Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-04-24 / 9. szám
Filmrendező Szabadság tér Baaiti (fém - Ruflly. Päec-Uddol Attila: FILMRENDEZŐ DRAMATURG Objektívnek nevezik a filmfelvevő gép lencséjét, arra a tárgyilagosságra és pontosságra utalva, amellyel a finoman csiszolt üvegen átsurranó fénysugarak a filmszalagra rajzolják a világot. A pontos rajz, a valósághoz hű ábrázolás, ugyanakkor a művészet örökös törekvése: rögzíteni a változót, megfogni, megértetni azt, ami alakul, megpillantani a rejtőzködőt. Nincs ennél a kettősségnél egyértelműbb és ellentmondásosabb dolog; a felvevőgép lencséjénél, a tévé kamerájánál, vagy a költészetnél — mert a költészet is megszűri a fényt — igazmondóbb vagy hazugabb ábrázolási eszköz aligha létezik. József Attila írja Thomas Mann üdvözlése című versében; „Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit.. Fogadjuk hát el: az igazság mélyebb a könnyen szemügyre vehető valóságnál, sőt a valóság mozaikjaiból hamis, téves kép állhat össze; minden az embertől függ, aki a csiszolt üvegen át szemléli a világot és keresi azt, ami lényeges. Ezért tekinthető művésznek vagy akár költőnek az, aki filmszalagra rögzíti korát és környezetét. Dobray György 1965-ben végzett operatőrként a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Most harminchárom éves, tehát épp abban a korban van, amikor eldől, hogy a tehetség — amelyet ia művészpályát választó ember önmagában mindig mocorogni érez — elegendő-e nagyobb szabású alkotáshoz, vagy beéri — a tömegkommunikáció korában oly bőséggel jelentkező — mindennapos feladatokkal. Lényeges kérdés ez: hiszen a televízió a fiatal filmesnek is tág lehetőségeket kínál, a különösebb leleményt nem is igénylő apróbb-nagyobb operatőri-rendezői munkák, bizonyos szakmai sikert és anyagi jólétet teremtenek. Nem kell megküzdeni a betevő falatért, s nem muszáj küzdeni a mélyebb igazságokért, a művészi önmegvalósítás ábrándjáért sem. Korunk számos más, könnyebb — s még mindig becsületes — lehetőséget kínál; az embertől függ, a nehezebben végigjárható utat választja-e? Vajon Dobray György ebben a kérdésben döntött-e már? — A főiskola elvégzése után operatőrként a Magyar Filmgyártó Vállalathoz kerültem, s dolgozni kezdtem a televíziónak is. A szakmám tulajdonképpen annyit jelent, hogy a rendező elképzeléseit hivatva vagyok képi formába önteni; a munkámban tehát az valósul meg, amit a rendező akart. Az az igazság, hogy már a kezdet kezdetén tágabb volt ennél az érdeklődésem, nemcsak a képi, hanem a tartalmi megfogalmazás is érdekelt, munka közben óhatatlanul felvetődött bennem a kérdés: a rendező helyében, bőrében ezt vagy azt a dolgot hogyan látnám, miképpen állítanám össze a képmozaikból azt a valóságot, amely megítélésem szerint az igazságot fejezi ki. Elég korán alkalmam nyílott rá a filmgyár és a tévé jóvoltából, hogy dokumentumfilmeket rendezhessek. Kialakult bennem az érdeklődés és az igény, amely végül is meghatározza, hogy az ember mivel foglalkozik. Elsősorban azoknak az értékeknek a meglelése vonz, amelyek a társadalomban, a humánumban rejtőzködnek, s o körülmények folytán elsikkadnak, nehezen kerülnek felszínre. Korántsem kell azonban azt hinnünk, hogy Dobray György dokumentumfilmjeiben ez az „értékkutatás” valamifajta felszínesen dicsőítő, gyanús optimizmust sugárzó felfogásban jelentkezik. A