Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-08 / 10. szám
SZÁNTÓ MIKLÓS: Komolyan a történelemről Töprengéseim akkor kezdődtek, amikor a Gondolat Kiadótól egyszerre érkezett meg a megrendelt könyvek közül Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes: „II. Rákóczi Ferenc”-e, Unger Mátyás— Szabolcs Ottó: „Magyarország története”, Laczkó Miklós: „Válságok — választások” című kötetei. Persze a Rákóczi-életrajzzal kezdtem. (Érthető, a Fejedelem születésének 300. évfordulóját idén ünnepli az ország. Lapunk közölt is részleteket a könyvből.) A tervezők és nyomdászok jó összmunkájának köszönhető, hogy méltó köntösben jelent meg az ünnepi kiadvány. A szerzők Rákóczi tetteit, szándékait, eredményeit és kudarcait elemezték, ahogy a Fejedelem kérte a történészektől: „Bárki légy, ne dicsérj, ha megírod életem történetét.” Mit testesített meg Rákóczi e nemzet történetében? Ez a kérdés újra és újra elhangzott az elmúlt századok alatt, és sokan rugaszkodtak neki a feladatnak. Az eredmény azonban kevés. (Márki Sándor háromkötetes nagy munkája is torzó maradt.) Vajon miért nem sikerült hitelesen megrajzolni e nagy államférfi vonásait, egységbe ötvözni a Fejedelmet, a hadvezért, a politikust, a száműzött bújdosót? A szerzők magyarázata meggyőző: „a feleletek a valóságtól messzeszárnyaló képzelet s az öröknek ismert igazságokat megfogalmazó mítoszok szüleményeiként vetítették Rákóczi képeit a múltjából jövőjét kereső társadalom elé. Ahogy pedig a jövő, a polgári átalakulás és nemzeti függetlenség, a nagy reményeket megfakítva csonkán és felemás módon teljesedett be, a fejedelem arcvonásai helyett egyre inkább már a lázbeteg és tudathasadásos Magyarország tükröződött vissza a róla kialakított képekről.” * A harmadik kiadásban megjelenő „Magyarország története” 400 rövid oldalon, á szűk terjedelem engedte mélység*^ hatolva, kíséri nyomon népünk iöbb mint ezeréves történetét az őshazától a jelenig. Laczkó Miklós vállalkozása — az előbbi kötethez képest — ellenkező előjelű: egyetlen, viszonylag rövid korszak, a két világháború közötti évtizedek néhány csomópontján vizsgálódik érzékeny műszereivel; az eszmék születése és 'kibontakozása izgatja a tudóst. (Tanulmánykötetében a népi mozgalom kezdeteiről, az Űj Szellemi Frontról, Lukács Györgyről és a Blum-tézisekről, Révai József politikai nézeteinek fejlődéséről, a kelet-középeurópai fasizmusokról, végül az 1930-as évek politikai-ideológiai irányzatairól olvashatunk. Már a felsorolás is mutatja, hogy a közelmúlt legizgalmasabb kérdéseiről írt.) E könyv szereplői közül még sokan élnek, köztünk járnak és emlékeznek. Ezért különleges hőfoka van minden 'megállapításának. Világszerte — különböző okokból — fellendült az emlékirat-irodalom, egymás után jelennek meg a dokumentumregények, a történelem „divatba jött”. Nálunk is így van ez. Azok az embermilliók, akik rövid évtizedek alatt jutottak el a középiskoláig, a falvakból a városokba, az iparba, és új életformát alakítottak ki, most kíváncsian fordulnak vissza a nép múltjába, saját útjukra, emelkedésükre kíváncsiak. Szeretnék megérteni azokat a hatóerőket, amelyek a nemzetet, a tömegek és az egyének sorsát mozgatják. A jelent úgy fogják fel, mint eredményt, akarják tudni, mi történt, mit élt át e nép, miért történt mindez? Tanulni akarnak a múltból. Az élet mestere legyen a történelemnek, ne andalító esti mese kisgyermekek és serdületlen milliók számára, ne „pótcselekvés” a valóságos történelemformálás helyett, hanem felhalmozott tapasztalat, jó műszer, biztos iránytű, amely eligazít. Az említett történelmi művek