Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-08 / 10. szám
I AKARTAM LENNI CSILLAG ÉN IS 90 éve született Tóth Árpád Élt Debrecenben a századforduló idején egy szobrász. bizonyos Tóth András, akinek szépen ívelő pályája szomorúan ért véget. Ez pedig úgy történt, hogy Debrecen város közgyűlése megbízta Tóth Andrást, hogy készítsen egy szabadságszobrot. A művet 1902. augusztus 2-án fényes külsőségek között leplezték le. Ezzel kezdődött Tóth Andrásnak és családjának tragédiája. A szobor ugyanis nem sikerült, a vaskos, sisakos, pajzsos, kissé tenyeres-talpas és esetlen nőalakot a kegyetlen utcai kritika hamarosan „Zsuzsinak” keresztelte. A nagy becsvággyal alkotott szabadságszobor gúny és szégyen tárgya lett a Tóth családban és a városházán egyaránt. 1906 őszén a város vezetői el is távolíttatták talapzatáról. Mit érezhetett vajon Tóth András legidősebb, Árpád nevű fia, a húsz éves fiatal költő, amikor lezajlott előtte a családi és művészi tragédia? Talán apjáéhoz hasonló jövőt sejtett maga előtt is: De lásd, ős Debrecen él s kora-ösz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott És akit meg se láttak, bár választott magyar volt S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste S tört lelke jut eszembe, mig könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s mig érzem: int nekem S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este... (Ady Endrének) Tóth Árpád, a Nyugat-nemzedék legbúsabb, mindig őszben, avarban taposó költője úgy élt és írt egész életében, mintha vele történt volna az említett csúfos bukás. Szelíden járt-kelt, szelíden kopogtatott, ha belépett valamelyik pesti irodalmi szalon ajtaján. Egy szikrányi sem volt benne az „üvöltő költőkből”, ahogy Szerb Antal írta: „A végső művesi tökéletesség és a múlandóság mindig ottlevő fuvalma adják meg Tóth Árpád verseinek ünnepélyes, bár nem is fájdalmasan vigasztalan hangulatát, klasszicitását, ódaszerűségét . .. olyan ember áll ezek mögött a versek mögött, aki túl van azon, hogy pózba vágja magát, hogy tetszeni akarjon, akinek megalkudni már nem érdemes, aki csak egyet tehet: tisztán, egyszerűen és tökéletesen mondani az örök-emberi dolgokat.” Tóth András szobrából az első világháború alatt ágyút öntöttek. Fiának. Tóth Árpádnak a verseiből mi került ki az idő öntőműhelyében a mi számunkra? Nem csak a családja és az ő személyes tragédiája — gyerekkorától kezdve súlyos Tüdőbajban szenvedett —, hanem annak a fullasztó kornak szobortalan, ám versben kifejezhető légköre is, amelyben élt. Komor magyar föld, csöndes este Megsimitom fénylő kalászod. (Fénylő búzaföldek között) A Lomha gályán című kötetében fájdalmába bekebelezi a fenyegetett magyarság, az emberi nem ügyeit, fájdalmait: éppoly megrendültén éli át a közösség sorsát, mint a magáét. Körúti hajnal című versében így villózik lírája: Bus gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén a villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére ... A költőnek ezért persze nem járt koszorú, sem anyagi elismerés. A beteg tüdejű Tóth Árpád is a szegény, filléres gondokkal küszködő magyar költők hosszú menetoszlopában vonszolta magát a sír felé. Betegsége, társadalmi kiszolgáltatottsága, szegénysége ellenére Tóth Árpád az élet költője volt, mert úgy vélte: Az élet örök táruló: Aki nem éli, áruló! (Május éjén a régi bor) * A remény, mint Csokonait, őt is körüllengte: Majd egyszer ... Persze ... Máskor ... Szebb időkben... Tik-tak ... Ketyegj vén, jó költő-vigasz, Majd jő a kor, amelynek visszadöbben Felénk szive ... Tik-tak ... Igaz... Igaz ... Falon az inga lassú fénye villan, TÓTH ÁRPÁD KÉZÍRÁSA Isi Q7 a/ +A ***** yyz Avk f f . íl VAJ /**7 ^ * „r •/ f*yiv C't aS- r Jf-UCt 1 ■ *4' ' V/- •. J ÍN, jC'TT'. « . ? /í. . \rr~ET # — ja —xj ouy A-o v/ n./ o CAA'í'c/ ■' fiv £/£«<- . vv»vr 03 An: Itf -V v * C' >N- . r K $7----> Á7 Tóth Árpád Aludjunk vagy száz évet csöndben át... Ágyam mellett elkattantom a villanyt. Versek ... bolondság . . . szép jó éjszakát! (Jó éjszakát) Irta ezt az az ember, aki hónapról hónapra lerajzolta magának, mekkora darab él még a tüdejéből, aki a kislányát tudatosan felkészítette apja halálára. Amikor, immár gyógyíthatatlan betegen a mártonhegyi szanatóriumban felkeresték barátai, az orvos azt mondta nekik: Tóth