Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-02-15 / 4. szám

Ház áll a szikár mezőség közepén Gábor Viktor felvételei Baráti Qéza-Buffg Péter-Kristóf Attila SZÍMFtoEM SZÉP Bimm. Táborfalva: a tanya elégiája „Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, Füst száll a szomorú táj felett, Ügy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan.” József Attila: Elégia Ház áll a szikár mezőség közepén, mögötte a puszta; gyér, pödrődött, fűvel benőtt homok, amely végtelenségé­ben maga a táj. Kutyák csaholását hallani; gubancos, torz, nagy fejű, korcs ebek őrzik a vert falú házat. A nap párában vergődik odafönn, erőtlen íjjal nyilazza a fényt. Csönd ága-boga nyílik a ködben. Az udvart sövény keríti. Egy kék köcsög, egy törött kapa, egy kerekével kifordult talicska hever a földön. A tornác hófehér. A homlokzatot cirádák díszítik, idézője­­ként a régi időknek, amikor a göngyölt falakat felhúzta az ember, hogy életét melegítsék. És íme, hűlőben van az élet. Fekete öregasszony apró alakja mozdul. Tipegő léptek­kel kel át az udvar csupasz négyszögén. Csendes mögötte a ház. Egyedül él itt immár öt éve, úgy hívják: Léhn Vilmosné Nagy Juliánná. — Távol innen, Tiszaroff községben születtem az 1900-as évben. Most 75 esztendős vagyok. A szülőfalum nevét már gyakran elfelejtem; mindössze hétesztendős ko­romig éltem ott, emlékem sincs azokról az időkről. 1907- ben jöttek ide az én anyámék, cselédek voltak akkortájt; és ezen a vidéken Pálóczi Horváth birtokos kihirdette, hogy ennyiért és ennyiért földet ad el. így keltek útra szegény anyámék kicsi motyóval, kevéske pénzzel. Nyolc hold homokot váltottak meg Pálóczitól. A kedvezés az vót, hogy részletekben kellett fizetni. Akkor még üres vót ez a táj, semmi sem termett rajta, házak se vótak, úgy jöttek ide az emberek apránként, nagy messziről. Bíztak abban, hogy a verítékükkel megköt a homok. Talán azért hívják ezt a tanyás falut Táborfalvának, hiszen úgy jöt­tünk ide, mint a honfoglalók, s befogadott bennünket a puszta. — Szegény édesapám és édesanyám fordította meg szőlőnek a homokot. Ez a ház akkor épült, de nem ilyen vót, hanem csöppnyi, sárból vert falú, nádtetős. Emlék­szem, nekem is csinált édesapám kis bunkót, hogy dön­göljem a falat. Két deszka közé tömték meg pelyvával, törékkel kevert agyagos földdel, így készült akkor a ház. Sárból — akár az ember. Az a darab homok, amit a szü­leim megváltottak, csupa pirt-part vót — hogy jobban értse —, az egyik helye lapos, a másik helye meredek, s csupa gödör. Édesapám kubikostalicskával hordta el a dombokat, sok télen át, mígnem a föld sima lett, mint a nyitott tenyér. Az öregasszony száz ránctól szabdalt tenyerét bámulja. — Sok jószágot tartottunk, mert Pálóczi az eladatlan földeken megengedte a legeltetést. Vót liba, disznó, te­hén; nekünk gyerekeknek mindig a jószággal kellett men­nünk .... — Hová járt iskolába? — Soha, sehová. — Egy napot sem? — Egyetlen napot sem. A bátyám, aki még az Alföldön járt iskolába, tanitgatott ími-olvasni. Neki köszönhetem, hogy egy kicsit írok és olvasok, amennyire szükségem van rá; le tudom írni a nevemet és betűzöm a Bibliát. Akkor itt iskola nem vót. És sok minden nem vót, ami most van. A nagy fákra az út mellett kötelet köttünk, azon hintáztunk. Még az unokáimnak itt van a hinta. Ez vót a játékunk, vagy bújócskáztunk, ahogy az már gyerekeknél szokás. Négyen vótunk testvérek, mind idősebbek nálam, azóta valamennyi meghalt, csak én magam maradtam. Akkor népesült be ez a vidék, amikor én gyerek vótam. Jöttek távolról az emberek, egymás után épültek fel a vert falú házak. Kemence mindenikbe jutott padkával, azon melegedtünk; itt a konyhában a tűzhely helyén kat­lan vót, azon főzött az én szegény anyám. Szalmával fű­töttünk, és ha erős hideg jött, kukoricacsutkát vetettünk a tűzbe. — Télen nem mozdultunk. Betakart mindent a hó, ak­kortájt kemény telek vótak. Itt a ház végében nagy tó­csákban állt a föld vize, amikor simára fagyott, azon csúszkáltunk. Bizony, emlékszem még a játékainkra, most bukkan fel