Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-22 / 11. szám
Müller Kati — versenyző korában — Nem fárasztó a sok kötelezettség? — Talán abbahagyom a versenysporttal való foglalkozást. Most épül Kőbányán — ahol lakunk — egy művelődési ház. Ott elvállalom a gyermelktoma vezetését. Ez igazán kedvemre való. És mindenképpen abba akarom hagyni a rohanást. — Azok, akik a tévé képernyőjéről ismerik, mindig derűsnek látják... — Pedig a tévében 18 adást szoktunk felvenni egyvégtében, és ez iszonyúan megerőltető. Fizikailag is, szellemileg is. De az ember mégsem csinálhatja szomorú képpel, ezért látnak a tévénézők mindig jókedvűnek. Igaz, egyébként is derűs az alaptermészetem. — Mi hiányzik az életéből? — Elsősorban az, hogy nem lehetek sokat együtt a kislányommal. A férjem — foglalkozása miatt — mindennap ötkor kel és korán fekszik. Én általában este fél hét után érek haza. Olykor kedvem volna sokáig olvasni, de őt zavarja a fény. A sok munkának egyik célja az, hogy nagyobb lakáshoz jussunk. Tulajdoniképpen más mindenünk megvan, csak az idő hiányzik, a kötöttségektől mentes, nyugodt idő. — Mi a megoldás? — Talán az, hogy csak a legfontosabb dolgokra kell figyelni, csak azokkal érdemes törődni. Nagyon szeretem a festményeket, kerámiákat, amíg volt időm, magam is sokat rajzolgattam. Egyszer majd szeretnék festményeket vásárolni... Bizony sók mindent szeretnék. Persze az az igazság, ha néha terhesnek érzem is a rengeteg elfoglaltságot, a mesterségem örömet ad. Az utóbbi időkben az egyetemen a fiatalok egyre jobban megkedvelik a sportot, a mozgást. A bölcsészkaron a lányok, nem is olyan régen a legkisebb testi erőfeszítéstől is viszolyogtak. Nekem ez idegen, furcsa dolog volt, hiszen az én életem szinte csak mozgásból állt, nekik kevés, inekem sok jutott belőle. Én úgy képzelem el az embert — magamat is, őket is —, hogy az élettől mindkét dolgot elvárja, s mindkettőt megadja életének: azt is, ami szellemére, azt is, ami fizikumára vonatkozik. Tanítványaimat arra nevelem, hogy ismerjék meg a mozgás örömét, ma-gamat arra, hogy hozzájussak a szellem öröméhez. Ügy gondolom, akkor elégedett az ember, ha ebben is egyensúlyt talál. TESTNEVELŐ TANÁR kólába került tornatanárnak. 1974-ben kinevezték az Eötvös Loránd Tudományegyetem testnevelési tanszékére oktatónak. Hosszabb ideig a női tornászválogatott edzője volt. — Heti 14 órát tanítok az egyetemen, 21 óra elfoglaltságom van a Honvéd női tornász csapatánál, a Thália Színházban hetenként egyszer kondíció tornát vezetek, pontozó bíróként működöm különböző tornaversenyeken, itthon és külföldön is... Ezenkívül: a televízió egyik népszerű műsorának, a mindennap jelentkező tévétornának egyik összeállítója és „főelőadója”. Szerepel a másik közismert testnevelési műsorban a „Mozdulj” adásban is. A tévé képernyőről ez egész ország ismeri kicsit „tomatanámősen” szigorú, mégis kedvesen gyerekes arcát, százötven-egynéhány centi magas, 48 kilós, karcsú, kecses hajlékony alakját. Ez az ismeretség további kötelezettségeket ró rá: a televízió sportrovatának munkatársaival együtt gyakran jár vidékre, különböző intézmények meghívásainak tesz eleget. — 1966-ban mentem férjhez. Férjemmel, Száll Antallal a tókiói olimpia után rendezett ünnepségen ismerkedtem meg; ő szintén olimpikon volt, gyorsúszó. Most a Budapesti Vasutas Sport Klub úszó óvodáját vezeti. 