Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-04-10 / 8. szám
unöhÁi Uäz&M Fakón kel föl a kora tavaszi nap az erdő fölött. Fagyott sárban csillan a fénye. Gyenge sugarai átperegnek a templomablakok rostélyán, bepillantanak az iskola egyelőre még üres termeibe, megsimogatják a gépjavító műhely előtt sorjázó, ponyvával letakart gépeket. Az emberek, még álomködbe burkolózva, fekete süvegben, csizmában baktatnak a tanácsházára, a téesz-irodára, a földekre. Nagyot ásít a gyógyszertár ajtajában a patikus aszszonyka, kezét domborodó hasára szorítja. A Tisza felől fújdogál a csípős szél. Fagyott harmat ül a tanácsháza mögötti kis park fenyőin. A nap sugarai megpihennek egy pillanatra a fák között álló, komoly kőemberen. Esze Tamás szobrán. ♦ Qsürke Sándor fényes csizmában ballag a tanácsházára. Ügy illik, az elnöknek csillogjon a csizmája. Az tekintélyt ad. Mindig megvolt a becsülete Tarpán. Akkor is, amikor nyolcholdas parasztként egyedül dolgozott a földön, akkor is, amikor — gondolkodások és győzködések után — aláírta a belépési nyilatkozatot az alakuló téeszbe, 1960-ban. Mindjárt brigádvezetőnek választották. Csinálta fél évig — azután megbízták a község tanácsi hivatalának vezetésével. — A tarpai nép becsületes, vendégszerető — sorolja az újságírónak —, pedig megsanyargatta sok minden. Rossz, belvizes, nyolcaranykoronát alig érő földön gazdálkodott Bakhátra szántottak. Ha esős nyár volt, a hát termett, a gödör befulladt. Ha szárazság volt, fordítva. Olyan nem volt, hogy minden elvetett mag kalászt hozzon. Mégis — megéltünk. Szegényen. 1945-ben 703 holdat osztottak ki a rászorulók között. Az egyholdas törpebirtokokból hat-nyolc holdas törpebirtokok lettek. Nem éltünk jobban. Tarpán három szobor ékeskedik. Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Rákóczi Ferencé és Esze Tamásé. * Harangozó Róza néne figyeli a kelő napot. Pislog, ráncos keze meg-megrándul. Azelőtt ilyenkor már a templomba indult. Ö volt a harangozó. Az egyetlen női harangozó az országban. — A férfiakat elvitték, katonának, hát nekünk maradt a munka. Az apám a fronton maradt, tömegsírban, én meg belészoktam a kötélhúzásba. Húztam reggel és délben és este. Nyáron még istenes volt, de a hidegben majd odafagyott a kezem a kötélre. Ezer ránca szétszalad arcán. — De mindig jól szólt a harang. A kötelességet, azt teljesíteni kellett. Nem lehet másként. Most meg ... hát nézzék meg, gép húzza a kötelet. * — Volt már itt egy téeszcsé az ötvenes években is — mondja Faggyas Jenő, a téesz-elnöke. — De senki sem bízott benne, nem dolgoztak, nem is volt eredmény. ötvenhatban azután felbomlott. Négy évbe tellett, amíg újra összetanakodtak az emberek, hogy hát meg kéne próbálni újra. Az első évek keservesek voltak. 15 forint, ha volt egy munkaegység. De mindig szereztünk pénzt beruházásra. Csatornát ástunk, gépet vettünk, mérnököt hozattunk. Ma már évente 110 millió forint a termelési értékünk. Zárt láncú kukoricagazdálkodást folytatunk, mellette hüvelyeseket, szóját termelünk. Nemrég egyesültünk a gulácsi és tivadari téeszekkel, azóta 7120 hektáron 1800 fő dolgozik. Havonta fix fizetést adunk a tagoknak. * Besüt a kelő nap a padlásokon. Régi krumplinyomókra, rokkákra, tilolókra esik fénye. Bár — egyre kevesebb az ilyen padlás. Az iskolások, a honismereti szakkör végigjárta a községet. A régi élet emlékeit kurkászták. Találtak is, de a tulajdonosok nem adták. — Legyen hát múzeum Tarpán! — állt elő valaki az ötlettel. Bólogatott mindenki, hogy hát az igen, az kéne. De nem nagyon mozdultak. Közbejött azonban néhány ünnep. Bajcsy-Zsilinszky képviselő úrra való megemlékezés, meg a Rákóczi- és az Esze-szobor avatása. És az emberek megértették, hogy van valami, ami akkor is érték, ha nem pénzért mérik. Hogy a közös megbecsülés becsületet ad. — Nem adták volna ide semmi pénzért a régi limlomot — emlékezik Osürke Sándor. — De, amikor meghallották, hogy múzeum lesz, és az ő tárgyaikat is oda állítják ki s főleg, amikor megígértük, hogy a nevüket kiírjuk: jöttek az ajándékok csőstül. • Meg-megérintik a napsugarak ifjabbik Faggyas Jenő kalapját. A téeszbe siet: ő a művelődési ágazat vezetője. — Ne csodálkozzék. A termelő ágazatok mellé két éve a téesz létesített egy „improduktív” üzemágat. Mi nem a földet műveljük, hanem a fejeket. Évente egymillió forintot fordítunk rá — de biztosan tudom, hogy busásan megtérül a pénz. — Mi az ágazat feladata? — Elsősorban az oktatás. 1938-ban összesen két érettségizett ember élt Tarpán. Ma — csak a téeszben — 16 diplomás ember dolgozik. De sok a szakmunkás is. Igaz, 200 fő nem végezte el a nyolc osztályt Nos, a mi feladatunk az, hogy iráMegsfilt a kenyér az új sütőüzemben A tarpai Háziipari Szövetkezet termékei már exportra készülnek nyítsuk, megszervezzük a továbbtanulást. A dolgozók iskoláján még az elemi ismereteket tanítjuk. Tavaly indítottunk már két gimziumi osztályt is szakmunkások számára 53 fővel. Érettségizni fognak. Ezenkívül szakmunkásképző tanfolyamokat szervezünk. Most telepítettünk egy törpealmást — és egyidejűleg elindult egy gyümölcskertész szaktanfolyam. Az az elvünk, hogy mindenki, még a diplomások is, képezzék magukat. A Kenyérgyár és a Baromfikeltető között kis ház áll. Óvoda — cigánygyerekeknek. A kis rajkók néhány évet itt töltenek napközben. Ruhát, meleg ételt, okos szót kapnak. Így készülnek az iskolába. A modern patika A régi malom épületében ácsok dolgoznak. Tárlókat, vitrineket építenek. Ez lesz a múzeum. Sürget a munka. Rákóczi fejedelem szü-. letésnapján meg kell nyitni. Ide költöznek a régi emlékek, padlásokból, ládafiákból, a ráncos arcú fejekből. Esze Tamás népe, a tarpai nép immár saját történelmével is foglalkozik. A földről, a gépállomásról, az iskolából és varrodából be-benéznek néha, emlékezni, ismerkedni. A nap átsüt a földek fölött. Rákóczi hadnagyát. Esze Tamás kőalákját fürdeti fényével. Sós Péter János és Gábor Viktor (fotó) riportja Csürke Sándor tanácselnök