Árpád esetét az egyetemen lehetne tanítani, hogyan lehet tüdő nélkül lélegezni. Tüdeje elsorvadt. .i Akartam lenni csillag én is, A Végtelenség gyermeke, Valaki, aki szárny is, fény is, Örök szépségek hírnöke — De lehet-e repülni annak. Ki teste rabszolgája lett. Csak „hő”-i és „kiló"-i vannak, S ki csak csomó rút vegyi bomlás? Jaj!... sóhajba vesző karomlás Dühe ráng romló testemen ... Az istenit!... jaj, istenem!... (A Palace-ban . ..) Teste 1928. november 7-én földbe került. Versei fennmaradtak. Talán azért oly szemérmes, csöndes, lágyhangú a költészete, mert gondosan ügyelt rá, hogy művéből ágyút sose önthessenek. Dutka Judit Részlet a Patikamúzeumból: előtérben régi gyógyszertári eszközök MTI — Hadas János felvétele *« Ha a Sopronba látogató idegennek megfájdul a foga vagy a feje, és betér a Batika-házbeli gyógyszertárba, meglepetésként éri, amikor a gyógyszerésznőnek vélt fehér köpenyes hölgy sajnálattal közli: „Kérem, ez nem patika, hanem múzeum.” — Valaha valóban patika volt, éspedig elég régi, 1642-ben nyitották meg, de 1967-ben a gyógyszertár helyén Patikamúzeumot létesítettek — magyarázza a fehér köpenyes nő, aki nem gyógyszerész, hanem múzeumi őr. A patikamúzeumban látható tárgyak gyűjtése már 1890 körül megkezdődött. Természetesen akkor még nem múzeumalapítási szándékkal, hanem egyszerűen csak összegyűjtötték a kultúrtörténeti anyagot. Például a soproni seborvosok pecsétjét 1620-ból, meg a soproni fürdősök pecsétjét. Ezek később a Sopron megyei Régészeti Társulat Múzeumába kerültek, akárcsak a volt kőszegi jezsuita patika egyik hordója. A feljegyzések szerint az első patika a kórházon belül működött. A kórházat 1220-ban a Sopronban letelepedett János lovagok alapították. Ebben az időben — és az egész középkorban — a gyógykezelést és a gyógyszerkészítést ugyanazon személyeik végezték. A kórház patikájában voltak az akkori gyógyításhoz szükséges gyógyfüvék, főzetek, a termálvíz, bor és mindenféle betegséget elhárító amulett. Az adatok szerint azonban Sopronban a XVI. század első felében már működtek patikák: az „Arany Oroszlán”, a „Megváltó” és a „Fehér Angyal”. Ez utóbbit rendezték be múzeumnak. Itt gyűjtötték egybe mind a régi, mind a későbbi gyógyszertárak legjellegzetesebb és legértékesebb darabjait Az „Arany Oroszlán” patikából került a múzeumba Szent Demjén és Szent Kozma portréja, a Sopronba költözött osztrák festőművész Dorfmeister István alkotása. Demjén és Kozma Diocletianus császársága idején orvosok voltak, s keresztény hitük miatt a III. században mártírhalált haltak. A Patikamúzeum tárlóiban a soproni gyógyszerészek XVI. századi dokumentumait őrzik. A múzeum jobb szárnyában a megye területéről származó patikák edényei kaptak helyet, köztük bécsi porcelán edények, tégelyek, faedények angyalfejes díszítéssel. Itt látható az 1666-ból származó habán edény, a már említett kőszegi jezsuita patikából származó hordó. Aesculapius és Hygiea szobrával ékesített mérlegek, mozsarak. Az egyik tárlóban a szemverés elleni amulettek sorakoznak: különféle betegségek elleni imádságok; beteg testrészeket (kéz, láb, szem stb.) ábrázoló viaszfigurák, amelyeket hálaként a gyógyulásért, egy zarándoklat alkalmával ajándékoztak a búcsújáróhely templomának; a kuruzslók fogtörő szerszámai; a gyermekfrász ellen oltalmazó sapka. Ritka kincs az a XVII. századi magyar nyelvű feljegyzés, amely egy borbély-sebész készítményeiről szól. Egy féloszlopon metszetes ábrázolás idézi fel a XVII. századi gyógyszertárak típusát, és a gyógyítás egyik jelenetét, Comenius könyve alapján. Külön tárlóban mutatják be a hajdan használt növények receptjeit, alkimisták kéziratait, régi szakkönyveket és pecséteket. Az utolsó tárlóban a működő nyolc gyógyszertárról mutatnak be képeket, valamint a soproni gyógyszerészek jelentősebb készítményeinek leírását. A tárló fölötti tablón napjaink egészségügyi ellátását, a gyógyszerfogyasztás mértékét szemléltetik a statisztikák. A legnagyobb állványon magaslik az „emberek és istenek” atyjának, Zeusznak a szobra, amely 200 évvel ezelőtt is itt állt a múzeumban. Persze ez akkor még „csak” patika volt. S mint a múzeumőr mondja, a legtöbb idegen, aki valami enyhítőszerért téved ide, addig szemlélődik a Patikamúzeumban, amíg elfelejtkezik fogának sajgásáról. Ják Sándor
