Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-06-19 / 13. szám
Könyvek közt Egerben Nagyon szeretek Egerbe utazná, már a megérkezés ás csupa gyönyörűség. Az ember Hatvan után, Gyöngyösön túl maga előtt látja bal kézről a Mátrát, Kápolnánál a távoliban, tiszta időben a Bükköt is, azután Kerecsendnél derékszögben balra fordul a kocsi, még tíz-egynéhány kilométer Egerig. Az út a város előtt emelkedik és kanyarog is, azután a távolban föltűnnek a háztetők, a templomok, a toronysisakok, és noha szemmel nem látom a minaretet, odaképzelem a többi torony közé, s amíg az autó a város határáig ér, visszaifiatalodom a Gárdonyit olvasó gimnazistává. A nappali égen felragyognak az egri csillagok, hirtelen fékezek, hiszen a bokorból Jumurdzsák leselkedik rám, nagyraegú janicsár lévén fényes ékszer ragyog a turbánjáig jobbjában jatagán, baljában kelevéz, de nem, ezt nem ő viselte, hanem harminc-negyven kilométernyire ide Drégely váránál Szondy: „Kelevéze ragyog vala balján.” A magyar múlt és a magyar irodalom egyszerre árasztja el az embert Eger közelében. Már nem félek J u mur'd zsáktól, hiszen vigyázza léptemet Bornemissza Gergely, a diák, és hogyan is történhetne bajom, amikor a magáról Dobó Istvánról elnevezett gimnáziumban várnak. Ma kezdődik az ünnepi könyvhét, s az a megtiszteltetés ért, hogy Heves megyében én nyithatom meg ma délután. Most kora délelőtt van, és a meghívó szerint „rendhagyó földrajzórát” fogok tartaná a gimnázium III. c. osztályában Hogy mi a rendhagyó földrajzóra, tapasztalatból tudom meg: fel ültetnek a katedrára, egy kislány föláll, virággal köszönt és felszólít arra, hogy meséljek külföldi útjaimról. Csak cserébe, felelem, csak akkor, ha ők is kérdeznek, ők is mesélnek. Az alku hamar létrejön, Dániáról és Hollandiáról mesélek, mert Dániáról négy évtizeddel ezelőtt könyvet írtam, Hollandiából pedig két hete tértem haza. Már alig várom a kérdéseket. Amilyen gyakran csak időmből telik, fiatalok közé megyek, gimnáziumokba, egyetemi klubokba, könyvtárakba, és már pusztán kérdéseikből is megtudom vagy legalábbis megsejtem, hogyan és miről gondolkodnak ma a magyar fiatalok. Mindig meglepetés ér. Az első kérdés olyan volt, hogy kitalálni sohasem tudnám, és most is biztosra veszem, hogy sokan tamáskodnak. Fölállt az első padban, az ablak mellett egy sudár lány és azt mondta, legutóbb Lévi-Strauss „Szomorú trópusok” című könyvét olvasta. Kérdése ez: Lévi-Strauss nem szereti az útirajz- és útinaplóírókát. Ha olvastam a könyvet, miért írok mégis útíinaplót. Kénytelen voltam visszakérdezni: miért olvassa egy tizenhat-tizenhét éves lány Egeiben a francia antropológust és etnológust, a strukturalizmus apját. Hozzáteszem, hogy ha legközelebb Párizsban vagy New Yorkban egyetemi hallgatók között tartok előadást és azt mondom, hogy Egerben egy lány Lévi-Strausst olvassa, talán megdobálnak vagy meglincselnek, hogy ne lódítsak már nekik ekkorát. Se ő, se az osztály nem is érti, miért csodálkozom, és ez Eger után ennek a napnak második szép ajándéka. Ezek a lányok és fiúk — ebbe az osztályba szerettem volna járni: nyolc fiúra harminc lány jut, és milyen bájosak, szépek! — természetesnek tartják, hogy harmadik gimnazista korukban ilyen komoly könyvet olvassanak. Ezt a leányzót — mondja — a könyv címe kapta meg, de tudta, (hogy nem regény, nem valami érzelmes történet a szomorú jelző ellenére, hanem tudományosan pontos — megint őt idézem —, és érzékletes leírás a világ távoli népeiről és azok szinte történelem előtti életéről. A többi kérdés se volt rosszabb: Radnóti Miklósról kérdezett az egyik lány, a Francia Kommunista Párt politikájáról egy fiú, a nyugati világ vonzerejének okairól többen is, és megint csak meglepetésemre: a háborúról, a frontélményekről, talán azért is, mert legutóbbi novelláskötetemben erről olvashattak. Ekkor a rendhagyó földrajzóra már nem is olyan rendhagyó irodalomórává alakul át, könyvhét van, és noha még nem nyűt meg hivatalosan, a diákok már látták az új könyveket, böngésztek is köztük, és azt szeretnék tudni, mát vásároljanak meg. Nagyot sóhajtok. Hogyan válasszak 226 új kötet között? Ajánlom mindenesetre a két, minden esztendőben megjelenő antológiát, a „Könkép”-et, amely az év legjobb novelláit gyűjti össze, és a „Szép versek”-et. Az ünnepi könyvhéten fele áron kaphatók: az 552 oldalas Körkép tizenhat forint, a 272 oldalas lírai antológia tizenkettő. A versek közül persze elsősorban József Attila összes verseit, akinek még nincs meg, de emelgetik a kezüket, hogy ez majdnem mindnek a kis könyvtárában ott van. Csodálatosan gazdag könyv a „Magyar népdalok” két kötete, majdnem 1500 oldalon, Ortutay Gyula és Katona Imre válogatásában. Ajánlom Szécsi Margit „Birodalom” című verskötetét, a prózai könyvek közül elsősorban Illyés Gyula prózai gyűjteményét, a szép „Itt élned kell” címmel. Bálint Györgynek „A toronyőr viszszapillant” című gyűjteményes kötetét, a Bóka László hagyatékából előkerült „Eskü” című regényt, Lakatos Menyhért hamar híressé vált cigánykönyvét, a „Füstös képek”-et, a fiatal Ördögh Szilveszter Jézus-regényét, amelynek címe: „Koponyák hegye”. Tudom, mondom, hogy már régen túl vannak a zsebpénzükön, de talán itt van a mama vagy a nagypapa, és ha ők nem, velük mindenképpen vétessék meg a „Magyarország története” című, tíz kötetre tervezett sorozatának elsőként megjelenő kötetét az 1918—1945 közé eső időszakról. Nem elég az ajánlott névsor, már rég lecsöngették a második ó.rát is, de még kérdeznek és magyarázzák önmagukat és korosztályukat. Most már valóban rendhagyó az óra, a fiúk és a lányok már önmagukról, terveikről is beszélnek, ha erre kérdezek rá. Meglep és jólesik, milyen sokan akarnak óvónők, tanítók, tanárok és népművelők lenni. Óra után gratuláltam Dienes Tibor igazgatónak. Milyen nyíltan kérdeznek és gondolkoznak ezek a gyerekek, milyen okosak és műveltek. „Pedig nem Is ez a legjobb osztályom”, mondja az igazgató. Azt feleltem, hogy ezzel a nem legjobbal is kimennék bármely külföldi országba, megmutatni, hogyan beszélnek és gondolkodnak a magyar fiatalok, és elvinném magammal azt a fiút is, az utolsó előtti pádban, aki az első negyedóra után boldogan elszunnyadt. SIMON ISTVÁN Egy régi krumplis-szekéren Novemberben nincsen naplemente, emlékemben csak egy ölyv kiált s a homálytól átveszi az este őrzésre a vizes őszi fát. Látni enged mindent a fölszálló köd után az égi gyönge fény. Nappal a nap, ha süt is, csak háló a menny felé az ember szemén. De fölnézni óránkra, az égre! Jár a Göncöl-rúd, a mutató, s csillagszemek páros láncfüzére omlik le a vélt kakukk alól. Ölomsúlyuk reményem és álmom; le-lejár, de fázón fölhúzom csillag-órámat a nagydolmányon apám mögött, a dűlőúton. Mezőnkről a krumpli lassan elfogy. Kutya ugat; érzem, mind harap. Megy a szekér, s elfekszem, mivelhogy fejbevág a hold, az ingalap. (Megjelent: Szép versek 1976, Magvető Kiadó) Kutasi Kovács Lajos sokoldalú író és újságíró. Több mint két évtizedig élt Brazíliában és bejárta az óriási ország nagy részét. Dél-Amerikában és Nyugat-Európában megjelent könyvei után a hazai olvasók „A Zöldpokoltól a Vidámknkötőig” '(Gondolat, 1972) című művét ismerhették meg először. „Az elveszett világ” című könyve a mesebeli Eldorado, az O Mundo Perdido legendáját és a történelmet faggatja, s közben feltárul előttünk egy kevéssé ismert világ: Amazonia. ízelítőül az Indiánok című fejezetből közlünk részletet. Nyár a Balaton partján. Forró délután. Egy kicsit Brazíliában érzem magam, amíg a vörös földúton poroszkálok. Ilyen színű a brazil föld is. László Gyulával, akit meglátogatok Rendesen, az írásról beszélgetünk. Miféle metamorfózison megy át az író, amikor ír? — Tudod — mondja Gyula —, amikor a honfoglalókról írok, magam is honfoglaló magyarrá válók. S mikor az avarokról, akkor avar vagyok. Te is indián leszel, amikor az indiánokról írsz. Különben nem is tudnál írni róluk. Sokat tűnődtem ezen. Persze gyerekkoromban az indiánregények lázában sokszor úgy éreztem, hogy indián vagyok. A „Magányos Sas”. Ezt a nevet választottam. Ez csak romantika volt. Valójában nem lettem indián Brazíliában sem. Vagy talán mégis, anélkül, hogy észrevettem volna? Hisz bármiképpen magyarázzák az indiánok eredetét, nem kétséges, hogy az az emberfajta, mely harmincöt-negyvenezer évvel ezelőtt a Bering-szoroson Szibériából először tette lábát az amerikai szárazföldre, még ha később más