kritikai hang, nemegyszer az irónia és a groteszkség keresése jellemző rá; jó szeme van, élni tud a váratlan helyzetekkel, az „objektív” nagyon is szubjektív lehetőségeivel — az igazságot bonyolult áttételeken keresztül próbálja megközelíteni. — Sok dokumentumfilmet készítettem gyerekekről. Különös módon az ő világukon keresztül nagyon sokat lehet elmondani a természet világáról. A gyermeki lélek ugyanúgy, ahogy a felvevőgép lencséje, megszűri a fényt, és sohasem torzítja el; mondhatnám, kizárólag az igazság sugarait engedi át. A gyerekekre az őszinteség jellemző, nem köti őket sokfajta meggondolás és konvenció. Viselkedésük, gondolataik, szavaik, reakcióik a felnőtt világra vetítődnek vissza, jószerint lemeztelenítik azt. Mondjuk egy pszichológiai tesztvizsgálat alkalmából — amelyet filmre veszünk — óhatatlanul megjelenik a környezet, ahol a gyerek él; távollétükben is a kamera elé kerülnek a szülők, hibáikkal, erényeikkel együtt; előbukkannak a nevelés balfogásai, a sérülések, sivárodások és sérelmek, a torzsalkodások és viszályok; a valóság tárul fel, nem borítják a képmutatás leplei. Dobray György gyermekfilmjei keményen beszélnek a felnőttek világáról, ebben a vonatkozásban szinte kíméletlenek. Ugyanakkor szemérem, gyöngédség, részvét van bennük; a gyerekek iránt érzett értő szeretet. Gondolom, ez így együtt: a bírálatra hajló lélék, az irónia és a szeretet arra utal, — a fiatal operatőr-rendező alkalmas lehet művészi összegezésre is, ez bizonyítja: van mondanivalója a világról, s vannak eszközei, hogy mondandóját formába öntse. — A dokumentumfilmnél a rögtönzés elkerülhetetlen. Váratlan helyzetek adódhatnak, sőt, ezeket a váratlan helyzeteket érdemes keresni, a filmet ez teheti jóvá, izgalmassá. Egy szituáció, amely felkészületlenül éri az embert, őszintévé is teszi, s az őszinteség nyilván az igazságkeresés egyik alapvető összetevője. Talán a „váratlan helyzetekből” adódó őszinteség csábította arra Dobray Györgyöt, hogy sajátos műfajjal is kísérletezzen: az úgynevezett „provokált szituáció” műfajával. Mit jelent ez? A rendező átgondoltan, bizonyos irányzatot megtestesítő szándékkal, ám természetes, dokumentumértékű közegben különleges helyzetet teremt. Például: Budapest egyik forgalmas pontjára kiállít egy szegényesen öltözött fiatalembert, aki hegedül. Bachoí játszik, hihetetlen tökéllyel. Az utcai járókelők nem tudják, hogy ez a fiatalember a Zeneművészeti Főiskola egyik legtehetségesebb hallgatója, s külső eligazítás nélkül csak azt veszik észre, hogy játéka elsőrangú. A fiatalember a rendező instrukciói szerint viselkedik, ám az utca népe az egész helyzetre tudatlanul, csak belső érzelmeitől vezérelve reagál. Az egész jelenetet rejtett kamerával filmezik, a hangokat rejtett mikrofon rögzíti. — Egy ilyen helyzet sok mindent elmond az emberekről. Viselkedésük tulajdonképpen belső világukat dokumentálja. Az említett esetben a budapesti járókelők megérezték az utca zaján túlcsendülő hegedűszó különös szépségét, viselkedésük egyértelműen a művészet nagyrabecsülését fejezte ki, nem értették ugyan, hogy a virtuóz hogyan került kopott ruhában az utcasarokra, de nem mentek el mellette közömbösen, védelmezték, megbecsülték tudásáért. — Milyen az alkotói közérzete, milyen az anyagi helyzete, miféle lehetőségeket tartogat számára a jövő? — ezeket kérdeztem még Dobray