Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-04-10 / 8. szám
A pincér Gábor Viktor felvételei A PINCÉR Úgy tartja a fáma: a magyar ember vendégszerető; majdnem olyan vendégszerető, mint amilyen hidegvérű az angol. Nem véletlenül emlegetem így együtt ezt a kettőt, hiszen az angol hidegvér társadalmi szokások által kiérlelt modor, viselkedési forma, nyilván ugyanez vonatkozik a magyaros vendégszeretetre is, amelynek lélektani alapja, bizonyos zártságban, információszegénységben, mozdulatlanságban keresendő —, nem is a mában, hanem a távoli múltban. Az az állapot, amikor különös öröm az idegen vendég a házban, nyilvánvalóan szóéhséget és közlésvágyait takar. Mindezt figyelembe véve, mondjuk ki nyíltan: az úgynevezett magyaros vendégszeretet, mai napság már nem a körülmények szülte kedves kényszerűség, így hát csak konvenciókban testesülhet meg. Egykori szükségszerű, lélektanilag indokolható léte elvesztette tartalmát, erkölcsi képletté vált, amolyan őrizendő szokássá, jó hagyománnyá, mint mondjuk a népviselet. Mégis, a vendéglátással foglalkozó szakmákban azonnal szembetűnik, ha valaki kedv és öröm nélkül végzi a munkáját. Itt a hivatásosság kellő adag őszinteség és érzelmi odaadás nélkül önmagába bénul, s félresikerült, kellemetlen dilletamtizmussá válik. A mesterségét utáló pincér a legnagyobb erőfeszítés árán sem lehet jó szakember, hiszen szakmájának lényege, maga a vendégszeretet, egy érzelmi közeg és kapcsolat, amely nélkül a megfelelően vagy kiválóan végzett munka egyszerűen elképzelhetetlen. Az előbb említett érzelmi közeg — felsőfokon — tartalmazhat bizonyos büszkeséget és nagylelkűséget is, hiszen a gasztronómiában, mint a világ számos más dolgában kifejeződhet a nemzeti karakter, sőt a szellemi és anyagi állapot is, amelyre — ha magas színvonalon tükröződik — valóban büszkék lehetünk. A Hungária — ahol Berényi György 21 éves pincér dolgozik — Budapest egyik legpatinásabb, különlegesen, majdhogynem nosztalgikusan szép hagyományú kávéházia. A különleges szó, vonatkozik a formára is: a dúsan aranyozott belső tér, a cirádás oszlopok, a mennyezetet borító freskócsoport, a berendezés archaizáló stílusa, századeleji hangulatot áraszt, otthonos eleganciát sugároz, ám nincs híján bizonyos iróniának sem, amelyben tudatosul, hogy az előkelőség játék, s az, aki túlságosan komolyan veszi, netán önmaga alatt vágja a fát. A tartalmi hagyományok is erre utalnak: a magyar művészvilág és irodalmi élet számos kiválóságának volt törzshelye a Hungária, s nem szükséges bizonygatnunk, hogy — mondjuk — Karinthy Frigyes úgy iszonyodott a sznob előkelősditől, mint ördög a szenteltvíztől. Berényi György — akit az előbb már említettünk — az úgynevezett „mélyvízben” dolgozik. A kávéház éttermi részét hívják így, találó pesti humorral, egyszerűen azért, mert ez a hosszúkás alakú terem, mélyebben fekszik mint a többi helyiség. Galéria övezi, s valóban, az élénk képzelet úszómedencéhez, vagy netán akváriumhoz hasonlíthatja. De most beszéljünk inkább a fiatal pincérről, aki elegáns, kék szmokingjában némiképp Thomas Mann Félix Krull-jára emlékeztet. A szakmaszeretet első pillantásra a szemünkbe ötlik, ha viselkedését tanulmányozzuk: derű sugárzik róla, mértéktartó udvariasság, s ha netán egy gourmand-nal 'találkozik, kifejezetten öröm fogja