Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-03-15 / 6. szám

A forradalom történetszemlélete

(...) A jó tradíció ápolásának nagy fellendülését éljük napjainkban. Ez természetes jelenség, hiszen — mint az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség közelmúltban közzétett állásfoglalása A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdéseiről is megállapította — „a nemzeti hagyomány a szocialista hazafiság eleven tényezője, integráns része.” Méltatni e hagyománymegőrző és -megújító tevékenységet itt nincsen hely. Néhány mozzanatra azonban mindenképpen illik emlékeztetni. A magyar történelem és irodalomtörténet marxista újraelemzése és szocialista elsajátítása nem új folyamat: voltaképp egyidős a marxizmus magyarországi útjával. Most azonban a máról szólunk.

Petőfi Sándor emberségét, művészetét, forradalmár példáját Magyarországon is, világszerte is nagy ünnepségsorozat köszöntötte tavaly, és ez az emléke előtti tisztelgés egyúttal vállalást jelentett. Csokonai Vitéz Mihály ébresztése azt mutatta meg, hogy forradalmi és népi hagyományainkat szoros egységben kell látnunk. Azt bizonyította a Petőfi- és a Csokonaijubileum, hogy a magyarság akkor érvényesülhet a maga legteljesebb mivoltában, ha a haladás élvonalában küzdi ki helyét. Nagy munkát végzett az irodalom- és a történettudomány a Rákóczi-szabadságharc pontos és marxista értékelése érdekében. Ebben az esetben is szembe kellett nézni azzal a veszéllyel: ne kezeljük hagyományainkat muzeális tárgyakként, hanem az objektív valóságnak a lehetőségekig pontos megidézésével a haladás mindenkori arcvonalán jelöljük ki helyüket. Ne szobrokat faragjunk, kerüljük el a negyvenes évek végének, illetve az ötvenes évek elejének rossz tapasztalatait, amikor csak eszményeket akartunk látná a históriában, csak azt vettük észre, aminek közvetlen, a mára vonatkoztatható tanulsága volt. A teljes ember, a teljes történeti folyamat az érdekes számunkra: ez lesz a realista, az illúziók nélküli múltidézés, amely a jelen számára is hasznos, mert valóságunk integráns részévé avatja a múltat.

(...) Roppant jellemzők a Gőrgey-probléma, illetve az e kérdéskörben megnyilvánuló nézetek. Ez az eszmecsere mai irodalmi, történeti és végső soron ideológiai nézeteket érint. Vannak drámák és regények, amelyek egyfajta Görgey-,,rehabilitációt” kezdeményeztek. Vagyis: Kossuth emberi gyengéit szembeállították Görgey emberi „nagyságával”, elfeledve azt, hogy korántsem az egyes ember személyi tulajdonságai ütköztek öszsze eszmei vitáikban, hanem a forradalom és a kiegyezés, a polgári fejlődés vagy a feudális út közötti választás merült fel szembenállásukban.

Ennek az irodalmi vitának természetesen vannak megfelelő történettudományi áttételei is. Ez hasonló képletet mutat, legfeljebb az érzelmi indoklást váltja fel egy tudományos fogalmakat használó indoklás. Amely indoklás ettől még nem lesz igazabb. Mert végül is nagyon régen nem arról van szó, hogy Görgey á maga személyében áruló volt-e vagy sem, hanem arról — és ez egy forradalmár hadvezér esetében igenis bűn! —, hogy vállalván a forradalom hadseregének vezérségét, nem hitt magában a forradalomban. Lehet tehát „dezilluzionálni” Kossuth figuráját, mert bizonyos, hogy Kossuthnak voltak emberi és politikai gyengéi, de a Kossuth—Görgey párviadalban csak ezt látni és nem venni észre Görgeyvel való összecsapásának lényegét: a forradalom sorsának döntő motívumát — ez azt jelenti, hogy a forradalom ügyét „deziliuzionóljuk”. És nem lehet egyik oldalon Petőfit ünnepelni, a másik oldalon Görgeyt piedesztálra emelni, még akkor sem, ha Petőfi és Kossuth viszonya sem volt konfliktusmentes. Mert ez az utóbbi sem Görgeyt igazolja, sőt.

... Érdemes ezekről a kérdésekről szót váltani. Azért is, mert a szocialista hazafiság és a proletárintemacionalizmus kérdései napirenden vannak. De azért is, mert a párt közművelődési programja a történeti és a hazafias nevelést kifejezetten figyelmünk centrumába állítja.