erre a sürgető igényre felelnek. Az elvégzett munka öntudatával, de az igazi alkotók szerénységével. * Nem könyvismertetést akarok írni. A történelemszemlélet, az alkotó módszer érdekel, ezért azt emelem ki, hogy a szerénység mellett a tények tisztelete jellemző e művekre. Nem csupán a tények valódiságára gondolok. A valódiság természetes, de önmagában nem elég. József Attila a maga költői programjának megfogalmazásaként írta le a minden alkotóra kötelező magatartást : „Az igazat mondd, ne csak a valódit.” A tények igazsága azt jelenti, hogy összefüggéseikben, ellentmondásaikban kell felfognunk a tényeket, feltárva a gazdasági-társadalmi erőket, amelyek elindították, magasba emelték a szereplőket és formálták az eseményeket, meghatározták röppályájukat. Mindez akkor vált tudatossá bennem, amikor a jobboldali emigráció lapjaiban a Rákócziról és más történelmi személyiségekről, évfordulókról, eseményekről szóló megemlékezéseket olvasgattam és elégedetlenségem egyre nőtt. Vajon miért olyan szólamszerűek, tartalmatlanok, miért vannak tele hamis következtetésekkel ezek az írások? Az a meggyőződésem, hogy a felszabadulás előtti végleg elsüllyedt, beteg társadalomból magukkal vitt élményanyag torzítja el, vezeti és viszi félre a cikkírók tollát. (A világért sem kérem számon ugyanazt egy-egy hírlapi írástól, mint amit sokíves könyvek szerzőitől várhatunk. De azt joggal kívánhatja az olvasó, hogy a történelemről szerényen, elfogultság nélkül írjanak.) Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy mai helyzetükben akarnak eligazodni. Ez természetes. Minden kor keresi a maga előzményeit. A jelen gondjait szeretnék megoldani, és ez a szándék nagy hajtóerő. A jobboldali emigráció cikkíróinál azonban rossz az optika: tegnapi és mai szemferdülésük eltor1 Rákóczi, mint hadvezér (Ismeretlen festő műve. A Magyar Nemzeti Múzeum történelmi képcsarnoka őrzi) zítja a történelmet. Kiválasztják a nekik tetsző tényeket és sarokba hajítják mindazt, ami nem illik bele elméleteikbe. Becsapják önmagukat is, félrevezetik az olvasókat: a meghamisított történelem által a jelent is hamisan magyarázzák. Ezeknek az embereknek a történelem afféle példatár: hasonlósági alapon kiemelnek egy-egy eseményt, egy-egy emberi gesztust, amely halványan emlékeztet valakire, vagy valamire: így kerül a mohácsi csatatér mellé a Donkanyar, Deák Ferenc mellé napjaink magyar politikusa, a Rákóczi-féle függetlenségi harcról pedig az 1956-os ellenforradalom jut eszükbe. Az őstörténetet megmagyarázzák egy ötlet alapján, és máris azt képzelik, megoldották a jelen gondjait. Boldog embereknek tűnnek, de a lelkűk mélyén rettenetesen boldogtalanok. Játszadozás a történelemmel — a menekülés nem rokonszenves formája. A történelem alakítása a nagykorú nemzetek és komoly polgáraik joga és kötelessége. Ehhez az alkotók tisztessége, szerénysége, a történelem mély tárnáit átvilágító tudományos történelemszemléletük, tudásuk és szorgalmuk szükséges. mSSS Magyarország története New Budán VIII. Rövid látogatását 1861-ben hosszabb európai tartózkodás követte. Kérésére az amerikai kormány konzullá nevezte ki Olaszországba, anconai székhellyel. Ennek kettős oka volt: elkerülhetetlennek látszott már az amerikai polgárháború kitörése, Újházi pedig a rabszolgatartó dél lakója volt. Az Amerikai Konföderatív Államok politikájával nem értett egyet, s a helyzet számára veszélyesnek ígérkezett. Másfelől nyughatatlan lelke nehezen állotta, hogy teljesen elszakadt a magyar emigráció politikus részétől, amely elsősorban Olaszországban tevékenykedett, újabb és újabb terveket kovácsolva a nagyhatalmak várható fegyveres konfliktusai esetére. 