Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-22 / 11. szám
Az igazgató Délelőtt az Inter halijában Baráti (jéza -SZÁLLODAIGAZGATÓ Nem egészen pontosan számítva, minden évben kétszázezer vendége van Menyhárt Lajosnak, a budapesti Hotel Duna-Intercontinental igazgatójának. Halkbeszédű, magas fiatalember, nemrég múlt negyven éves és harminchat volt, amikor átvette a háború után épült első Duna-parti szálloda vezetését Réder Györgytől, az azóta elhunyt alapító igazgatótól. Nagy és bonyolult az a feladat, amellyel naponta megbirkózik. A budapesti „Inter”-ben a szállodahálózat világszínvonala ötvöződik a magyar vendéglátás hagyományaival. Az igazgató szerény, faburkolaté irodája a szálloda földszintjén van, ablakából a főbejáratra látni, gyakorlatilag minden érkező és távozó a szeme előtt vonul ki vagy be. Ha ideje lenne megszámolni a naponta étkezőket, gyakran siethetne az ismerős, visszatérő vendégek elé, mert a hotelnek, mint minden nemzetközi nagyszállónak, már régen kialakult a törzsközönsége. Az igazgató feladatai közt azonban nem szerepel effajta népszámlálás, a vendéglétszámot minden reggel jelenti a főporta, s azt is, ha valami rendkívüli esemény történi — S történik rendkívüli esemény? — Nagyon ritkán. Egy ilyen színvonalú szállodában nem szabad rendkívüli eseménynek történnie, mert a mi feladatunk elsősorban az, hogy tapintatos módszerekkel megismerjük a vendég igényeit, s kitaláljuk kívánságait, bár ennél aligha van nehezebb feladat. Mondok egy példát. Amíg állt a régi Bristol, (részben annak a helyére épült a mi házunk), a Bristol terasz volt Budapest legnépszerűbb szabadtéri kávéháza. Közvetlenül a Dunakorzóról nyíló, szélvédett hely, ahol kora tavasszal megjelentek az első napimádóik. Olyan fogalom volt, mint Párizsban a Café de la Paix. Amikor a pesti Inter tervezése folyt, Réder György kiverekedte, hogy legyen egy Dunára néző emeleti terasz, amely otthont nyújt a Bristol terasz hontalanná vált vendégeinek. Ám ezt a szélvédett helyet, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunára és a budai oldalra, — nem kedvélték meg a vendégek. A földszintre telepített, huzatos-hűvös északi terasz pedig —, amely a Vigadó térre néz — állandóan tele van. A vendéget nehezebb kiismerni, mint az időjárást. Menyhárt Lajos a közgazdasági egyetem után azonnal a vendéglátóiparban helyezkedett el, kezdetben — és elég hosszú ideig — adminisztratív munkakörökben, majd 1968-ban, még az építkezés alatt az Inter „stábjába” került. Réder György halála után 1972. december 1-én nevezték ki igazgatónak. Mindenekelőtt arra szeretnék választ kapni, hogyan készül fel valaki erre a hivatásra. — A mi hivatásunkban a jó értelemben vett becsvágy a döntő. Az iskolai végzettség mellett a szüntelen önképzés, meg a változó igényekhez való állandó alkalmazkodási készség befolyásolja 'az alkalmasságot, s ez együttesen alakítja a vendéglátó személyiségét. Azt mondhatnám, hogy a mi hivatásunkban talán különösebb végzettség nélkül is sokra viheti valaki, ha erre az egyénisége alkalmas. Az alkalmasság egyik próbaköve a lemondás. Az iparban, a mezőgazdaságban, a kereskedelemben többé kevésbé egyenletes a munkavégzés és a szabad idő. Más a helyzet a vendéglátóiparban. Ezért aztán még egy ilyen nagy szállodában is állandó munkaerőhiánnyal küzdünk, mindig fel tudnánk venni még 50—60 embert, főleg a nehezebb munkakörökbe, például a takarítószemélyzetbe. A szállodai szobák, folyosók takarítását szinte teljesen gépesítettük, de az éttermek, a konyha, az előkészítő helyiségek takarítása nagy gond. Mindezek a gondok az igazgatói irodában csapódnak le. A hagyományosan magas színvonalú magyar vendéglátás megteremtése — ami nemcsak takarítónő-kérdés, — igen fontos, azoknak a kulcsembereknek az esetében, akik közvetlenül érintkeznek a vendéggel és akiknek a személyisége megalapozhatja, de tönkre is teheti egy szálló hírnevét. Az utánpótlást a szállodaipar „félkész állapotban” kapja a különböző közép- és felsőfokú szakoktatási intézményektől, de becsiszolódásuk, beilleszkedésük itt történik, úgy is mondhatnók, menet közben. Beszélgetésünk közben többször hivatkozott Réder Györgyre, akinek az oldalán, mint második ember, végigjárta a vendéglátás iskoláját. Azt szeretném tudni, vajon őt magát, a nagy tekintélyű szakembert szintén példaképnek tekintik-e, akinek követik a módszereit. — Réder Györgyre az egész szakma felnézett, mindenképpen alkalmas arra, hogy mi is tisztelegjünk sajnos már csak az emléke előtt. A szó legtisztább értelmében azonban nincs olyan példakép, akinek a módszereit követni lehetne. Itt mindenki a maga útját járja, saját „tempóérzéke” szerint, saját felelősségére, mindig