És tudnunk kell, hogy az úgynevezett „dezilhizionált” történelemszemlélet nem azonos a forradalom történetszemléletével. Realista módon, illúziók nélkül, emberközelben kell látnunk históriánkat és históriánk nagyjait, hogy történelmünk forradalmi és haladó nemzeti vonalának hű folytatói lehessünk.

(Részlet E. FEHÉR PÁL cikkéből, megjelent a Népszabadság 1974. október 17-i

számában.)

J*

■(í

j

A Pilvax-kávéház a márciusi ifjak forradalmi gyülekezőhelye — Preis ser József rajza

MÓRICZ ZSIGMOND

A Fetzer-kávéház előtt megállott a menet. Megérkeztek a magyarok. Csakugyan ott ültek a kocsikban gróf Batthyány Lajos, akit képről jól ismertek, hosszú, finom szakálla volt, s szelíd, mosolygó szeme. Ott volt gróf Teleki, azt már nem ismerték, sem a többieket. De annál jobban azt az egyet, aki egy hét óta már Bécs bálványa és szemefénye: Kossuth Lajost, aki alkotmányt akart adatni Ausztriának, mikor ezt a szót még élő ember ki sem mondhatta, hacsak nem akart a Sedlnitzky börtöneibe jutni.

És Kossuth Lajos állott a dinnyehéjalakú hintóbán; egyenesen állott, strucctollas kalapjával, szélesen és finoman és méltósággal s mégis oly szívszorító kedvességgel és barátsággal integetett.

Körülnézett a beláthatatlan tömegen.

Ilyet még magyar nem látott. Ez volt az ő legnagyobb jutalma annyi munkáért, szenvedésért, annyi izgalomért, háromévi börtönért, hogy előtte nyüt meg először a világ teremtése óta ennek a német népnek a szíve.

Igazán lágy néztek rá, mint a megváltóra.

Már március ötödikén megjött a hír, hogy Pozsonyban valaki szónokol, hogy a császár adjon alkotmányt német népeinek is. Ki az? Ki az? Kossuth, der Kossuth! És haliga: Kossuth szól!

S most a saját fülükkel hallják a szózatot. Kicsit furcsán ejti, de oly szép szavakat használ, mint Schiller Frigyes. A hangja jobban gyújt, mint Beethoven minden muzsikája... Soha művészet ilyen aranyolvasztást nem végzett, mint ennek a magyar politikusnak az a néhány szava, amivel köszöntötte a bécsieket:

Bécsi napfény

— Még évszázadok múlva is, még akkor sem lesz szív, mely benneteket, bécsieket, a ti megszabadítási munkátokért áldva ne emlegessen!

Az arcokon könnypatakok ömlöttek, és közben kacagás és öröm. Átalakult a világ: a farkas és a bárány meséje tánckórussá változott.

— És most bocsássa tok, testvérek, hogy én és honfitársaim hadd folytassuk utunkat.. .

A tömeg, amely agyonszorította egymást, hogy vaspántként torlódjon a Kossuth kocsija körül, egy pillanat alatt szétnyomakodott, jobban, mint rendőrkordontól valaha, s széles utca képződött, ahol a bécsi fiakker vígan trappolhatott, s a fiakkeres fényes, szurokfényű cilinderében maga is érezte, hogy valami nagy eseménybe került, s hajlós ostorával hegyes«) és magasan pattogott, talán Mozart muzsikájára.

A küldöttségben sok-sok mágnás és más kitűnőség volt. A bécsi magyar jurátusok nagy nemzeti zászlót vittek elöl, s úgy léptettek, mint egy hódító bandérium. S a bécsiek milyen boldogok voltak most, ezeket a barbár ruhákat látták: a díszmagyarokat, a bogiáros mentekötőket, amik szikráztak, a kócsagos kucsmákat, brilliáns forgókkal. Ez a magyar! Ez Magyarország. Lám, ez a gazdag, fényes, előkelő, művelt és nagylelkű nép fogja megmenteni a szegényes bécsi kispolgárt az alkotmánynélküli sötétségből... A magyarok úgy jelentek meg, mint a gazdag nagybácsi, aki hozza a díszt, vagyont és szabadságot. Ki gondolt volna arra, hogy volt valaha ellentét magyar és német közt. Ki tudta volna s lett volna oly kegyeletsértő a magyarok közt is, hogy Caprara Aeneast, Caraffát vagy bárkit a múlt félelmesei közül csak gondolatban is felélessze! Ki tudta volna elhitetni, hogy Magyarországon vannak olyan alakok is, akik nincsenek díszmagyarba öltözve? Hogy olyan milliók és milliók is vannak, akik nincsenek jó bécsi polgári ruhában, cipőben, meleg gyapjú alsóneműben sem, hanem mezítláb áll a gyerekük a jégen, míg elbámészkodik a pandúrok lovain.

