Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-02-15 / 4. szám

Feketekötésű könyv fekszik az asztalon: a Biblia

— Tizenhét éves vótam, amikor szegény szüleim megengedték, hogy bálba menjek. Házaknál vöt a bál, egyegy tanyagazda vendégül látta a fiatalokat. Semmi más zeneszerszám nem vöt, csak egy cimbalom. A cimbalom hangjára táncoltunk, így találkozott lány a legénnyel. A padkás bálon ismerkedtem meg az urammal 1919-ben, és 1920-ban összeházasodtunk. Nagy, derék fiatalember vöt, nem vitték el a háborúba. Egymásra néztünk, és összetalálkozott a gondolatunk.

Az öregasszony a szerelemre emlékezik. Ügy bukkan elő az érzés a múlt mély kútjából, mint tiszta víz, lágyan csillogó ... A szerelem ...

— Ha nem ivott az uram, nagyon jó ember vöt. De az ivásról sem sokat tehetett; vincellér családból származott, ott szokott hozzá, abba nőtt fel. Amikor elvonták tőle az anyatejet, talán akkor itta meg az első pohár bort. Természetesnek vettem hát én is, hiába keseregtem miatta. Először szegény anyósoméknál laktunk, de ott kicsi vót a ház, amikor megszületett az első gyerek, ide kerültünk édesanyámékhoz. A testvéreim már valamennyien elmentek a háztól, jutott hely nekünk. A szülők laktak a szobában, mi meg az urammal idekinn, a konyhában. És rövid idővel később meghalt az apám. Szegény édesanyámmal maradtunk együtt. Az uram Bertman Lajos birtokán dolgozott, aztán szőlőt vállalt, felesbe művelésre. Ez hozott annyit, hogy éltünk belőle. Nagyon sokra nem telt sosem. Az első években három gyereket szültem, mindhárom lány vót, aztán tíz évvel később, 1934-ben született meg a negyedik. Gondoltuk, fiú lesz. De nem, azt is lánynak akarta az Isten. Idehaza szültem mindig, kórházról nem is hallottam. Vizsgázott bába itten nem akadt akkortájt, Turóczinénak hívták azt, aki segített az asszonyokon, 0 jött el mindig hozzánk, ha közeledett a szülés ideje.

— A gyerekekkel aztán már itthon maradtam, nem mentem napszámba többet. Egy pesti igazgatónál fogtunk öt hold szőlőt az urammal, meg a magunkét is műveltük. Vót úgy, hogy sütött a holdvilág és mi takartuk, kapáltuk a szőlőt. Bizony sokszor nem adtunk az éjszakának sem nyugovást. De dolgoznunk kellett, mert élnünk kellett. Négy gyereket neveltünk, ők már iskolába jártak, jutott rendes cipő és ruha is. Abból a szőlőből is éltünk, amit szegény édesapám telepített a homokra, és tartottunk állatokat is, disznót, tehenet, libát, tyúkot, kacsát.

— Milyen örömre emlékezik azokból az időkből?

— Az vót a legnagyobb örömem, ha őket láttam együtt, a gyerekeimet. Nem is kívántam mást. Mire vágyhatott az ember, hová akart vóna felkeveredni. A család vót az örömem és most a bánatom, hogy egyedül vagyok.

A kutya a láncát rázza odakinn.

Felhők sűrűjében vándorol a nap, nem látni merre jár.

Valahol a ház mögött és itt körös-körül szőlőültetvények sora húzódik; azoknak az embereknek a kezenyomát őrzi a föld, akik hetven esztendővel ezelőtt érkeztek ide; azóta testüket elnyelte, befogadta a homok. Meghalt Nagy Julianna édesapja, édesanyja, meghaltak a testvérei; tárgyak, szokások váltak semmivé, s csak akkor bukkannak elő a múltból, ha az öregasszony idézi őket. De ha egyedül van és nem szólítják beszédre, talán nem is gondol semmire, egyhangú, lassú suhanással múlik fölötte az idő.