néphullámok vagy töredékek kerültek is ide Ausztráliából, vagy Óceániából Tüzföldön keresztül, mint némely tudós gondolja, az indiánok mégiscsak ezen a földön alakultak ki. A nyelvi különbözőség, a fizikai változatosság ellenére minden indián népnek, törzsnek van olyan közös vonása, mely indiánná teszi, s melyet ez a föld alakított ki. Aki Amerikában él hoszszú ideig, észrevétlenül átvesz valamit ebből a világból. Valami indián vonást. Észrevette ezt már az 1500- as évek közepén az éles szemű jezsuita, Jósé de Anchieta is: a bevándorló portugálok meglepően rövid idő alatt brazilok lettek, vagyis egy kicsit indiánok. Brazíliában az első nyolctíz évben tudatosan bizonyos távolságról figyeltem a brazil életet, a brazil valóságot. Nem akartam brazil lenni, nem akartam brazillá válni. ímmel-ámmal tanultam a nyelvet, megelégedtem azzal, ami rámragadt, hogy megértsem az újságok főcímeit, a mozit, és eligazodjak a hétköznapokban. Sokszor szinte ellenségesnek éreztem ezt a világot. Ma már nyilvánvaló, hogy csupán az idegenséget, a. másféleséget hittem annak. A második évtizedben észrevétlenül minden megváltozott. Az emigráns magatartás lehámlott rólam, mint kígyóról a bőr. És amikor tudatosan fordultam a brazil múlt, az irodalom, a művészet, a folklór, az indiánok és a négerek világa felé, kissé meghökkentett, hogy mindez már nem idegen. A végszóra ösztönösen adtam a választ. A brazil-portugál nyelv szépségét akkor is éreztem, amikor nem egészen értettem. Rájöttem, hogy tíz év passzív tartózkodása, nemegyszer tudatos visszautasítása ellenére sokkal többet tanultam és ismertem meg Brazíliából, mint gondoltam. És amikor „brazilt” mondok életformára és nyelvre, ez mást jelent, mint egy Dél-Amerikába átplántált európai életformát és Portugáliából átvitt nyelvet. Nem kétséges, hogy a bevándorló akarva-akaratlan asszimilálódik ... ... Indiánok földjén bizonyos értelemben indián módon kell élni. Nem szándékos és nem véletlen magatartás eredménye ez, hanem az európai bevándorló ösztönös alkalmazkodási képessége a körülményekhez. így egy kicsit nyilván magam is indián lettem. Az „integráció” problémáját azért szemlélem „indián oldalról”, mert bevándorló vagyok, és nekem is integrálódnom kellett a brazil társadalomhoz, mely indián vonásai mellett sem „indián társadalom”. Annak ellenére, hogy a magammal hozott európai és magyar kultúrám nem különbözik annyira a braziltól, mint a „kőkorszakban” élő indiáné a 20. század technikai civilizációjától, mégis igen lassan és nehezen ment beilleszkedésem. Elzárkózásom védekezés volt. Magyar kultúrámat és anyanyelvemet akartam megvédeni és megtartani. Tíz évnél több kellett, mire tudatosodott bennem, hogy a kétféle nyelv és kultúra szükségszerűen nem ellensége egymásnak, hisz mindegyik gazdagíthatja a másikat. (Megjelent: Gondolat Könyvkiadó 1976.) KOVÁCS ISTVÁN WEÖRES SÁNDOR Tamási Áron Tündérkert Zuhanni készülő madár csőrében fekete gyöngy szivárvány a szárnya eső előtti ég eső utáni föld a kalitkája szállj tovább harangszóra sírodhoz ér a templomnapóra árnya szállj tovább zuhanni készülő madár fekete ösvény vezet keresztfáról a cserefára szállj tovább zuhanni készülő madár apák sírkövei közt hol aranyoltár a nap házakba folynak a vizes esték galambdúcokba dől a fagy szállj tovább zuhanni készülő madár hegyek hidegén túl a nyárba szállj tovább az embercsillagok földi otthonába (Megjelent az „Add tovább” című antológiában, amely 55 mai költő és író műveit közli, Kozmosz Könyvek, 1976.) Balra: A jugoszláviai Forum Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó sátra előtt még esőben is nagy az érdeklődés. Jobbra: Böngészés Tündérkertben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egynapi járóföld minden szélte-hossza, nem is tudom kié, nincsen benne gazda. Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, növények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak, fölöttük madarak égen sátoroznak. Közepében fakad tiszta forrás habja, árjának sudarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja. Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár, hogy el kell mennem a föld közepibe. (Megjelent: Szép versek 1975, Magvető Kiadó)