Csak hadd ölelkezzenek, hadd csókolják egymást, magyar és német. Egyszerre ez is legyen. Az ablakok megrakva, dupla sorokkal, mert a fiatalság, a gyermekek valamennyien állanak a nagy ablakokban. Mindenkinek látni kell a magyarok bevonulását. Abban a pillanatban érkeztek a magyarok, mikor Bécs anélkül is örömben úszott, és minden szív föllelfcesü lésre, magasztaltságra volt kész és fogékony.

Jó napok is voltak ezek. Bécs megkapta az alkotmányt. Mi jöhet még?

Előbb az egyetemre mentek a magyarok, onnan a szállodába, s az egyetemi ifjúság díszőrséget állított Kossuth és népe lakása előtt.

A szállodát ezren és ezren vették körül, s lesték a legkisebb magyart is, mint valami égből földre szállott angyalokat, s Kossuthot, a nagyot, a nagy szónokot, a fenomént, aki mint egy új Mózes, a kősziklából fakasztja az alkotmány forrását! Kossuth a szálloda ablakából ismét beszédet mondott a népnek. A népek és nemzetek közötti testvériség szükségességéről beszélt, és a népnek az abszolutizmus által le nem győzhető erejét hirdette. Ez a beszéd örökre feledhetetlen maradt Bécsben — mondták maguk a bécsiek.

Kerényi Jenő: Táncsics Mihály Bállá Demeter felvétele

ADY ENDRE

Emlékezés Táncsics Mihályra

Kend volt, Táncsics Mihály, A mi kora lelkünk:

Atilla ugarján,

Táblabirók földjén,

Szenvedő szerelmünk.

Kendet ostorozták, Kutya se becsülte.

Mert kend senkise vált, Mindenkiért heviüt, Paraszt-anya szülte.

Kendnek sok fájdalmát Szívesen fájlaljuk,

S e fájó országban Kendnek ős szerepét Szívesen vállaljuk.

Kend, bizony, elporladt, De mink, akik élünk: Vagyunk bizalommal, Vagyunk új Táncsicsok S miként kend, remélünk.

Kend új rendet akart: Mindenkit szeretni.

Mi más rendre vágyunk: Vagy igaz világ lesz. Vagy nem lesz itt semmi.

Kendet azért mégis Áldjuk, mint egy szentet, Istenünk: az Eszme Haló porában is Aldja-verje kendet.

„Harmonikus zuhatag” — írta egy nagy német történetíró.

Kis pihenés után a Burgba ment a küldöttség.

Nemzetőrök és felfegyverzett deákok törtek utat a megmozdíthatatlan tömegben, útközben Kossuth a Mehlmarkton újra beszélt.

Ott állott bámulva és örömelragadtatásban előtte egy fiatal anya, s 6 beszéd közben kivette kezéből a csecsemőjét, és magasra tartotta: úgy mutatta be a népnek, mint a szabad Ausztria jövendő polgárát!

— A mi hivatásunk a gyermekekért küzdeni, az ő hivatásuk lesz a mi küzdelmeink gyümölcseit élvezni!... Ha e gyermek férfivá nő fel, akkorra már a szabadság az egész emberiség közös tulajdona lesz...

Oly kedélyesen és érzékenyen beszélt, hogy a nők el voltak ragadtatva, és könnyzáporukban szivárvány ragyogott.

— A nőknek is nagy részük van a szabadság kivívásában — kiáltották fel Kossuthnak, aki azonnal a legragyogóbb szavakkal dicsőitette a bécsi nőket, a nőket, akiknek nemcsak az a hivatásuk, hogy a házat kormányozzák, hanem kötelességeik vannak a nép és a haza irányában is!

(Megjelent: Kossuth. Írások Kossuth Lajosról. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952.)

5