Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-08 / 10. szám
Csatár Imre: A kisfiú dolgozatot ír. Már vigyázó, finom betűkkel ott a cím: „Mit tudok a hazáról?" Mit tudhat egy tíz-egynéhány éves kisfiú a hazáról? Hogy szép? Hogy kicsi? Hogy szeretni kell? Belefér egyáltalán szivébe a haza fogalam? Ki tudja. A kisfiú gondolkodik. Aztán leírja egy apró Szatmár megyei falu nevét. A faluét, ahol az édesanyja született. A nyár jó ízeit érzi az ínyén. Érzi a sárgabarack zamatát, c. vasárnapi kalács melegét, s látja a színét a bablevesnek, amelyet nagyanyja főz neki, csak neki. Felkéklik előtte a szatmári égbolt végtelenje. és hallja a patak csobogását. S a kis Szatmár megyei falu élni kezd a füzet lapjain. S eszébe jut Kenese is, ahová apa balesete után került. A gyerektábor fái. A játékok. A délutáni nagy hancúrozások. A hatalmas kék víz szépsége. S a naplemente, amikor valóságos fényhid ívelt át a túlsó partra. És a sosem feledhető balatoni nyár újra elevenné válik. Aztán Pesterzsébet nevét írja le. A téli estékre gondol, amikor Anyut várja haza a munkából. S a kettesben töltött vasárnapok örömére is. A jó ebédre. A nagy sétákra. A televízió duruzsolására. A játszótársakra a parkban. Az otthonra, amely az övé. És Pesterzsébet is a füzetbe kerül. A kis Péteriné mit sem tud a fia dolgozatáról. Körmöli a kalkuláció számoszlopait, és a ballagásra gondol. Társai ruhát varrnak neki, az ajándékról suttognak, amellyel majd meglepik, és találgatják, lesz-e még orgona. A kis Péteriné négy éve még az öntvénytisztítóban dolgozott, mert hogy idősebb sógora is ott talált munkára, amikor Pestre került. — Akad itt kenyér neked is! — Akadt. A kis Péteriné otthon kapált, szőlőt kacsolt, állatot gondozott. Tette, “iá OLVASÓ NAPIÓ UTAZÁS EGY KÖNYVVEL Pápóc: ki hallotta valaha is Pápóc falu nevét? Sokat járom az országot, de az én emlékezetem bánya-mélyében is úgy elsüllyedt, hogy csak egy szépséges és fontos könyv segítségével tudtam újra napvilágra hozni. Pápócon biciklivel voltam, ezelőtt éppen negyven évvel, 1936 nyarán, a falukutatás kezdeti éveiben. Celldömölkről karikáztam Sárvárra, és onnan igyekeztem Pápára, de szerencsémre — mint utólag kiderült — eltévesztettem az utat, nem Nagvsimonyi és Tokorcs felé indultam el, hanem mire észrevettem magam, már Ostffyasszonyfán voltam, a Lánka-patak partján. Ennek a falunak a neve olyan, mint egy népdal, úgyhogy nem fordultam vissza, hanem tovább mentem Csörgére, megnéztem szép, korai barokk templomát, de akkoriban, huszonegynéhány éves fővel nehezen viseltem el a barokk cikornyáit, A főtisztelendő úr megkínált egy pohár borral és egy szelet szalonnával, aztán felhívta a figyelmemet, hogy öt kilométernyire onnan, Kenyériben Dorfmeister-freskók láthatók a templomban, Pápócon pedig, ha a barokk nincsen ínyemre, nézzem meg a temetőkápolnát, annál szebb románkori műemléket nemigen találok még Kemenesalján és az őrségben sem. Mindez elmerült a feledés kútjában, s csak most bukkant föl, végiglapozván Dercsényi Dezső remek albumát. „A románkori építészet Magyarországon”-t. Itt találkoztam a pápóci négykaréjos temetőkápolnával és fiatalkori önmagámmal. Amíg a képet néztem, úgy beleéltem magam a múltba, hogy szinte kerestem a biciklit magam mellett. Kicsi ez a pápóci kápolna, de előkelőek a rokonai: a jáki Szent Jakab kápolna, vörös márvány kapuja pedig az esztergomi várkápolna bejárata. A pápóci kápolnát Szent Miklós tiszteletére építették, és az, hogy négykaréjos azt jelenti, hogy négylevelű lóheréhez hasonlóan helyezkednek el egymás mellett kidomborodó oldalhajói. Most, hogy a képet nézem, egy távolabbi, de még fontosabb rokonságot fedezek fel: kétszintes ez is, mint a párizsi Sainte Chapelle, körülbelül egy időben is épültek, de a magyar még mélyen benne van a román korban, a francia pedig már a gótikus, a csúcsíves építkezés égbeszárnyaló remeke. A két szint nemcsak építészeti fogás volt, az alsó részét a nép használta, a felsőt a pápóci prépost. Amikor ott jártam, vakolata málladozott, itt is, ott is alig behegedt sebekként tűnt elő a tégla é> a faragott terméskő. Az albumbeli fényképen, a kápolna hófehér, nemrégiben restaurálhatták tetejét is, nyolcszögletű tornyának ugyancsak nyolcszögletű gombját ódon jellegű zsindelytető fedi. A belsejére persze már nem emlékszem. újra el kellene mennem, ha nem is kerékpáron, de autón. Dercsényi így jellemzi: „Belsejét hasábos bordájú keresztboltozat fedi. amelyet egy későromán építőműhely terjesztett el a Dunántúl nyugati sarkában.” Az esztergomi rokonság természetesen nem a magam leleménye, hanem erre is Dercsényi hívja fel a figyelmet: „Vörösmárvány kapuja nemcsak igényes építkezésre vall, hanem az esztergomi megoldás falusi változata.” A