el. Egy kitűnően feltálalt, a gasztronómia szabályai szerint összeállított ebéd számára ugyanakkora élvezetet jelent, mint a vendég számára, s azt mondhatjuk az ő élvezete magasabb rendű, hiszen nem az evést, hanem a munkát élvezi. Nos, ennek a pincérfiúnak valamikor az volt a vágya, hogy régész lesz. Ettől a vágytól — ki tagadhatná — eléggé távol esik a pincérség. — Az édesapám a Könyvterjesztő Vállalatnál dolgozik, az édesanyám pincér. Van egy húgom, másodikos gimnazista, egyetemre akar majd menni, idegenvezetőnek, vagy nyelvtanárnak készül. Engem, ahogy említettem már, gyermekkoromban a régészet érdekelt, nem tudom megmagyarázni miért, milyen indíttatásból. A múlt, a történelem foglalkoztatott; elég jó tanuló voltam, bár olyan házban nőttem fel, ahol rengeteg velem egykorú gyermek élt és jobban lekötött bennünket a játék, mint a tanulás. A Múzeum-kert környékén laktunk, talán ez hozzájárult ahhoz, hogy a régészet felkeltette a kíváncsiságomat, bár — őszintén szólva — pontosan nem tudtam, hogy ez a tudományág mivel és miképpen foglalkozik. Abban az időben történelmi versenyeken, pályázatokon is részt vettem, elég szép sikerrel. Két dolog játszott közre, hogy lemondtam a régészetről. Az egyik: a nagybátyámnak vendéglője volt, ahol nyaranként felszolgáltam, és igen jól kerestem; a másik: egy távoli rokonom elvette a kedvemet, túlságosan sokat beszélt nekem a tudományos pálya buktatóiról, nehézségeiről. Így hát az általános iskola elvégzése után, beiratkoztam a Vendéglátóipari Szakközépiskolába és ott le is érettségiztem. Ez az iskola a szakma bármilyen területére képesítést ad. — Miképpen vergődik át az ember azon a szakadékon, amely a régészet vágyálmát, a pincérvalóságtól elválasztja? — Egy gyerek sokmindent akar, sokmindent elképzel, és a vágyai olykor túlszárnyalják a tehetségét. Mindenesetre most azt mondhatom: kedvezőbb dolog jó és elégedett pincérnek lenni, mint rossz és mogorva régésznek. Nagyon szeretem a szakmámat és egyáltalán nem érzem úgy, mintha elvesztettem volna valamit. — Mi ennek a szeretetnek az alapja? — Szerintem a szakmaszeretet alapja mindig az, ha az ember érti a dolgát, és tökéletesedésre törekszik. Ez azt is jelenti, hogy csak a gyakorlat teheti végérvényessé és valóságossá a szeretetet. Amit csak elképzeltünk, azt igazán nem szerethetjük. A gasztronómia nagyon érdekes dolog, szokásaival, konvencióival, szabályaival. Es engem — túl ezen — oz emberek is érdekelnek, az a kapcsolat, amely a vendég és a pincér között kialakul. Szeretem azokat az embereket, akik tudnak enni, akik megbecsülik az izek harmóniáját, élvezik a vendéglátás szertartását. Magam is ínyenc vagyok. — Kik járnak a Hungáriába? — Ez az egyik legszínvonalasabb hely Budapesten. Rengeteg fogadás, ünnepség van nálunk, minisztériumok, vállalatok megrendelésére, és sok a külföldi is. A legkülönfélébb foglalkozású emberekkel találkozom, de valahányon — mint vendég — kétféle típusba sorolhatók: vagy ismerik az étkezés kultúráját, vagy nem. A másik fölosztás: a pincért emberszámba veszik, vagy nem. Ez a típuskülönbség a külföldiek között markánsabban jelentkezik. Mondok egy példát. Egy NSZK-ból jött vendég, aki óriási ebédet fogyasztott, mivel láttam, hogy van bizonyos „gasztronómiai érzéke", jómagam is kitettem a telkemet. Borravalót adott, de a