1970-ben született a kislányunk. Szóval számos hivatalos elfoglaltság mellett a háztartás vezetésére, a gyermek nevelésére is időt kell szakítanom. Ez a legnagyobb gond: az idő. — És hogyan oldja meg ezt a gondot? — Nem tudom, de nagyon szeretnék sokat olvasni, színházba, moziba járni, utazni, nyaralni... szeretnék sokat együtt lenni a kislányommal^ de jószerint semmire sincs időm. — Hogy bírja erővel? — Fizikai erővel bírom. Együtt mozgok tanítványaimmal, az egyetemi sportfoglalkozásokon és az edzéseken is. Nincs rajtam semmi súlyfelesleg, jó kondícióban vagyok, akárcsak versenyző koromban. Csak olykor belül fáradok el. — Mennyit keres? — Az egyetemen 2500 forintot, az edzőséggel 2500-at, ehhez jön még a tévé, a külön torna, a versenybíróság tiszteletdíja. Egy sportoló kora ifjúsága — bár kötelességekkel zsúfolt, — mégis eseménytelen. Naponta ismétlődő edzések; monoton, nehéz ritmusban érlelődik a siker, a hírnév, a teljesítmény, amely végül is értelmet ad minden fegyelemnek és áldozatnak. Müller Kati kilenc esztendős volt, amikor tornászni kezdett a Vasasban — Angyalföld legrégibb, legszebb hagyományú sportegyesületében. — Angyalföldön születtem, ott is nőttem fel, a gyermekkorom minden emléke odaköt, és nagyon erősek ezek a kötelékek, mert szép gyermekkorom volt. Édesanyám, aki kilenc esztendős korában árván maradt, és magára hagyatva küzdött helyéért a világban, nekem meg akarta adni mindazt, ami neki egykor hiányzott. Az az igazság: elkényeztetett, a széltől is óvott. Olyan szeretetten nőttem fel, hogy a mai napig visszakívánom. A dédelgetett kislányról (akinek apja textilfestő, édesanyja pedig síkkötő szakmunkás volt), tizenegy éves korában az egyik sportlapban már fénykép jelent meg. (A copf 06, masnis, ártatlan tekintetű gyermek derűsen bámul a világba.) — Pici voltam és egyetlen bajom volt csak, hogy balkezesnek születtem. Nemcsak a külsőm volt gyermekes, hanem viselkedésem, gondolkodásom is. Ennek a kislányos viselkedésnek előnyei is vannak: mindig hallgattam az edzőim szavára, természetesnek tartottam az igyekvést, a szorgalmat, mindig megbíztam az emberekben ... és sose fizettem rá. öt évvel később a copfos kislányt — aki még akkor is térdzokniban járt — meghívták a magyar női tornász válogatott keretbe, 1969-ig részt vett minden nagy világversenyen, világbajnokságon, olimpián. Élete szinte azonosult a sporttal. — Pedig nem akartam sportolni; a kezdet kezdetétől a tánc, a balett vonzott, inkább ahhoz voltak meg az adottságaim is. Mozgásom ösztönösen jó volt, de amihez a tornában erő kell — például a felemás korlát — az sose ment nekem igazán. 1961-ben érettségizett, utána felvették a Testnevelési Főiskolára. 