Györgytől. — Sokat dolgozom a tévének. Szinte korlátlan lehetőségeket nyit számomra: irodalmi műsoroktól kezdve gyerekeknek, gyerekekről szóló filmekig, mindent. Így hát az alkotói közérzetem jó. Lényegében azt, amit akarok, szabadon megcsinálhatom. Az anyagi helyzetem is jó, mondhatnám annyira jó, hogy nem kényszerülök olyan munkára, amely alapvetően nem érdekel. A közérzetem biztonsága abból is adódik, hogy készülök valamire, ami tulajdonképpen eddigi tevékenységem szintézise lehet. Mindazt, amit az elmúlt években csináltam, tapasztaltam, megértettem, létrehozott bennem egy igényt és alapot: szeretnék nagy játékfilmet csinálni. Ennek az elképzelésnek reális lehetősége van. Ezt tartogatja számomra a jövő ... Régi igazság, hogy a műszaki fejlődéssel együtt jár a szellemi alkotás míves mesterségének fejlődése, különösképpen korunkban, amikor a technika lehetőségei valósággal serkentik a szellemi tevékenységet. Harminc-harmincöt évvel ezelőtt a rádió-dramaturgia fogalomköre alig jelentett többet, mint írott művek elolvasását, és rádióra való alkalmasságuk vagy alkalmatlanságuk elbírálását. Az alkalmasság elbírálásánál azután meg is állt a tudomány, mert hiszen a rádiószínház, a „láthatatlan” színház fogalma akkoriban még csak néhány tudatosan gondolkodó rádiós szerkesztő elképzeléseiben szerepelt. A rádiószínház függetlenségének megteremtése a rádiózás történetében korszakalkotó eseménynek tekinthető, mert azok a szerzők, rendezők és dramaturgok, akik a műfaj bölcsője mellett bábáskodtak, tudatosan szakítottak minden színházi hagyománnyal, s a rádiójáték műfaja mellett a fiatal műfaj alapvető hagyományait is megteremtették, nem beszélve a dramaturgia szabályairól, amelyek csak egy vékony köldökzsinórral kötődtek a klasszikus dramaturgia szabályaihoz. Amikor Major Annát a Magyar Rádió dramaturgjává kinevezték, a rádió dramaturgia alapozása jószerivel már megtörtént, már volt a rádiónak egy érzékeny és vállalkozó kedvű szerzőgárdája, amely már ismerte a mikrofonszínház korlátlan lehetőségeit, és élt is azokkal a lehetőségekkel. A halimbai bányászcsalád lánya, a veszprémi népi kollégista, a budapesti színiakadémia növendéke akkor csöppent bele a rádiószínház újszerű varázslatába, amikor „házon belül” már olyan rendezők és dramaturgok működtek az új színház kimunkálásán, mint Cserés Miklós, Bozó László, Lóránd Lajos. A fiatal dramaturg, akinek oklevelén éppen hogy megszáradt az aláírás, egy roppant izgalmas műhelyben kezdett munkához. A halimbai szülői házban, a kollégiumban és a főiskolán a valóság szigora mutatkozott a legkeményebb pedagógiai módszernek. A szegénység valósága, a fegyelem valósága és a tudás valósága védte a fiatal dramaturgot, amikor szolgálatát megkezdte. A korszakot még nyugodtan tekintjük a forradalmi átalakulás korszakának, mert bár kialakultak bizonyos rádiószínházi elméletek és gyakorlatok, de azokat még nem kötötte össze az éltető vezeték. — Abban az időben már nagyon sok író tudta, hogy mi is a rádiószínház, milyen írói módszereket igényel, és azt is, hogy a korlátlan lehetőségek milyen korlátokat jelentenek. Ez csak látszólag ellentmondás. Vegyük alapul a színhelyek lehetőségét. A rádiószínházban nincsenek díszletproblémák, nem gond a játék színhelyét akár egy szempillantás alatt megváltoztatni. Elég néhány másodperc zene, Dramaturg egy megváltoztatott