Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-06-05 / 12. szám

Veres Péter és Darvas József a parlamentben (1960)

Kisfaludi Strobl Zsigmond (1962)

Lengyel Menyhért (1962)

Lukács György (1961)

A Magyar Hírek egykori vezető fotóriportere, aki már évek óta nyugdíjban van, s akinek a fizikum nehéz fáradalmai már alig-alig engedik meg a munkát, a pálya csúcsán, s a budai, otthoni csend pillanataiban összegyűjtötte az emberről szóló vallomását.

Ezt a vallomást közli velünk, fájdalmasan és szépen, néhol csillogva, néhol gyötrelmesen — mert elgondolkoztató — Vámos László Emberközelben című fotóalbuma.

Vallomásnak nevezem a Képzőművészeti Alap kiadóvállalatánál, a művészettörténész Németh Lajos elemző előszavával megjelent albumot, mert teljes életműnek nem mondhatom. Az Emberközelben csupán hetvenkét felvételt közöl, ezek is csupán fekete-fehér képek. Ide nem fért be az életmű, a teljes, nem fértek be a színes fotók százai, amelyekben Vámos külön is remekel. Egy fotóriporter életművét különben sem lehet összekazlazni, mert az könyvek illusztrációd, újságok hasábjai, kiállítások tárlói közt pergett szét, s hogyan lehetne foglalatba emelni Vámos több ezer, tízezernél is több filmkockáját, amelynek anyagán át behatolt, belesett az embervilágba, falusi csendbe, koncertek fortissimójába, írói alkotóműhelyekbe, festők fojtott világába, gyermekjátszóterekre, elhagyott várakba, családi fészkekbe, a szomorúi szép Tisza-part füzesei közé?

Vámos — engedtessék meg a barátságközeli megszólítás — Laci tudta azt, hogy az életmű elmondhatatlan és kifejezhetet-Vámos László

len. Azt kereste ki tehát, ami e több évtizedes munkának a leglényege. Azt szemel gette ki mazsolaként ezekből a felsorakozó, otthoni dobozokból, filmtekercsekből, egy pálya halkan alvó, csöndes rekvizitumai közül, ami az életmű vallomása, ars poeticája.

Évek, évtizedek óta jártuk együtt a hazai tájat, a hazai valóság függönyét lebbentgetve föl, a hazai arcok, emberek, közösségek redőit, fénytöréseit keresve-kutatva. E közös utak élményei alapján tudom, hogy milyen mesterien fényképezte Vámos az anyaföldet, a szülőföldet. Igen, azt, a hullámzást, a barázdákat, a messzibe ívelő tájat, amely ember nélküli volt, de legkevésbé sem embertelen, mert végtelen szépsége az emberi munkáról beszélt, arról szólt, ha ember a képen nem volt is látható. Tudom, hogy mennyire szerette az út menti pléh Krisztusokat, folyópartok, öreg gyökerek, ködök finom impresszionizmusát, falusi tornácok fehér csendjét, paprikafüzérek piros lángolását, hosszú fasorok néma alabárdosait. Láttam, menynyire vonzódik a táji szépség, a csend világa felé.

Vámos Laci világa, világának a közepe

azonban nem ez. Azok a folyóparti, füzesbeli, paprikafürtö6, tomácos képek csak kísérő futamai voltak az életműnek, játszi ujjgyakorlatok, amelyekben örömét lelte, s amelyek felvillantották a környezetet, amelyben az ember él.

A fontos, az egyedülvaló, a mindenekfölötti azonban mindig az ember volt, azt kereste, azt fényképezte Vámos László több évtizeden át és néha úgy, hogy majdnem lezuhant a szigetvári vár fokáról; hogy majdnem elgázolta egy autó, mikor egy emberkép nyomában a sűrű forgalmú országúton kacsázott botladozó lépéseivel. A medvebrummogású ember, aki dörmögve beszél, s ritkán szól, csak egyetlen istent ismer, mint az igaz hivő, ez az istenség pedig a kép, az ember, a pillanat, amelyben az ember megmutatkozik és Vámos képeire lép át.