— A második háborúban, s egy ideig azután is, rossz, nehéz sorsunk vót. Tettük ugyanazt mint annak előtte, kevesebbért vagy a semmiért. Aztán apránként fölcseperedtünk, négy és fél hold földünk vót, amit jussoltunk szegény édesapám után, azon gazdálkodtunk.

— Szeretett dolgozni?

— Szerettem? Sohasem tűnődtem rajta. Amiben felnőttem, minden munkát szerettem. Kötöztem, kapáltam, cséplőgépnél kévét adogattam, aratásnál markot szedtem, permeteztem is a szőlőt, amíg bírtam erővel... Szeretni kellett...

— Mikor léptek be a termelőszövetkezetbe?

— Az uram élete végén sokáig beteg volt. 1960-ban is a betegágyában feküdt, amikor aláírta a belépési nyilatkozatot. Aláírta, hogy odaadja a földet. Nem vonakodott, mert úgyse bírt volna egyedül a földdel. Aláírta, de a téeszben sohase dolgozott, mert beteg volt. Meghalt úgy, hogy abban a közösben sem vót része, öt esztendeje ment el, azóta egyszál magam vagyok. A ház körül meghagytak nekem egy hold földet, abból élek, és nyugdíjat kapok az uram után. Egyrészt azért kapom, mert a hercegi uradalomban dolgozott nyolc esztendeig, másrészt azért, mert mégiscsak tagja vót a termelőszövetkezetnek.

— Mennyi pénzt költ egy hónapban?

— Hát elköltők kettőszázötven forintot is.

Az öregasszony ezt az összeget szemmel láthatóan soknak találja.

— Nem sokat eszem én már. Ruhára se költők. Tulajdonképpen nem köll már semmi, várom, hogy elmúljon az'időm.

— Miért nem akarja itthagyni a tanyát?

— Itt nőttem fel.

— Ennyi elég?

— Mi mást mondhatnék

— Hiszen hívják, folyvást hívják a gyerekei. Az unokái között lehetne.

— Itt nőttem fel. Ezt szeretem.

Az örömtelenségből és eseménytelenségből kibomlik a konok ragaszkodás.

— Miért szeret itt?*

— Hát uramisten... Szeretem ezt a házat, szeretem a földet, a szél meg a föld szagát, a csöndet is szeretem,

.Elüldögélek a csillagok alatt’

nyáron elüldögélek a tornácon a csillagok alatt. Itt minden moccanást ismerek, hogyan mehetnék hát el? Hogyan mehetnék?

— Nem fél a magánytól, a betegségtől, a haláltól?

— Jó szomszédaim vannak. És abban bízom, hogy betegség nélkül fogok meghalni.

— A gyerekei gyakran meglátogatják?

— Gyakran. Az unokáim is. De az az egy lányom, aki nemrégiben meghalt, az jött a legtöbbször. Amikor a busz ráfordul az útra, mindig megdobban a szívem, szaladok ki az udvarra, hogy kaput nyissak, azt hiszem mindig; ö jön. Nagyon nagy bánat az, ha a gyerek előbb meghal az édesanyjánál, nem a sors szerint való az ilyen, az Isten nem így rendelte.

Szemében nedves fénnyé gyűlik a bánat. Sohasem siratta a rendjén valót: nem érezte alattomos csapásnak a szülei, a testvérei, a férje halálát. Idősebbek voltak nála. De a gyermekét, aki időnap előtt halt meg, nem tudja felejteni.

— Egy kutyám van, ez a fekete, szegény. Ügy jött hozzám, ideszegődött. A régi kutyámat elütötte egy autó. Vízért mentem és olyankor a régi kutyám mindig velem jött. Messziről hordtam a vizet, az artézikútról, mert nem vezettettem be a házba, nekem már jó anélkül is, amíg élek. Szóval velem jött a régi kutyám és elgázolták szegényt. Néhány héttel később feltűnt ez itt, ez a fekete, járt-kelt, adtam neki enni, rám nézett, hálával nézett rám, és itt maradt. Azóta az én kutyám. Pedig tanult kutya. Már lehetett gazdája valamikor, hiszen jól érti a szót. Idegent be nem enged, két embert megmart már, azért van láncon, őrzi a házat. Kire marad majd, ha elmegyek?