felszolgálás ideje alatt hozzám nem szólt egy jó szót sem. Az étkezés befejezése után a teremfőnököt hívatta, neki mondta meg: kitűnően érezte magát, mindennel elégedett. Ha nem is ad borravalót, de nekem köszöni meg a felszolgálást, több örömem tellett volna benne. — Szóval nem mindig a borravaló a lényeg ... — Nem. — Mennyi a jövedelme egy hónapban? — Átlagot számítva, hatezer forint. — A régészet, a történelem szeretete végleg semmivé lett? — Nem. Most is érdekel a politika, a történelem; a gazdasági, társadalmi viszonyok az egész világon. Szeretem az irodalmat, a képzőművészetet, a színházat, a sportot. Nem zárul be az ember körül a világ. A MANEKEN Nevezték már a divat papnőjének, a magyar divat utazó diplomatájának — amikor éppen külföldön mutatta be a pesti ruhatervezők alkotásait —, de „polgári” foglalkozását kevesen 'tudják: cipőtervező. Nappal cipőket tervez, késő délután, amikor a divatbemutatók kezdődnek, kilép a színpadra, filmgyári lámpák fényözönébe, gyakran a filmgyár vagy a televízió kamerái elé —, de sohasem szól egy szót sem. Csak végiglejt, végigvonul, végiglebeg, és mosolyog, mint a némafilmben valaha Clara Bow... A manekennek Szentpéteri Györgyi a neve, ez a név azonban sohasem szerepel a színlapon. A manekenek személytelenek, mint a kócsag a tó fölött. Ezt a másodhrvatást — vagy talán a főhivatást? — nem ő választotta, ez a hivatás maga választja ki azokat a novíciákat, akik azután hosszú életre elkötelezik magukat a szolgálattal. Nem véletlenül kerül a papírra az apácanövendék latin neve, életmódjukban van valami szerzetesi szigor. A táplsdkozás kötöttségeire gondolok, az életmód egyszerűségére, az örökösen kötelező kemény önfegyelemre. A tervezők a maneken bőrére szabják a bemutatandó ruhát, a méreteket tehát szigorúan tartani kell. A divatbemutató közönsége hamvasra kialudt, ropogósra kipihent, kicsattanóan friss hölgyeken akarja látni a ruhákat. A maneken arcán egy hajszálnyi ránc nagyobb hiba, mintha ugyanez a ránc a ruhán jelentkezik. Végül is mit jelent manekennek lenni? — Rengeteg fáradságot. Valamikor a manekenre ráhúzták a ruhát, kilibbent a közönség elé, egyet-kettőt forgolódott, megmutatta a ruhát elölről és hátulról és elvonult. Azután divatba jöttek a showszerű bemutatók. Manapság egy bemutatót majdnem többször próbálnak, mint egy színpadi képet. A különbség mindössze annyi, hogy a színpadi próbasorozatnak vannak laza, elengedett szakaszai, amikor a szereplők csak összeolvassák a szöveget, a rendező még alig adott utasítást. A divatbemutató próbáin az effajta ténfergés ismeretlen fogalom, itt a főpróbával kezdődik a produkció élete. Már az első próba főpróba, amikor a manekennek „hoznia kell” a figurát. Igyekezzünk tehát tisztázni, hogy ebben a hivatásban miféle aranyszabályok uralkodnak? A maneken mutatja be a ruhát, vagy a ruha a mariéként? A maneken Fábri Péter felv. — Először is nincs „a” maneken. A színpadon egyszerre többen vagyunk. Ez társas mutatvány, kissé olyan, mint a régi tánciskolákban az össztánc. Egy kivonuláson belül mindenki egy ruhát mutat be, de bármennyire különböznek egymástól a toalettek, az egésznek harmóniát kell alkotnia. Erről gondoskodik a koreográfus, aki a mozgást eltervezi és betanítja, erről a zenekísérő s mindenekelőtt a tervezők, akik a ruhát, a cipőt, a