hangkulissza, egy-két szó utalás arra, hogy térben és időben már másutt vagyunk. Amilyen könnyű a rendező dolga a rádiószínpad „bedíszletezésénél”, olyan nehéz a színészé. A klaszszikus színházban a maszk, a kosztüm s a játék a színrelépés pillanatától kezdve segíti a színész munkáját, ezernyi látható játékeszközzel jelezve, miféle karakter lépett a színpadra, mit várhatunk tőle. A rádiószínházban mindezt hanggal kell megteremteni. A dramaturg dolga többek között a rádiószínház színészét olyan szöveghez juttatni, amelynek segítségével csakhamar kapcsolat alakul ki a színész és a hallgató között, a hallgató elképzelése megszületik a színész által ábrázolt figuráról; — s ez csak a dramaturgi munka egyik ága. Mi a másik? — Az önálló rádiójáték fölépítése. Természetesen ma is kerülnek a mikrofon elé hagyományos drámák, klasszikusok is, mert a rádiószínház akkor tölti be hivatását, ha az egész drámairodalomról iparkodik összefogó élményt nyújtani a rádióhallgatók óriási tömegének. Ilyenkor a dramaturg munkája a rádiószerűsítés a mű sérelme nélkül, a húzás és tömörítés. De térjünk vissza az önálló rádiójátékra. Számomra ez rendkívül izgalmas feladat, annál is inkább, mert a rádiójáték az egész világ rádiózásában a reneszánszát éli, az európai és tengerentúli rádióállomások gyakran sugároznak olyan rádiódrámákat, amelyeket kiváló írók egyenesen a rádió számára írnak. A magyar rádiódramaturgia előnyös helyzetben van. Nemzetközi kapcsolatai révén rendelkezésre áll úgyszólván minden rádiójáték, amely az étert különböző nyelveken bekalandozza, s ha irodalmi rangú, haladó emberi mondanivalói ú, valós értékű, akkor a dramaturg gondozásában a magyar rádióhallgató is megismerheti. Major Annának is vannak adaptálásai és vannak alkotásai, amelyeket magyar írók írnak a rádió felkérésére, vagy pályázataira. Olyen írók, mint Gyárfás Miklós, Vészi Endre, Csurka István, Rákosy Gergely kutató szenvedéllyel művelik a rádiószínház műfaját s bár túljutottak a felfedezés izgalmán, minden évben megírják a maguk új és még újabb rádiójátékát, amelyek megszületésében a dramaturgiának, a dramaturgoknak szerepük van. Vajon az írók nem féltik az írói önállóságot a dramaturgia beavatkozásától'’ — Miért féltenék? ... A dramaturg nem avatkozik be a szó goromba értelmében, legfeljebb figyelő tekintettel áll — és halad — az író mellett. Egyébként így van ez a színházakban is, talán még inkább így van, s legtekintélyesebb íróink nem találják okvetetlenkedő beavatkozásnak a dramaturg munkáját. Van Major Annának egy sajátos munkaterülete a dramaturgia műhelyében. Tizennyolcadik éve gondoz egy folytatásos rádiójáték sorozatot, amely „A Szabó család” néven minden kedden este jelentkezik a Kossuth adó műsorán és harmincperces adásban egy budapesti munkáscsalád gondjait-örömeit tárja a rádióhallgatók elé. Eddig 887 alkalommal jelentkezett az adás, amelynek hétről hétre készülő s a legfrissebb aktualitásokat is feldolgozó kéziratát Major Anna dramaturgiai közreműködésével háromtagú szerző csoport írja. Az ilyesfajta munka lehet gépies favágás és lehet olyasfajta figyelmet, törődést igénylő, mint egy hetilap szerkesztése. A dramaturg ez utóbbira szavaz, nemcsak élőszóval, de azzal a figyelemmel is, amely a három szerzőt arra ösztönzi: a valóságot írják pontosan és hűségesen, mint egy krónikát. Tavasz a Múzeum kertben 6
