontani. Személyi tulajdon, s a törvényes előírások még a közérdekkel szemben is védik gazdáját, aki ugyan nem lakja, de azért ragaszkodik hozzá.

Csöndes a falu a 'két part között. Hétköznap: dolgoznak az emberek. Csöndes az iskola is, udvara, folyosója néptelen, amíg csak a csengő föl nem harsan. Ekkor kipattannak az ajtók, s megindul a gyermekáradat. Tíz percnyi szünet az iskolaév végi hajrá közepette. Tíz percnyi pihenő jut Nagy József igazgatónak is.

Kölcsönösen megállapítjuk egymásról — ő udvariasan, én az igazságnak megfelelően —, hogy hat év alatt egyikünk sem változott, majd magamra maradok az irodában, mert az újabb csengőszó a pihenő végét jelzi a diákoknak is, a nevelőknek is.

Az igazgató asztalán keménytáblás füzet. Belelapozok. Elég egy pillantás, és látom: a Sors Könyvét, helyesebben szólva a Jövendő Könyvét tartom a kezemben. Évek óta e füzetben vezetik, hogy a végzős gyerekek milyen iskolába, milyen szakmára jelentkeztek. Az utolsó oldalakon még friss a tinta. A napokban dőlt el, hogy az idei nyolcadikosokat hová vették föl.

Negyvenen vannak, harminckilencen tanulnak tovább. Négyen gimnáziumban, tizenketten szakközépiskolában (ez az iskolatípus négy év után szakmát ad a fiatalok kezébe, de lehetővé teszi számukra az egyetemi, főiskolai továbbtanulást is), a többiek, szám

szerint huszonhármán, szakmunkásképző intézetekben, üzemekben kapnak három éven át gyakorlati és elméleti ismereteket választott mesterségükből.

Ez a füzet, a benne sorakozó nevekkel, szakmákkal, döbbent rá: mégis változott ez a falu a hat esztendő alatt, ha kívülről, látszatra nem is, gondolkodás- és életmódban annál inkább.

Hat éve, amikor az akkori 28 hetedikest faggattam: milyen pályára készülnek, csak hárman felelték: középiskolába. „A mieink úgy gondolkodnak, hogy jobb, ha ipariskolába adják gyermeküket — idéztem lapunkban annak idején Nagy József igazgatót. — Nálunk szabad az út a középiskolába, az egyetemre araiak, akinek feje van hozzá. De a szülők számolnak ám: megéri-e? És ha látják, hogy magasabb iskola nélkül is elboldogul valaki, akkor igen-igen meggondolják, hogy a maguk gyermekét iskoláztassák-e...”

Az igazgató szavait igazolták a számok: Az 1967— 68-as iskolaévben a nyolcadikosok közül 16,6, az 1968—69-ben végzettek közül 14,6 százalék tanult tovább középiskolában. És a gondolkodásmód megváltozását illusztráló adat: az idén a ballagok 40,0 százaléka tanul már tovább gimnáziumban és szakközépiskolában.

Hat éve minden öt tardi kismagyar közül egy olyan akadt, aki írem tanult tovább, tehát segédmunkásnak vagy szakképzetlen téesz-tagnak állt he, az idén a negyven közül csupán ©gy ilyen találtatott.

És végül: a régebben igen szűk pályaválasztási spektrum alaposan kitágult. 1970-ben a 28 hetedikes közül kilenc a „divatos” autószerelői vagy rokonszakmákba (autófényez», karosszéria-lakatos) kívánkozott, öt pedig bolti eladó szeretett volna lenni, most a „negyvenek” harmincféle pályáin indulnak néki az életnek.

Ismét megszólal az óra végét hírül adó csengő. Nagyszünet. Kihasználom az alkalmat, magam köré

Kiss Marika, aki a televízió képernyőjén látta meg a számítógepet. Alsó kép: Aki már a család autóján gyakorolta jövendő hivatását

gyűjtök néhány nyolcadikost, kikérdezem őket: ki minek készül?

Ádám Béla:

— Az ősztől Egerben tanulok tovább karosszérialakatosnak.

Stefán Ibolya:

— A mezőkövesdi I. László gimnázium pénzügyi tagozatára vettek föl.

Nagy Valéria:

— Egerben tanulok majd tovább, a Szilágyi Erzsébet gimnázium orosz tagozatos osztályában.

Majoros János:

— Kazincbarcikára vettek föl, az Irinyi János vegyipari szakközépiskolába.

Pelyhe József:

— Miskolcra megyek, a vasútgépészeti szakközépiskolába.

Orosz Mátyás:

— A Kilián György gimnáziumban fogok tanulni, testnevelés tagozatos osztályban.

Kiss Mária rendkívül szabatosan fogalmaz:

— Egerben, az Alpári Gyula közgazdasági szakközépiskolában folytatom tanulmányaimat, számítástechnikai ágasaiton.

Hagyó Katalin:

— A mezőkövesdi gimnáziumba járok majd.