könyvvel végigutaztam a középkori Magyarországot, az osztrák határszéltől és Lébénytől le délre Pécsig, északra a ma Csehszlovákiához tartozó Szepeshelyig és Csütörtökig, keletre a Pest megyei Ócsáig és Bélapátfalváig, és távolabb az erdélyi Gyulafehérvárig, Magyargerőmonostorig és Kisdisznódig, amelynek mai román neve Cisnadiora, s amelynek háromhajós bazilikája a legszebb délolasz templomokra emlékeztet. Végre belülről láttam a nagybörzsönyi Szent István templomot, megcsodáltam a nyugati oldalon álló tornyát, szélesebb de alacsonyabb hajóját, a pontosan megmunkált kváderkövekből alakított finom falszövetét, a déli kapu timpanonjának háromkaréjos díszét, legfőképpen pedig a szentély párkányán elhelyezett márvány díszítést. A faragott terméskövek a szentélyben olyan bolthajtást és boltívet zárnak be, aminek Dél-Franciaországban vagy Itáliában csodájára járnának messze földről az emberek. E karosszék-utazásban megkeresem most a pápóci Szent Miklós kápolna rokonságát: az esztergomi várkápolna kapuját, és olvasom, mit ír róla Dercsényi Dezső: „A kapuknak Esztergomban külön jelentősége volt. .. Valamennyi kapu oszlopos bélletes rácsos kapu volt, de a kápolna kapuját két pár, gazdagon díszített oszlop alkotta”, pontosan ugyanúgy, mint a kis Pápócon. Örömmel látom viszont a könyvben a felső-magyarországi karcsai templomot, amelyet teljes szépségében restaurált a Műemléki Felügyelőség, de úgy, hogy az eredeti megejtő tisztaságát érintetlenül hagyta. Ennek a templomocskának nincsen tornya, az ezerkétszázas évek végén az eklézsiának nyilván kifogyott a pénze, de ami elkészült, az méltó a kis velencei és firenzei templomokhoz. Amíg nézem a képet, ezt érzem, és utána a művészettörténész magyarázó szövege meg is erősíti: „A homlokzat konzolos oroszlánjaival és lépcsőzetesen emelkedő vak-árkádíveivel erősen olaszos jellegű.” És mi mindent tud meg az ember ebből a könyvből! Csak tovább kell olvasni: „Mindezt talán azzal is magyarázhatjuk, hogy a falu a Szent István lovagrend, az egyetlen magyar alapítású lovagrend esztergomi házának birtoka volt. A kegyúri karzathoz tartozó egyik pilléren pedig nőért harcoló két, egyházi ruhás alakot látunk, ami, mint ikonográfiái különlegesség francia mintaképekre megy vissza.” Hazánk — akkor is — egy hullámhosszon élt, lélegzett és alkotott egész Európával. amit kell. Az öntvénytisztítót azonban nem tudta megszokni. Válla, miként az ólom, egyre nehezebb lett. s estére úgy dőlt ágyba, hogy sose kel föl többé. De a reggel újra riasztotta, mert kellett a pénz, kétszeresen is kellett, mióta az urát elvesztette. — A fiam semmit sem érezhet a rosszból — mondogatta, és eszerint élt. Ügy gondolta, egyedül. Ám társak léptek az életébe. A műhelyfőnök, a szakszervezeti titkár, s végül a lányok is. Így került a kalkulációba. — Mert nyílt eszű kis ember maga, Péteriné, a pénze is meglesz, a fiával is többet lehet együtt. Így lett az apró garzonlakás is. — Húszezer forint kölcsönt adunk, kedves, aztán majd meglátjuk — így hozakodtak elő a tanulással is, mígnem, íme, elérkezett n ballagás napja. Öröm tölti el, végtelen reménység s nagy-nagy erő. Hogy a sors sose gyűrheti le. Már nem társtalan. A kisfiú befejezte a dolgozatot. Immár a füzet őrzi a szatmári nyarak sosem felejthető gyönyöreit. Emlékét a barack jó ízének, a kalács melegének, nagyanya bablevesének, őrzi a kenesei szép napok mindig visszaragyogó szépségét is. És magába zárja a kisfiú örömét. Az örömet, hogy otthonuk van, hogy szeretik. Egész kis életét. Anya és fia. Mit tudnak ők a hazáról? Sorsukban hordozzák a hazát. Meg a szívükben. (A Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Űtközben című kötetből.) Elbocsátva (az Angyalföld-sorozatból) Forraí Zoltán 80 éves A század első felében, a harmincas években Porrai Zoltán figuráin nevetett fél Magyarország. Karikatúráiban kigúnyolta azokat a politikusokat, akik a békét és demokráciát szajkózták, de a háborút készítették elő. Megmutatta a gazdasági válság sújtotta kisembereket, a társadalom közönyét az elesettek iránt. Rajzsorozatot készített Angyalföldön. A karikaturista ez alkalommal nem mulatságos helyzeteket, nem szatirikus figurákat, hanem komoly, sőt komor életképeket elevenített meg rajzlapján. A karikaturista úgy érezte: itt még a legjobb szándékú mosolynak sincs helye. Tavaly, a Belgiumban élő idős mester jónéhány rajzát elküldte a Nemzeti Múzeumnak. A Forrai-életmű nagy része így hazatért, az itthoni kiállítások falait díszítheti. Köszöntsük most az idős mestert azzal, hogy bemutatunk néhányat az itthon őrzött rajzaiból, karikatúráiból. S- P. J. Fent balra: Éhes torkok Balra: A főpolgármester udvariassági rendeletének hatása: — Kezét csókolom ... kilakoltatni jöttünk 0932)