bennem az emlék. Vót a szomszédunknak egy velem egykorú fia, Janinak hívták. Elgyütt mindig, hogy menjünk sinkózni, — így nevezte a jégen csúszkálást. Nézem, hát látom, mezítláb gyütt, kéklik a lába a fagy­tól. Mondom én neki, hogyan akarsz sinkózni mezítláb? Ne féltsem őt, feleli erre, megvan a módja annak is. Az­zal letört egy darab jeget, a talpához fogta, a másik lá­bával meg hajtotta magát. így siklott jéggel a jégen. Az öregasszony az arcomra emeli fényes szemét. — Ma már korcsolyák vannak — mondja, mintha hihe­tetlennek érezné a múltat. — Mi van azzal a Jani gyerekkel? — Vénember már a Jani, de él még, tudom, bár el­ment innen régen. — És magának telt téli cipőre? — Az se vót valami rendes. Édesapám tódta-fódta ösz­­sze, pedig a suszter mesterséghez semmit sem értett. Mi­kor aztán már eljártam az urakhoz kötözni, kapálni, ak­kor vettek nekem rendes cipőt. — Hány éves korában ment el? — Tizenegy éves vótam, amikor először elszegődtem szőlőt kötözni a Jemelkához. — Ki volt az a Jemelka? — Gazdag szőlőbirtokos. Kastélyban lakott, azt a kas­télyt végül behordták a faluba és kultúrházat csináltak belőle. — Behordták? ... — Igen. A téglát, tetőgerendát, zsindelyt, ajtót, ablakot. Aztán a faluban felépítették megint. — Mennyi pénzt kapott egy napra a szőlősgazdától? — A nagyok kaptak hatvan krajcárt, mi meg harmin­cat. — Mennyit ért ez a pénz? — Azt nem tudom. — Mit lehetett venni érte? — Erre nem tudok felelni. Kiment már az eszemből... De mégis, emlékszem rá: a szomszédasszonyunk egyszer elküldött a botba, azt mondta, Julis, hozzál tíz krajcárért cukrot. Amikor kértem tíz krajcárért a botostól cukrot, valaki mellettem nevetni kezdett és azt mondta: „Ni csak, bál lesz kóduséknál.” Ebből gondolom, hogy tíz „Hogy ne érjen bennünket rontás” krajcár keveset ért. Akkor én nagyon restellkedtem, mert kinevettek, nem is értettem meg, mit jelent az, hogy bál lesz kóduséknál. De most már értem. Értem én... Há­romszor kellett évente kötözni a szőlőt, májustól augusz­tus utoljáig tartott a munka. Akkor a kisebbek is keres­hettek pénzt, olyan kódusnak valót. — Amikor begyütt a tizennégyes háború, akkor vótam tizennégy éves. Nekem könnyű vót számontartani az időt, mert mindig annyi telt el az életemből, amennyi a szá­zadévből. A háború idején sok munka akadt nekünk, lá­nyoknak is. Cséplőgépnél dolgoztam egész-részesként, nyarakon át. Kévéket kellett föladogatni a dobra, ősszel pedig mentünk dohányt tömi, dohányt simítani. A fizet­séget azután kaptuk, hogy hány mázsa gabona jött le a gépről. Ott lent, a nagy Bács megyei tanyákat jártuk sorra. Hétfőn indultunk, szombaton tértünk haza. — Hány éves volt akkor? — Tizennégy éves koromban kezdtem, és csináltam a háború végéig. Akkor férfiember nem igen vót idehol... Pici, törékeny asszony. Madárcsontú. Kicsi a keze a lába, az arca. Csak a szeme nagy. Dolgozott a férfiak he­lyett. — Hétközben a szalmában aludtunk a gépnél. Mi lá­nyok összehúzódtunk egyhelyre, hogy ne érjen bennünket bántás. De férfi amúgy se vót a környéken, csak az etető, aki a kévéket behányta a gépbe, egy öregember, és csak az vót ember. így hát nyugton aludtunk a szalmában. Az az öreg sokszor mondta nekem: kislány, te gyere vágni a kévét, mert értesz hozzá, rááll a kezed. — Mit ettek, míg a tanyákon dolgoztak? — Hol ezt, hol azt, amit a tanyásgazdák adtak. A sze­gényebb tanyákon gyakran vágtak csirkét, a módos ta­nyákon meg almaleves vót az ebéd, vagy meggyleves. A gazdag mindig jobban félti a szegénynél azt, amije van. — A keresetét mire költötte? — Azt mindig feléltük; búzát és rozsot kaptam, meg­erőltettük kenyérnek. Szegény édesanyám minden nap négy kenyeret sütött A konyhaasztalt kopott viaszosvászon terítő borítja. A sublóton egy darab fonottkalács. A fémtűzhely enyhe me­leget áraszt Az ajtó üvegén tompa fény szűrődik át. Két zománcozott vödör áll a kispadon. Tiszta vízzel tele. A mennyezetet elfeketült gerendák tartják. A ház egy szobából, egy konyhából, egy éléskamrából és egy tornác­ból áll. 12

Next

/
Thumbnails
Contents