szem előtt tartva egy nagy igazságot: a vendég véleménye' a vendéglátó megjelenésétől, magatartásától függ. Beszélgetésünk elején szó esett arról, hogy az Inter a világhálózathoz tartozik, bár teljes egészében magyar alkotás és a magyar állam tulajdona, — de falai közt a nemzetközi szokások a magyar hagyományúkkal ötvöződnek. Miképpen látja az Inter fiatal igazgatója ezt a sokat emlegetett hagyományos magyar vendéglátást, vendégszeretetet ? — A szálloda 95 százalékban külföldi vendégekkel van tele, tehát ízlésük és igényük szerint kell megszerveznünk a hagyományos magyar vendéglátást. A szállodában a vendég nemcsak lakik, hanem étkezik, sőt dolgozik is. Maradjunk az étkezésnél, mert a közfelfogás szerint a magyar vendéglátás egyenlő a magyar konyhával. Nos, az Interben az étkezés háromféleképpen történik. Reggel önkiszolgáló formában, délben gyorekiszolgáló rendszerben, este a hagyományos éttermi módon. És ez a döntő. A magyar éttermi hangulat egyedülálló a világon. A magyar konyha ezekben az évtizedeikben az átalakulás lassú korszakát éli. Az átalakulás közben mégis megőrzi sajátos ízeit, megtartja a magyar jelleget, de finomodik, közeledik a nemzetközi normákhoz. Kevesebb fűszer, kevesebb zsír, ám az ízeknek változatlannak kell maradniuk. Aki magyar paprikáscsirkét rendel, az ma már lényegesen könnyebb, de kevésbé hizlaló, kevesebb erős fűszerrel ízesített ételt kap. Azután itt van a cigányzene. Nincs a világnak még egy olyan zenésze, aki a magyar cigányzenekarhoz hasonló hangulatot tudna teremteni. Ezzel magyarázható a külföldön rendezett magyar hetek sikere. Az idén az európai kontinensen Kölnben, Düsseldorfban és Hamburgban — az utóbbiban ötödször — rendezzük meg a magyar heteket. Jártunk Caracasban is, ahol vannak jó zenészek és fűszeres ételek, a magyar hetek mégis elsöprő sikert arattak. Végezetül arra kérek választ a tapasztalt fiatal igazgatótól, ki a jó vendég és ki a nehéz vendég. — A jó vendég megérzi, hogy a szálloda milyen „klímát” nyújt, s megérzi, hogy a szállodában minden ember azért van, hogy gondoskodjék róla. Az ilyen vendég rendkívül hálás, ha a portás megkérdezi, hogy a múlt évi autóbalesete nem okozott-e maradandó sérülést, mert a jó portásnak az ilyesmire emlékeznie kell. Nehéz vendég viszont az olyan üzletember, aki a házon kívül szerzett bosszúságát a szállodában vezeti le. Házunkat szívesen látogatják tengerentúli magyarok is, akik úgy szállnak meg nálunk, hogy azonnal itthon érzik magukat. Nemcsak az országban, hanem az Interben is. Erre büszkék vagyunk. A TEREMŐRTŐL Ezt a pesti arcot — ősz haj keretezi — ezrek és ezrek látják naponta. Van olyan nap is, hogy hatezer látogató vonul el előtte. — Mióta dolgozik a Nemzeti Galériában? — A magyar képzőművészet XIX. és XX. századának nagy közgyűjteményében, a Galéria új otthonában a Budavári Királyi palotában teszem föl első kérdésemet. Az előcsarnokban ülünk. Percről percre sűrű rajokban érkeznek a hazai és a külföldi turistacsoportok. Itt még zaj van, amely csak akkor ül el, ha a csoport a „templomba” lép. Ott már képzőművészetünk szentjei, Szinyei Merse, Csók, Egry várják őket. — Tizennyolc esztendeje alapították a Galériát, azóta dolgozom itt, mint teremőr. Most már a teremőrök felügyelője vagyok, majdnem száz teremőr tartozik hozzám a budavári palota B. épületében, az épület együttes központjában. Fesztelenül beszélgetünk a híres kupola alatt, ahová valaha csak koronás fők, külföldi uralkodók, főurak léphettek be. A felszabadulás után — amikor még romos, háború dúlta volt a királyi vár —, emlékszem arra az újságcikkre, amely azt javasolta, hogy a palota legyen a kultúra és a tudomány fellegvára. Most itt a kultúra fellegvárában beszélgetek Soós Sándomé teremőrrel. — Melyik festményt, szobrot, vagy kiállítási tárgyat szereti a legjobban? A teremőr mindent ismer, naponta találkozik Szinyei Mersével, Munkácsyval, Mészöly Gézával, Egry Józseffel, Csontváryval, Bernáth Auréllal. Személyes ismerősei, meghitt társai. A képek, alkotások testközelében, a mondanivalók sugárzásában él. 1900-ban született. Alacsony asszony, ősz, de szemöldöke feketés. Arca vékonyka, termete törékeny, a teremőrök egyenruháját viseli. A munkaruha kékes, a felső zsebéből kilátszik néhány golyóstoll. — Tudom, hogy templomban élek — feleli. — És ennek minden nap örülök. Teljesen betölt az, amit naponta láthatok. S ha arra kell válaszolnom, hogy rr\it szeretek leginkább, csak azt felelhetem, hogy sokszor, nagyon sokszor megállók Munkácsy egy-egy képe előtt — „Krisztus”, „Rőzseszedő aszszony”, „Siralomház”. Olyan gyönyörű erdőrészleteket csak ö tudott festeni. Még Mészöly, Mednyánszky, Paál A budai Várpalota A teremőr
