Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-06-05 / 12. szám
Amerigo Tot (1969) Pataki gazdák (1957) Elfáradtam (1951) világa partjain”. Ez arra vall, hogy a fényképművészt, a képírót a teremtő, alkotó magyarok érdekelték a legfőképpen. Egy másik idézet József Attilát ébresztgeti: „Ha féltem is, a helyemet megálltam — / születtem, elvegyültem és kiváltam.” A harmadik — mert a zenei világ Vámos művészetének lényeges eleme — Illyés „Bartók”-jából idéz sorokat: „zene csak, zene csak, zene, / a bányamély ős hevével tele,'/ a „nép jövő dalával” álmodó / s diadalára ápoló...”. Az emberek közül tehát az alkotó, a teremtő, a nagyhatású ember érdekelte Vámost, aztán a tömeg embere, aki elvegyült és kivált, s a zene embere, aki egy-egy pillanatot olyan csendbe, égi magasságba emel, ahol már minden békés, tiszta, bensőséges és ragyogó. Ilyen embereket mesél el nekünk ebben a vallomásos műben a fotóriporter. Vámos László tulajdon művét, a saját arcát mindig mások arcán, szenvedélyén, munkáján, egy-egy megragadott pillanatán keresztül rajzolta meg. Vámos arca elrejtőzik az ábrázolt arcok mögött, s pontosan ezek az ábrázolások fejezik ki és állítják elénk a rejtekező valódi arculatát, ö sehol sem látszik, csak mindenütt. Mert minden képén jelen van, bárkit mutasson is be, érdeklődésének, sizenvedélyénék, rezdüléseinek minden fáklyalángja, minden visszfénye, minden sugarkája. A képeit nem tudom elmondani, mert egy-egy portré elemzéséhez több papír kellene, mint amennyin ez a méltató cikk elfér. Csak felvillantani lehet Vámos László világát, Vámos pillanatait: Illyés Gyula figyel, a szeme szinte égni látszik. Artur Rubinstein próbál, ül a zongora, áll a kottajegyek előtt — s én e hangtalan, e hangtalanul néma kép mögött Chopin-futamot thallok, egy világhírű ember gyöngyözően interpretáló muzsikáját. Kassák gondolkozik, boltozatos koponyája egy részén villan csak fénysugár, de a szeme, ez a fáradtan okos, ez a lemondóan szomorú, ez a mély tekintet beszédesebb, mintha több oldalas tanulmányt forgatnék róla. Itt vannak mind, itt néznek a szemünkbe egy nemzet teremtő nagy fiai: a beteg Ferenczy Béni, a fejét jobb kezével támasztó Lengyel József, könyvei előtt a szivarozó Lukács György, szerteröppenő kevéske hajával Déry Tibor, a keményen formált, vonásokkal ékes, gyúródó arc, Amerigo Tot, azután Latinovits Zoltán, akinek egy-egy versmondásába (például A vén cigányba), ha hallja az ember, szinte beleborzong. Itt néz szembe velünk az öreg Féja Géza, ujjai közt az elmaradhatatlan cigarettával; Aczél György szélesen nevetve gratulál Antal Imrének; egy pádon ül — már égi padkán társalognak — Veres Péter és Darvas József. Élők és holtak beszélgetnek, paroláznak, tűnődnek, poharadnak, muzsikálnak, szomorkodnak, gondolkodnak és vigadnak — már-már egy nemzet arca vág a tekintetünkbe. Jó fotós Vámos László. Jobban ír, mint sok író. Szebben fest, mint számos művész. Zengőbben muzsikál, mint némelyek, akiket ábrázol. Mert egyszerre fényképez, ír, fest, s szól szinte a zene szaván, a zene hangjaival. Az a magas termetű mátrai favágó (ez Peresi bácsi volt, ott voltam a felvételnél), akit egyik képe ábrázol, nem csak egy arcot mond el, hanem egy élettörténetet. „Az ember és az asszony” című kéjjé (erre is emlékszem, Fülöp Mihályékat ábrázolja Homokpusztán) nem öreg házaspárt ábrázol csupán, hanem drámát. Mert annak a mély fuvallata csap meg, ha a képet nézem. Vámos rejtett kamerával dolgozik. Nem úgy, hogy beépített leshelyről ragadja meg az embert. Hanem úgy, hogy kikeresi, kiválasztja, kifejezi az ember rejtett arcát, rejtett pillanatait. Ebben utolérhetetlen a lassú járású, medvehangú, brummogó, ritkán szóló ember. Bár mindig keveset beszél, ebben a kötetben igen sokat mond. Elmondja világunkat, egy kissé a küzdő, alkotó szép Magyarországot. Ruffy Péter Bécsi fiákeres (1964) lovasszekerekkel, akkor még teljes népviseletben a szőlős és parasztgazdák, akikkel néhányan barátságba is valánk...” A platánfák még megvannak. A szőlősgazdák is — igaz, már nem népviseletben. A