Látom, a gyerekek szabadulni szeretnének már, hiszen a nagyszünet sem túlságosan hosszú, s nekik egyéb dolguk is akadna, mint egy ismeretlen kíváncsiiskodását állni, de kérlelhetetlenül folytatom: mit szóltak választásukhoz a szüleik?

— Énrám rámbízták. Azt mondták: én tudom, fogom-e bírni a gimnáziumot.

— Én is magam döntöttem. Mert végeredményben a pályaválasztás az egész életemet meghatározza.

— Énrám is rámbizták: amit szeretek.

— Nekem a testnevelő tanárom ajánlotta, hogy testnevelés tagozatos osztályba jelentkezzem, a szüleim pedig azt mondták: tegyek azt, ami nekem jó.

— Én magam választottam. Elvégre nekem kell azt a mércét megtartanom, amit az iskola követel.

— Nekem a bátyám ajánlotta azt a szakközépiskolát, ő is oda járt.

— Nekem a szüleim is azt tanácsolták, hogy autószerelő legyek.

— Nekem a szülők tanácsot adtak ugyan, de végül is rám bízták: oda menjek, ahol tanulni tudok.

— A szüleim azt ajánlották, hogy gimnáziumba iratkozzam. Oda is megyek, de ők igazgatásügyviteli tagozatot javasoltak, én meg a pénzügyit választottam.

A gyerekek szerint tehát a szülők alig-alig befolyásolják pályaválasztásukat. Véleményem szerint azonban beleszólnak a szülők a pályaválasztásba, ha nem is parancs vagy utasítás formájában. A szülői hatás nem egyszeri, nem egyetlen beszélgetésben formálódik ki, hanem lassan, észrevétlen épül be a gyermekek gondolat- és érzelemvilágába. Esetleg úgy, mint családi hagyomány.

— Nálunk Tardon sok az építőipari szakmunkás. Aki csak egyszer is végigmegy a falun, láthatja — mondja Kovács János igazgatóhelyettes, egyszemélyben az 'iskola pályaválasztási tanácsadójának az elnöke, célozva a megújult falura. — És az, hogy a családban kőműves van, akinek a kéz,9, alól ilyen szép házak nőnek ki, nyilvánvalóan ösztönzi a gyerekeket, így minden évben akad néhány fiú, aki a szülők vagy rokonok példáját követve kőművestanvlónak megy. Az idén is három.

A magam részéről ezt nevezném a legegyszerűbb esetnek. De az ilyen egyszerű eset is válhat bonyolulttá. Itt van például Gaál Miklós. Jól megtermett, szemre erős, egészséges legény, aki a családi hagyományt követve, kőművesnek jelentkezett. Amikor azonban átesett az alkalmassági-egészségügyi vizsg álaton, kiderült, hogy szívbeteg. És ekkor az iskoláré,' hárult a gond: hogyan tovább? Mert olyan jól nem tanult a fiú, hogy fölvegyék a középiskolába, s így fölkészüljön valamilyen szellemi foglalkozásra. Volna ugyan sok olyan szakma, ami nem követelne tőle jelentősebb testi erőfeszítést — például az orvosi műszerész mesterség —, de a közelben ilyen szakmunkásképzés nem folyik, édesanyja pedig közel akarja tudni magához, meg nem is állná az utazgatással, csomagküldözgetéssel, albérlettel járó többletköltségeket, hiszen egy keresetből tart három gyermeket. Végül megszületett a megoldás: Miklós férfiszabó lesz. Ezt ha nem is helyben, de a szomszédos Mezőkövesden kitanulhatja a ruhaipari szövetkezetben, s ha úgy akarja, szakmunkásként is ott maradhat. Más kérdés, hogy ezzel a megoldással, amit az iskola kutatott föl, a fiú nem túlságosan elégedett. „A szabóság nem fiú szakma!” — véli, s reméli, ha egészsége javul, mégis kőműves lehet valamikor. Tanárai viszont azt remélik, hogy megszereti a korszerű üzemet, és rájön arra is, hogy a kereset a szabóknál sem kevesebb, mint a kőműveseknél. Így azután a kényszerpályát egyre kevésbé érzi majd félresiklásnak.

Egyszerű eset az is, 'ha a pedagógus különös adottságot fedez föl a tanulóban. Itt van például Orosz Matyi. Rá az ötödikben ifigyeit föl testnevelő tanára egy mezei futóversenyen. Nyolcszáz méter után olyan hajrával futotta le a még hátralevő kétszázat, ami korabeli gyerektől nem volt lebecsülendő teljesítmény. Ezért — ahogyan tanára mondja — ,kicsit kiemelten foglalkoztunk vele, fokozatosan egyre nehezebb feladatokat róttunk rá, s a végeredmény igazolta a törődést: Matyit fölvették a testnevelés tagozatos osztályba”.

De a képlet a tehetség felfedezésekor sem mindig ilyen egyszerű. Kiss Marika ugyan kiváló matematikusnak bizonyult, de azért még igen sok pálya közül választhatott volna: várta a tanári, könyvelői, építészmérnöki foglalkozás, és ki győzné sorolni tovább,