Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-15 / 4. szám
KRUMPLIBALLADA 1948 Mozgalmas esztendő: az első a háború után, amely már nem csupán a romok eltüntetésével, hanem egy új társadalmi rend felépítésével is foglalkozik. Száz esztendeje, hogy kitört a negyvennyolcas polgári forradalom, és Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt. Tizenkét esztendeje, hogy lezajlott a négyévenként ismétlődő, legutóbbi Olimpia. Igaz, közben volt egy háború, s annak „érdeme" a háromszoros „rátartás”. Az év fő eseménye: államosítottuk a száz dolgozónál többet foglalkoztató üzemeket. A humorforrások új feltörései: — rangsorolás nélkül — (különben is a humornak gyakran más a rangsora, mint az életé): divatba jött a hosszú és bő szoknya, valamint megindult a sportfogadás, népszerű nevén: a totó. Budapest addig a kávéházi stratégák városa volt, ahol mindenki, minden várható eseményt pontosan tudott előre. S most ime, kiderült: tizenkét mérkőzésből milyen nehéz akárcsak tizet is eltalálni... Pedig csak három forint harmincba kerül. Igaz, minden héten újra lehet kezdeni a próbálkozást... SZÉP ERNŐ Szószerint önagysága szívélyesen megrázza a kezemet, mikor elválunk a selyembolt előtt: — Szóval délután mindig otthon vagyunk. Igazán fölugorhatna hozzánk. Tudja hol lakunk? Tudom, ötödik emeleten. Én, ha jól emlékszem, százharminchat centimétert ugrottam diákkoromban, mikor még többet foglalkoztam ugrással. Teljesen kilátástalan, hogy az ötödik emeletre felugorhassam. Gondolt egy pillanatig is arra drága hölgyem, milyen nehezet kívánt tőlem? Hát ha szó szerint venném, mikor egy jóbarátom eltanácsol az Operettszínházba, avval a jóakaratú bíztatással, hogy: meg fogsz halni a nevetéstől! Igazán csábos módja az öngyilkosságnak; de édesem ismersz, tudod, hogy szent esküvel lekötöttem magam az imádott életnek és egyáltalán nem fogok meghalni. Még ha azt mondod, hogy gurulni fogok a kacagástól... Nem, akkor sem merek elmenni. Végre is az ember bizonyos regardral van a maga kis méltósága iránt és százszor is meggondolja, hogy guruljon-e ott, a színházi széksorok közt, az egész publikum szemeláttára. Százszor is. Mondjuk csak kilencvenkilencszer gondolja meg az ember, hogy guruljon-e, vagy sem. Evvel a százzal, evvel is milyen felelőtlenül dobálódzunk kérem. — Százszor megmondtam, hogy ne nyúljatok a rádióhoz! Esetleg kisülne, ha össze lehetne adni, hogy mindössze tizenhatszor mondta meg. És: — Szervusz, hát te hol jártál, száz éve nem láttalak! Két Matuzsálemet netalán el lehet képzelni azokban a hülye ősidőkben, akiknek messzire esett a tanyájok egymástól és hát megtörtént, hogy néha száz évig nem jöttek össze véletlenül. És milyen szavukhihető ismerőseink állítják a legkomolyabb arccal, hogy egész nap rágja a fülüket valaki valamiért, mikor azt se tudják, hol áll a fejük, mert éppen ezer dolguk van, tehát ki kell szaladniuk a világból, mert rögtön megbolondulnak. Isten őrizz. A füle, melyet egész nap rágott valaki, ott van a helyén, mind a kettő, teljes épségben, a legcsekélyebb sérülés nélkül. A fejük is ott áll, igen jól tudják a huncutok, ahol tegnap állott, a nyakukba dugva, jó erősen, szimmetrikusan a jobb meg a bal válluk közt. A világból kiszaladni eszük ágában nincs, éppen úgy mint nekem az ötödik emeletre felugrani. S éppen azért nem is féltem őket attól, hogy standa pé meg fognak bolondulni. Jobban féltem azt az édes kis angyalt, aki millió puszit jelez a levele végén. Mi lesz veled, ha jön két vészes ellenőr és ideállanak majd kétfelől és olvassák és jegyzik és rád rivallnak, mikor kezdesz kifulladni cicukám, hogy tovább kisaszszony, tovább! — és keresztül szúrnak a szemükkel... Fogadja legforróbb köszönetemet, sohase felejtem el, őrülten tiszteli, jaj egész oda vagyok! Csak tudnám, hova? KÉT KENGURU azon veszekedett az Állatkertben, hogy melyikük magasabb. — Én ki tudom dugni a fejemet a rács fölött is, maga meg nem — dicsekedett az egyik —■, én vagyok a magasabb. — Én látom innen a hullámvasutat is, maga meg nem — igyekezett fölébe kerekedni a másik. — Én vagyok a magasabb. S a versengés már-már tettlegességbe csapott. Ekkor azonban kivjplt a szomszédos ketrec ajtaja és méltóságteljesen besétált rajta az Állatkert új lakója: a zsiráf. A kenguruk sokáig hallgattak, aztán köhécselve és torkát köszörülve, megszólalt az egyik: — Tulajdonképpen nem is fontos, hogy az állat magas legyen ... — Hát persze, hogy nem... — lélegzett fel a másik. — A magasság: egészen jelentéktelen... — Részletkérdés ... — Bagatell... — Tudod mit? Tegezzük egymást. Szervusz. — Szervusz, kérlek alássan. — Hol a vásárcsarnok? — Alatta. FACSEMETÉK ÉS EMBERPALÁNTÁK — Ne felejtsd el, Kati, balról a második. Húsz év múlva itt találkozunk! TABI LÁSZLÓ Mit tud egy vödör? Dal a szoknyáról Nem baj, hogy már a szoknya nem Csúszik a térdre fel, Mivel a szoknya már csupán Mint téma érdekel, Sőt bár nem kértek, állítom: A hosszú szoknya jó, Mivelhogy amit eltakar, Nem ritkán iksz, vagy ó. Mert komoly férfi vagyok én S nem hitvány gyönge báb, Nőjjön a szoknya, mondom én, Nem érdekel a láb, Nem érdekel a női kecs. Mely testi és profán, A szoknya földig érjen le, De legyen celofán. Ne kacsintsanak uraim És ne nevessenek, Kérem, félre ne értsenek, És meg ne vessenek, Ki gondolkozik egy kicsit, Nem vet reám követ, Mert férj vagyok, s a celofán Olcsóbb mint a szövet. g. m. pesti polgár büszkesége A SZOKNYA VERSENY MÉG TART! — Eddig (ma déli 12 óra) ez a leghosszabb. * BÜDÖS A PESTI GAZ A tárgyak gonoszságáról beszélgetünk. A dugóról, amely beletörik az üvegbe, a fogkrémről, amely a tubus alján buggyan ki, merő rosszaságból. Barátunk Z. ekkor így szólt: — Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságáról. Akartuk, elmesélte. • Már említettem, hogy magam is részt vettem az 1942-es oroszországi hadjáratban, sőt dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egyidőben kezdtem szaladni visszafelé. Mint egyszerű munkaszolgálatos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán: előbb nyavalyás gazember, később rühes kutya lettem. Ez utóbbiként kaptam meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés véget vetett. Egy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam feltartani Tolbuchin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein tábornagy is visszavonul, fogtam magam és abbahagytam a céltalan ellenállást. Pokoli káoszban elindultam nyugat felé a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok, szlovákok és németek áramlottak zilálton Kiev felé, nyomukban az oroszokkal. Mindenki igazoltatott mindenütt, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat és lelőjjék a „muszosokat”. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt, kivéve a hullákat, akiket megbízhatóknak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahova. STRAND HORIZONT Ezzel a vödörrel mentem a Dontól Kievig. A vödörnek köszönhettem, hogy senki sem lőtt le, senki sem igazoltatott, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahova. Bobrujszk és Berdicsev vonalában volt a fő-fő szűrőállomás. Ezt a vonalat már csak rendezett alakulatok léphették át, mert — ha már a fronton minden felbomlott is —, de a hátországban rendnek kellett lennie. Itt külön-külön mindenkit megvizsgáltak és kikérdeztek. Aki nem tudta megindokolni, hogy miért szalad hazafelé, azt dutyiba zárták. Engem azonban senki sem kérdezett, mert látták kezemben a vödröt s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahova. Kievben akkor még nyugalom volt. Itt jelölték ki a csapatok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még életben maradt kiirtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizán vadászatra indultak, vagy kórházba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsapdákat építtettek velük. Velem azonban a kutya sem törődött, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahova. Szolnokon jártam már a vödörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar tábori csendőr megkérdezte, miért lődörgők az utcán. Felemeltem a vödröt és azt mondtam: — Alázatosan jelentem, vízért megyek. Erre kaptam egy akkora pofont, hogy magam is megcsodáltam. — Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad? — Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek. — Ezzel a vacak kis készülékkel már öt olimpiai bajnokságot fogtam! 'mísriK>.írp.'>5si Most igy próbálják illatosítani — Engedjétek meg, hogy bemutassam a vőlegényemet. Novotta Ferenc reprodukciói r