Milyen, miféle ember érdekelte az Emberközelben szerzőjét az elsuhant évtizedeken át? A kötet fejezetkezdetei költői idézeteket villantanak föl. Vámos — Berzsenyit, József Attilát, Illyést idézi. Berzsenyitől egyebek közt azt a két sort, amely így szól: „A ti érdemetek s mívetek élni fog, / Amíg egy magyar él a Duna

I

MŰVÉSZTELEPEK

Művésztelep. Néhány évtized alatt megváltozott ennek a szónak a jelentése. Többértelmű lett, több fogalmat jelölünk vele. Ha eredeti értelmében, szó szerint fordítjuk idegen nyelvre, külföldi nem érti jelentését. Ha azt mondjuk: művésztelep — magyar Barbizon —, akkor tudják, hogy miről van szó. Hiszen nálunk is úgy alakultak ki a művésztelepek, mint ahogyan a Párizs melletti Fontainebleau-i erdő városkájában, Barbizonban, ahol 1830- ban a francia festők egy csoportja telepedett le, hogy képeiken a szabad természetet ábrázolja.

1853. Pettenkofen osztrák festő néhány hónapot egy poros alföldi városkában, Szolnokon töltött. Ettől az időtől számítjuk a szolnoki művésztelep történetét. Pettenkofen példája nyomán a magyar festőkben is felébredt a kíváncsiság a táj és az ott élő emberek iránt. 1901-ben a Szolnoki Képzőművészek Egyesülete 12 műtermet és lakást épített, a művészcsoport tagjainak. Deák-Ébner Lajos, Fényes Adolf, Aba Novák Vilmos neve fémjelzi a csoportot.

1896. Nagybánya város közönsége meghívja Hollósy Simon fiatal mestert müncheni festőiskolájával együtt nyári tartózkodásra. Szép vidéket, szives vendéglátást, ingyenes oda-visszautazást és ep' szénapajtából átalakított műtermet ajánlottak fel nekik. Lehetőséget teremtettek ezzel, hogy megszülethessen Nagybánya, mint művészettörténeti fogalom, a modern magyar festészet iskolája. Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi- Grünwald Béla, Réti István — művésztelepet teremtettek.

1903. november 2. Tornyai János levelet intézett Hódmezővásárhely város tanácsához: ......azon... kéréssel

fordulok... a tanácshoz, hogy a Sorház épületében ... három jelenleg használatlanul heverő szobát... festőművészeti célokra nekem átengedni kegyeskedjék ...” A város közgyűlése teljesítette a kérést. Az Alföld közepén megszületett a „paraszt-Párizs”, amelynek bábái Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula, Pásztor János voltak.

1912. Kada Elek, Kecskemét egykori neves polgármestere megalapította a kecskeméti művésztelepet. A telep vezetésére elsőnek Iványi-Grünwald Béla, majd Révész Imre vállalkozott. Hermann Lipót, Nagy Imre, Prohászka József voltak — többek között — a művésztelep lakói.

A II. világháborúban a művésztelepek megsemmisültek. A szolnoki művészlakásokat földig bombázták — a város művésztelep nélkül maradt. Hódmezővásárhely viszonylag hamar kiheverte a pusztítást, a háború után itt kezdtek el ismét dolgozni a művészek.

Babos László műterme a kecskeméti művésztelepen

\iauui w wviui

A XVI. századi zsennyei kastély

Magyarországon jelenleg 14 időszakos művésztelep és képzőművészek számára fenntartott négy alkotöház van. Budapesten, Hódmezővásárhelyen, Debrecenben, Kecskeméten, Salgótarjániban és Szolnokon művésznegyedek épülnek, ahol tágas műteremlakásokban laknak az alkotók.

Az időszakos művésztelepek általában tavasztól őszig működnek. Egy-egy gyár, város vagy megye fedezi költségeiket. Az azonos műfajok képviselői dolgoznak ezeken a telepeken. Villányban szobrászok, Siklóson kerámikusok, Miskolcon grafikusok, Hajdúböszörményben festők, Kecskeméten zománcművészek, Velemben textilesek.

Az alkotóházakat a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja tartja fenn.

Nagy Imre, a Romániában élő, Állami-díjas érdemes művész 1920-ban így látta a kecskeméti alkotóházat: .. ösztöndíj, műterem, koszt, modell és abszolút szabadság vala ... A nagy platánfák a telep végeláthatatlan hosszában a gyümölcsösökkel, a poros országút a délceg