1864 tavaszáig tartózkodott Európában, s mint már anynyiszor, ezúttal is csalódott: Ancona egyrészt kiesett az emigráció és az olaszországi mozgalmak mozgási irányából, más részt konok republikanizmusa nem fogadta el a kossuthi politikát, amely jobbára III. Napóleonnak Ausztria-ellenes fellépésére alapította terveit. Az volt a véleménye, hogy Napóleon csupán eszközül használja a magyar emigrációt arra, hogy ijesztgesse a Habsburgokat. Újházi elvileg is ellenezte a szövetkezést bármely monarchiával, abszolutizmussal, mert a zsarnokok nem lehetnek jó és igaz szövetségesei a republikánusoknak. Még dúlt a polgárháború, midőn visszaérkezett Amerikába. Egy ideig várta, hogy az akkor már előnyben levő északiak felszabadítják az ő vidékét is, de a harcok más területre tolódtak át, s így kénytelen volt hatalmas kerülővel, Mexikón és a sivatagon át visszatérni birtokára. Farkas fiát és két lányát egészségben találta, de a birtok sok kárt szenvedett. A polgárháborút követő időkben csendesen gazdálkodott, sokat vadászott, s noha már túljutott hetvenedik esztendején, életereje és kedve még kitartott. Neve 1869-ben merült fel ismét. Magyarországon választásokat tartottak, s ezen — kinek az ötlete volt, nem lehet tudni —, Újházit is jelölték, méghozzá tudta nélkül Pesten, a belvárosban, Deák Ferenccel szemben. A néhány kézikönyv úgy adja elő, hogy Újházi élesen tiltakozott felléptetése ellen, mert feltételezték, hogy hazatér — azaz amnesztiáért folyamodik —, s olyan színben tüntették fel őt, mint aki hajlandó felvenni a reménytelen küzdelmet a népszerűsége tetőfokán álló Deák Ferenccel szemben. A tudta és engedélye nélkül történt jelölés annyira elkeserítette, hogy minden életkedvét elveszítette, és a következő év tavaszán, felesége sírján főbelőtte magát... A most feltárt Újházi-iratok azonban bizonyítják, hogy ebből egy szó sem igaz! Az ellenzék, miután alighanem egyik tagja sem vállalta a küzdelmet Deák ellenében, nem éppen tisztességes módon, a távol élő Újházit jelölte, úgy gondolván, hogy a dolog úgyis csak formális. Újházit levélben értesítették, amit ő megkésve kapott meg. Azt válaszolta rá, tudja, hogy a dolognak gyakorlati jelentősége nincs, de 'ha bármivel bosszantani lehet Deákot, ő szívesen rááll! Újházi egy cseppet sem bánkódott a história miatt, de életereje hanyatlani kezdett, és 1870. március 7-én, szép csendesen örökre elaludt karosszékében. A hír április közepén érkezett Budapestre, mégpedig két változatban. A sajtó egy része a család információja alapján a fenti, igaz változatot közölte, más része egy téves New York-i levél alapján repítette fel az öngyilkosság verzióját. S noha többen cáfolták, mégis ez került be a könyvek és lexikonok lapjaira. Alighanem azért, mert könnyen és tetszetősen beilleszthető volt a Széchenyi—Teleki öngyilkossági párhuzamába: íme még egy magyar, aki az öngyilkosságban keresett menedéket az önkényuralom elől... Újházi életútja ellentétes volt az öngyilkosságnak még a gondolatával is: a cselekvő, tervező és minden terhet vállaló felvilágosult republikánus, polgári forradalmár életét élte, aki — midőn a nyílt harc elbukott — e fogadalommal vállalta az emigrációt: „Ezentúl csak két drága eszközöm leend: az ásó, mely az anyaföldet mívelendi, és a fegyver, mely üldözendi azokat, kiknek kedvéért milliomoknak kell szenvedni!” így élt, és így is halt meg. Bogáti Péter Aradi színjátszók Békéscsabán bemutatták Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. regényének színpadi változatát. — Gábor Viktor felvétele