1965-ben kapott diplomát. Három évig az Egyesült Izzó munkalélektani laboratóriumában dolgozott, aztán egy sporttagozatos általános is-A testnevelő tanár kislányával TÍZET KÉRDEZEK László sem? Mednyánszky sejtelmes, megragadó, fojtott felvidéki erdőrészleteire gondolok. A teremőr — a hetvenhat esztendős Soós Sándorné — leginkább Munkácsyt kedveli. Két karosszékben ülünk, az egy mellett Stróbl Alajos „Anyám”, a másik mellett Stróbl „Perszeusz” című márványszobra áll. A látogatók áramlása meg tart tovább. Angol, orosz, német szót hallani. — Vannak otthon festményei? — A férjem szűcs volt, 1949-ben halt meg. özvegyasszony vagyok, két fiam, két unokám, egy dédunokám van, a pesti oldalon lakom a Damjanich utcában. Valódi festményeim nincsenek. De Munkácsy mellett nagyon szeretem Mednyánszky Lászlót. Megkértem egy másolót, s az lemásolta nekem Mednyánszky egyik művét. Azt őrzöm csak otthon. — Mit kell tudnia egy teremőmek? — Tudnia kell, hogy milyen felbecsülhetetlen értéket bíztak az őrizetére. Egy teremőmek mindig figyelnie kell; éberen, de szeretettel, és észrevétlenül. A tárgyakat a látogatónak megérinteni nem szabad. S ha ilyet tenne valaki, figyelmeztetni kell, de udvariasan. Halkan kell beszélni. S tudni minden kép alkotójának a nevét. És minden kép címét. Eszembe jut a Picasso-képek lopása és a sok újsághír, a nagy múzeumi tolvajlásokról. — Látott-e már, észrevett-e már lopást vagy lopási kísérletet? — Nem. Még soha. Remélem, nem is fogok látni. Hogyan hatoljak belső világába, ahol rejtett gondolatait, ízlését őrzi? — Van-e olyan szín, amelyet különösképpen szeret, s ha van ilyen, azt a kedvelt színt melyik képen fedezte fel? Arca rezdülésén látom, hogy van ilyen. Hogy már elgondolkozott ezen. — Szinyei Merse „Majális”-a jut az eszembe. Azt a gyönyörű zöld színt szeretem. A füvek, a rétnek a színét. Emlékszik arra a részletre, amikor egy szalmakalapos vendég a fű közé rejtett boros fiaskóhoz lehajol? Nos, ez a zöld az, erre gondolok, amely a boros üvegeket veszi körül. A zöldet szeretem, ha nem erőltetett. A pamacs zöldet nem szeretem. Csak azt kedvelem, ahogy Szinyei Merse vagy Ferenczy Károly festette meg. — A Nemzeti Galérián kívül milyen más — vagy idegen országbeli — képgyűjteményt látott? — Jártam már Moszkvában, Kijevben, Leningrádban. A moszkvai Tretyakov — régi és új orosz festők gyűjteménye — olyan, mint a Galéria. S Leningrádban megnéztem az Ermitázst. Gyorsan futottuk át, mert társasutazáson voltam. Szerettem volna legalább négy hétig ott maradni, a termekben bolyongani. — Arra kérem, mondjon el néhány jellemző észrevételt a Galéria látogatóiról? — Az emberek megilletődötten lépnek be. Félnek a márványra lépni. A Galéria épületrészének legnagyobb területét vörösmárvány fedi. Miért nem adunk papucsokat? — kérdezik. Mindenki áhítattal lép be, mint egy templomba. Az a legjobb, amikor egy-egy régi látogató fölismer, s azt mondja: maga soha nem fog megöregedni. — Járt-e már korábban a királyi palotában mielőtt a Galéria ideköltözött? — Amikor kicsi volt a két fiam, felhoztam őket a Várba, de a királyi palotán belül soha nem jártam. Csak most. Néha átmegyek a bálterembe, s bejárom a volt tróntermet is. Különös érzés. A bálteremben szoborkiállítás Részlet a Galériából (Gábor Viktor felvételei) van. Az egész trónterem fehér márvány. Újjáépítését most fejezik be. Ha teljesen elkészül, e fehér márvány terembe kerül a régi magyar gótika, amelyet a Szépművészeti Múzeumból hoznak át. — S mi maradt meg a régi királyi trónteremből, eredeti állapotában? Egyszerűen felel: — Csak a kilincsek, kérem.