hajat, a kalapot tervezik és összehangolják. A színpadon mindenki a maga ruháját, szólamát adja elő, de az egész összecseng. Ebben az a nehéz, hogy az embernek nem elég önmagára ügyelni, figyelni kell a társnőit is, ha szükséges, be kell játszania magát a másik kolléganő területére, hogy kivédjen egy esetleges hibát, ami végzetes lehet. Kissé drámai hangsúlya lehet ennek a „végzetes” szónak. Ugyan miféle végzet fenyegetné azokat a többnyire nyírfatermetű, valószínűtlenül karcsú hölgyeket, akik a legszebb ruhákat viselik? — Rengeteg ... Aki ezeken a bemutatókon a nézőtéren foglal helyet, az általában árgus szemű szakértő. A legkritikusabbak a kereskedők, akik árut néznek, nem ruhát. Az üzletember sokkal ridegebb, mint a privát hölgy, akit esetleg el lehet kápráztatni, de az üzletembert soha, mert ö viszonteladó, megveszi a ruhákat és továbbadja. Példát is mond, sietve és készségesen, azzal a neki-nekilendülő forró izgalommal, amely lassan úrrá lesz egész egyéniségén. Ügy tetszik, ezen a beszélgetésen mindent el akar mondani erről a hivatásról. A példa egyébként a következő: egy „nehézsúlyú” mérkőzésen, amikor csupa felső klaszszisú szakember ült a nézőtéren, az egyik maneken elfelejtett cipőt váltani. Ez olyan hiba, mint amikor az ökölvívó elnézi az ellenfél mozdulatát, nem hajol el, és bekapja a balhorgot. Emiatt ki lehet számolni. — Már kinn voltunk a színpadon, amikor észrevettük, hogy a kolléganő az előző toaletthez viselt cipőt felejtette a lábán. Pezsgőszínű estélyi cipő helyett piros trottőr virított a lábán. Ettől a pillanattól kezdve a hat lány egyetlen igyekezetben forrott össze: eltakarni azt a baljós piros cipőt. Magára vonni a figyelmet, hogy senkinek ne legyen ideje meglátni a bűnös cipőt. Néhány ilyen perc úgy ki tudja zsigerelni a manekeneket, mint egy színésznőt a partner baklövése. Ilyenkor érvényesül az elv: egy mindenkiért és mindenki egyért. A közönség egyébként nem vette észre a piros cipőt. A reflektorfényben élő embereknek általában nincs magánéletük. A manekeneknek van. Kell, hogy legyen, amikor magukra maradnak, amikor elfelejtik a bűvölő mosolyt, a kecses tartást, amikor lazítanak és pihennek. A mi manekenünk ilyenkor a piacra jár vásárolni, mert jó háziasszony. Vagy végigjárja a népművészeti boltokat és vásárol. Otthona puha és kényelmes, ezt a szolgálatot csak ilyen otthonban lehet kipihenni, felkészülni a másnapi másfél órára, amikor olyannak kell lenni, mint egy álmodozó pisztrángnak. A maneken hivatást, gyakorlati elemeit, tantárgyait nem tanítják semmiféle iskolában. Mégsem véletlen, hogy a manekenek többnyire a divat felségterületein élnek, onnan sorozza be őket saját szolgálatára a divat, így sokan vannak és mégis kevesen. Divattervezők, piackutatók, szabászok. Komoly emberek, sokféle érdeklődéssel. Szentpéteri Györgyi például szereti a komoly zenét és a komoly irodalmat. Esti egyetemen politikát tanul. És hetenként négyszer, ötször felölti azokat a csodálatos ruhákat, amelyektől káprázik a szem. Ta- 1 álkozásun kon szürke szoknyában, pulóverben és kötött hósapkában jelent meg. Mint egy diáklány. A Váci utca MTI felv. * A J W- * jl I___ fj Ír .% Óta M ’% tÄL-vfi KBE&ÍW6m ___jÜU ^ l«fe \ Íj Ili in 111 »- ._ ^Lk/ íw* Wi. ■ r 1 Rí HL../-*. »»v.71^ j y i.-jg |j 1-■» — ä •• ML 1* "ft'l 9 is 1 Jl'O* l
