Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-07-03 / 14. szám
Csöndes a falu a két part között . Gábor Viktor fotói hiszen manapság egyre több és több hivatás épül a matematikára. Nos, itt az (történt, hogy a kislány — közvetlenül a jelentkezési lap beadását megelőző hetekben — nézte a televízió műsorát. Az adásban a „főszerepet” egy olyan masina játszotta, amilyent ő Tardon sohasem láthatott. Ez a véletlen találkozás az elektronikus számítógéppel sorsdöntőnek bizonyult: Marika ekkor határozta el, hogy programozó lesz. — Ez az eset bizonyítja, hogy a tömegkommunikációs eszközök olyan lehetőségeket is megcsillanthatnak a gyermekek előtt, amelyekre falun egyébként nem is gondolhatnának — mutat rá a pályaválasztás egyre fontosabbá váló tájékoztató forrására Kovács János. Ha nem kérdezném, nem is említené, hogy Marika választása milyen nagy gondot okozott tanárainak. Borsodban ugyanis nincs olyan iskola, amelynek számítástechnikai tagozata volna. Körül kellett tehát nézni az országban, míg végül találtak ilyent Egerben, s ezzel a kislány sínre, jobban mondva a maga választotta pályára került. De még a hobby is segíthet a pályaválasztásban. Adám Béla például úgy kedvelte meg az autószerelő szakmát, hogy szülei öreg Wartburg gépkocsiját elég gyakran kell szerelgetni, s ő mindig ott volt és van, ha „bütykölni” kellett vagy kell rajta. Ami hobby volt csupán, az hivatásává lesz. Honnan, kitől kapnak indíttatást jövendő életpályájukhoz a gyerekek itt, Tardon? Az igazgató így summázza: — A szülőktől, az iskolától, a tömegkommunikációs eszközöktől, aztán azoktól, akiket a gyáruk, üzemük küld ide; több tucatnyian látogatnak hozzánk évente, hogy egy-egy üzemet, szakmát ismertessenek tanulóinkkal. Ugyancsak tucatszám kapjuk a pályaválasztási füzeteket, prospektusokat. A választási lehetőség tehát nőtt, de a falusi gyerekek hátránya mégsem tűnt el teljesen, csak enyhült. Hiszen a városokban nemcsak bővebb a „választék”, hanem több alkalom is nyílik az iskolák, üzemek, vállalatok személyes megtekintésére, megismerésére. És talán ami még ennél is fontosabb: a városiak olcsóbban tanulhatnak. Az iskola igazgatójának fia például Debrecenben egyetemi hallgató. És mivel a család egy főre jutó jövedelme viszonylag magas (a legtöbb tardi termelőszövetkezeti tag esetében hasonló a helyzet), a gyerek nem kapott kollégiumi elhelyezést. Az albérlet, az ellátás, a tanszerek, az utazgatás pedig jó kétezerforintra rúg havonta! És akkor, ha a képzés ideje várhatóan elnyúlik (négy gimnáziumi plusz öt-hat egyetemi év, összesen kilenc-tíz esztendő), a taníttatással kapcsolatos kiadások pedig előreláthatóan tetemes összeget jelentenek, a szülő beleszól a pályaválasztásba, anélkül, hogy utasítással befolyásolná a gyereket. Á tardi szülők gyakorlati gondolkodásúak, és gyakorlatiasságuk elsősorban a rövid távú érdekek észrevételében és pártolásában nyilvánul meg. Ezt a gondolkodásmódot természetesen sok fiatal is átveszi. A pályaválasztási tanácsadó elnöke ezzel indokolja, hogy oly kevés a gimnáziumba jelentkező, s mintegy összegzi a szülők, diákok töprengését: — Ha szakközépiskolát végzel, akkor 18 éves korodban már a magad lábán állsz, önállóan keresel. De ha gimnáziumba iratkozol, akkor érettségi után mihez kezdesz? Vagy akkor tanulsz ki egy szakmát, s esetleg még további négy-öt évig ülsz az iskolapadban ... Változott tehát a gondolkodásmód, a megítélés: a szülők belátják, hogy a gyerekeiknek szakmát kell tanulniuk, hogy a nyolc általános napjainkban már nem elég. De azt még viszonylag kevesen gondolják át, hogy vannak olyan tehetséges gyerekek és olyan pályák, akik és amelyek a három esztendőn át tartó szakmunkásképzésnél, illetve a négyéves szakközépiskolánál többet követelnek, s hogy ez a befektetés, ha rövid távon nem is, de távlatilag annál inkább kifizetődő. A gyerekek hajlandósága, a környékbeli továbbképzési lehetőségek, a társadalom szakember-szükséglete, a lehetőségek és szükségletek felfedezése, a szülők befolyása, az iskola irányító munkája — ezek azok a tényezők, amelyek a pályaválasztást Tardon meghatározzák. Ami ebben új: egyre növekszik az iskola irányító-segítő szerepe. És nemcsak a tardi általános iskoláé. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem például két éven át segítette Kiss Marikát, hogy számítógépes szakember lehessen. Az egyetem évről évre fölméri: a megye falvainak általános iskoláiban kik bizonyulnak tehetséges matematikusoknak. (így fedezték föl Marikát is.) Ezeket bevonják az úgynevezett levelezőelőkészítő oktatásba. Két éven át folyt a levélváltás a tekintélyes intézmény és Kiss Mária között is; a levelek megoldandó matematika példákat hoztak Tardra és megoldottakat vittek vissza Miskolcra. Végül egy bennlakásos tanfolyam zárta a távoktatást. A tehetségek és a lehetőségek fölfedezését tehát tardi és Tardon kívüli tényezők egyaránt segítik, s ennek a kibővülő gondoskodásnak köszönhető az egyre szélesedő-színesedő pályaválasztási spektrum. De ez a spektrum egy színnel mégis szegényebb a szükségesnél. Mezőgazdasági szakmunkástanuló ugyanis egyetlen egy sem akad a negyven tardi nyolcadikos között. Leírhatnám most ugyanazt, amit hat éve vetettem papírra: a jövedelem a téeszben változatlanul magas, ennek ellenére „a fiatalok, szinte kivétel nélkül, máshol keresik boldogulásukat”. És az okok is változatlanok : ,a fiatalok az iparban ötször nyolc órát dolgoznak hetenként és nem hatszor tíz-tizenkettőt”, „nincs Tardon se zöldség, se gyümölcs, csak répa”, „A téesz nem biztosít a fiatalságnak semmit, se szórakozást, se sportot”. A fiatalok megvannak a termelőszövetkezet nélkül, találnak maguknak másutt szakmát, megélhetést; a téesz is megvan a fiatalok nélkül, mert monokultúrás termelést folytat, és ehhez van elég gépe, a föld igen jó, a tagság — a lassan-lassan kiöregedő tagság — pedig szorgos. — De mi lesz 15—20 év múlva? — kérdik a pedagógusok. — A tardi földeket akkor is meg kell miajd művelni, de a jelenlegi tagságból hányán lesznek akkorra munkaképesek?! Idézem nekik a hat évvel ezelőtti hetedikesek dolgozatának sztereotip módon visszatérő mondatát, amellyel vagy tucatnyian indokolták, miért választanák szívesen az asztalos, bolti eladó, .műszerész foglalkozást: „mert ott télen nem fázom, ősszel-tavasszal nem ázom”. — Igen, igen... A mezőgazdaság fölött valóban nincs tető — morfondíroz az igazgatóhelyettes —, de azért mégis lehet valamiféle „tetőt” teremteni az emberekről való messzemenő gondoskodással, a munkakörülmények folytonos javításával, egyre szélesedő távlatokkal. Ez utóbbi, azt hiszem, a döntő. Lássanak a fiatalok fantáziát abban, amit csinálnak! Ne csak a közvetlen feladatok, az operatív tevékenység kösse le őket, hanem harcolhassanak a távlati célokért, beleépítve ezekbe a saját ötleteiket, elképzeléseiket. De a téesz itt megrekedt abban, hogy jó legyen a jövedelem, s a vezetés úgy véli, hogy ezzel már minden jó, hogy ezzel már mindent megtett. Pedig a fiatalok összehasonlítanak: a szomszéd termelőszövetkezetben barackost telepítenek, itt meg még a málnát is kiirtották. Ott pormentesített úton, panoráma-buszokkal viszik ki a tagságot a munkába, itt meg hepehupás dűlőkön, nyitott teherautóval. Igaz, régen nem a határba, hanem messzi-messzi városokba, uradalmakba is gyalogszerrel igyekeztek a tardiak, de hát ez rég volt, a fiatalok szerint talán igaz sem volt. (Érdemes lenne megnézni, hányán olvasták a harmincon aluliak közül Szabó Zoltán 1935- ben megjelent A tardi helyzet című könyvét!) A mai pályaválasztók nem a múlthoz, hanem a jelenhez viszonyítanak, vagy még inkább a várható jövőhöz. Az igazgatóval és helyettesével Nádudvarról beszélgetünk, meg egész soráról az olyan téeszeknek, amelyekbe valósággal tódulnak a jól képzett fiatalok. Ezeknél a jó vezetés, a szakosodás, a munkaszervezet, 'az emberekről való gondoskodás, a „fantázia” kihat a pályaválasztásra. De a tardi gyerekek pályairányulásában megnyilvánuló bírálat vajon nem hat-e vissza előbb vagy utóbb a szövetkezet vezetési stílusára, a technológiára, a termelési szerkezetre? Történeti tanulság: a fejlődés, akárhonnan induljon is, újabb fejlődést érlel. A tanulási kedv élénkülése (és ezzel együtt a fiatalok elfordulása a tardi téesztől s emiatt a mezőgazdasági szakmáktól) előbb vagy utóbb arra készteti a szövetkezet vezetőségét, hogy módosítson az eddigi gyakorlaton. És ennek már meg is van az első jele: hosszú évek után végre diplomás szakember lett a téesz főagronómusa! Talán nem kell hozzá sok idő — még egyszer hat esztendő —, hogy itt is megépüljön az a bizonyos „tető”, amelynek oltalmában a fiatalok, a tanultak is, otthon érzik majd magukat. Garami László 7