táj is változott: egy tagban művelt földek ölelik körül a várost — ám mégis hamisítatlan alföldi táj ez, ha az utolérhetetlen tér-élményre, a végtelenbe futó dűlőutakra, kis tanyák pettyezte óriási horizontra gondolunk Napjainkban a kecskeméti az ország legnagyobb művésztelepe. A beutaltak — jövedelmük arányában megállapított térítés ellenében — külön lakrészben rendezkedhetnek be, amely egy lakószobából, a hozzá csatlakozó tágas műteremből és előszobából áll. Csorba Simon festőművész hétszáz forintot fizet. Ezért műtermet és teljes ellátást kap. Néhány hónapot, esetleg fél évet töltenek a beutaltak a Műkertben — ahogy a kecskemétiek a telephez tartozó óriási parkot elnevezték. Ma nem egy-egy mester vonzása csábítja a művésztelepekre az alkotókat. Hanem a táj vagy az ideális munkalehetőség. A „hírős város” tudja, mi késmi a városszéli műtermekben, és gondoskodik róla, hogy egy-egy alkotás a köztereire kerüljön. Bencsik István, Melocco Miklós, Fekete Tamás, Rácz Edit és Záhorzik Nándor nevét szobraikról ismerik a kecskemétiek. Az „Aranyhomok” szálloda freskóit Hincz Gyula festőművész készítette. Vas megyébe gurul velünk a gépkocsi. Zsennyén, egy középkori alapokra (feltehetőleg a középkori templomoslovagok kolostorának romjaira) épült XVI—XVIII. századi kastély előtt állunk meg. A múlt században romantikus stílusban átépített kastélyhoz 14 hektáros, természetvédelem alatt álló park tartozik, amelyet a Bezerédjek telepítettek. — Nálunk a faluban megsüvegelik a művészeket — mondta Majtényi Károly festőművész, a asennyei alkotóház szerelmese. — Látják, hogy nem könnyű naponta több kilométert gyalogolni a nehéz festőállvánnyal, azután meg órákig állni előtte. Belépünk az ódon falak közé. A kastély tizenkét szobáját nagy magyar festőkről nevezték el: Munkácsy Mihályről, Derkovits Gyuláról, Székely Bertalanról... A berendezés értékes, korhű bútorokból áll, amelyeket Majtényi Károly gyűjtött össze fáradságos munkával és — nem kis leleménnyel. Gyurcsek Ferenc alkotása a nagymarosi művésztelep kertjében Zsennye neve a modern magyar képzőművészet kiemelkedő alkotójának, Bálint Endrének köszönhetően immár nem csak országosan, hanem Európa-szerte ismert: számos művének címében szerepel a Szombathely melletti csöppnyi falu neve. * Kecskemét a tágas, széles világot, Zsennye az erdő élményét kínálja a művészeknek. És Nagymaros? A falucska a Börzsöny lábánál fekszik, szelídgesztenye ligetéről híres. Az alkotóháznak a kertje alatt hömpölyög a Duna. A fény sziporkázik, visszaverődik a víztükörről, és remegő-vibráló csillámlással teríti be a falut. Nagymaros a szelídség lakóhelye. A tizenkilenc szobás alkotóházat húsz esztendeje építették. A folyosókon művek sora: az itt alkotó művészek ajándékai. Nagymaros éppen ezzel, a művészek aktivitásával tűnik ki. Itt rendezik a legtöbb kiállítást, itt törekednek leginkább „az ember formálására, a kultúra és a környezet fejlesztésére”. Az időszakos kiállításokon, egyéni és csoportos tárlatokon kívül a községi tanács által tervezett Duna-parti szoborsétányon „örök” bemutatkozási lehetőséget is kapnak a művészek. Gyurcsek Ferenc és Kaubek László szobrai már állandó helyükre kerültek. Nagymarosi tapasztalat: minél több a kiállítás, annál nagyobb tárlatonként a látogatók száma! Idén', az alkotóház fennállásának 20. évfordulóján hetedszer láthatja a közönség a Nagymarosi Nyári Tárlatot, a művésztelep lakóinak munkáiból válogatott kiállítást. Az érdeklődés nem csekély, a vendégkönyv tavaly 45 ezer aláírást őrzött meg, ami azt bizonyítja, hogy a főváros közönsége is kíváncsi az itteni művészi termésre. Dolgozni jó, s kiváltképp jó, ha minden feltétel megvan hozzá. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja nem kis összeget áldoz a művésztelepek fenntartására, hogy a magyar képzőművészek élvezhessék mindazt, amire elődeik jobbára csak vágytak, a művészek közösségét, az alkotóházak nyújtotta műtermet, ellátást, modellt — és az alkotói szabadságot. Dutka Judit Gádor Emil festőművész a nagymarosi alkotóházban