— Hogyan telik a napja egyedül?

— Négy órakor felébredek mindig. Meggyújtom a villanyt és úgy fekszem az ágyon; ki se kell kelnem, mert az unokám odaszerelte nekem a kapcsolót az ágy fölé.

„Azt hiszem mindig: ő Jön”

Fekszem hát hanyatt, várom, hogy megvirradjon. Van egy rádióm, azt hallgatom, de csak a beszédet, a zenét nem szeretem, mert mindig idegen zenéket játszanak, tánczenét, fiataloknak való muzsikát, arról pedig nem tudok semmit. Később megrakom a tüzet, és egész nap nem hagyom elaludni. Amikor megvirrad, indulok kifelé, kieresztem a tyúkokat. Szemet vetek nekik. Karácsonyig disznaim is voltak, de eladtam őket. Később elmegyek vízért, egyik vödörbe hozom a mosdásra valót, a másikban az innivalót. Megfőzöm az ebédet, így telik el a délelőtt.

— Es a délután?

— Ha már nagyon unatkozom és a gondolataim egyhelyben forognak, akkor olvasgatni szoktam. Az unokáimtól kaptam könyveket, de azokat nem igen veszem elő, mert ha ülök, akkor a hátam fájdul meg, ha pedig fekszem, akkor a kezem, ahogy tartom a könyvet magam előtt. Van pár imakönyvem, azokból imádkozom, elég az nekem. Római katolikus vagyok. Húsvétkor, karácsonykor templomba megyek. Arra, hogy minden vasárnap menjek, nincsen erőm. Pedig nemrégiben eljött hozzám a pap, hogy miért nem lát engem máskor is. Hát nincs erőm. Inkább csak imádkozom. És este hét óra felé már elalszom. Így végződik a nap. Most karácsonykor Pesten vótam a lányoméknál, ez egyszer nem ők jöttek el hozzám, hanem én mentem hozzájuk.

— Hol élnek a gyerekei?

— Mária örkéhyen lakik, az ura nemrégiben halt meg. Ott két unoka és egy dédunoka van. Anna Csepelen lakik; a fehémeműgyárban varrónő, a vejem meg műszerész az Orionban. Julianna is Pesten él; bedolgozó egy szövetkezetben, ruhákat hímez. Borbála, aki minden héten eljött hozzám, meghalt. Most van két fiúunokám, a nagyobbik huszonnyolc, a kisebbik huszonhat éves. És ők — az édesanyjuk helyett — minden szombaton vagy vavasámap meglátogatnak engem. Olyankor főzök nekik, a legjobbat amit tudok. A húst ők hozzák Pestről. Ha csirkét vágok, akkor azt a húst, amit hoznak, eltesszük nekem. Nagyon szeretik a tanyai csirkét, azt mondják, tiszta az íze. Én nagyon szeretem ezt a két fiút, ők is szeretnek szegények, mindent megtesznek értem.

— Ha visszatekint az életére, úgy érzi, boldog volt?

— Ha visszanézek, boldog, mert nem magam vótam.

— Mivel álmodik, ha álmodik?

— A gyerekkorom rémlik fel valahonnan.

— Mire szokott gondolni?

— Talán semmire. Inkább imádkozom. Ha elkeseredek, az imádság megnyugtat Meg kalmopyrin van, azt szoktam bevenni, attól elalszom. A lábam néha szaggat a reumától. Más testi bajom nincs. Soha se vótam beteg. Abban bízom, hogy csendesen fogok meghalni.

Igen, az öregasszony csendesen fog meghalni, csendesen és egyedül, a magányos tanyán. A kutyája nyugtalan lesz aznap, a szomszédok reggel majd rátalálnak. Az arcán talán mosoly fénylik, vonásait kisimítja az elmúlás.

Ház áll a szikár mezőség közepén, mögötte a puszta, gyér, pödrődött fűvel benőtt homok, amely végtelenségében maga a táj.

/