Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-12-20 / 26. szám
Ekkora beáramlást nem írhatunk egyértelműen a baranyai aprófalvak emberkibocsátó képessége javára, még akkor sem, ha tudjuk, hogy 1949 és 1970 között a megye községeinek lélekszáma 20 ezer fővel csökkent, különösképpen a mohácsi és szigetvári járásban, ahol az iparosodás mérsékeltebb ütemű volt, mint a megye többi területén. Komlói emberré, keménykötésű bányásszá lettek tehát időközben azok a hangoskodók is, akik a felnövekvő Komló bányászéttermében kora délután zajongtak; beleolvadtak a 429 800 főnyi baranyai lakosságba. amelynek megvan a maga sajátos beolvasztó ereje. Erről tanúskodik a nemzetiségek együttélésének zavartalan törvényszerűsége. Itt a délszláv sokácOk, a faklumpás németek és magyarok közös anyanyelv nélkül is tökéletesen megértik egymást, érintkezésük zavartalan, egymás népi kultúráját megbecsülik. — Vajon lett-e komlói ember gyűrűfűi emberből? — hangzott el a váratlan és meglepő kérdés, mert utazás közben a kérdések váratlanul tolulnak fel s rendszertelennek hatnak, holott az utitársak már úgy ismerik egymás gondolkodásmódját, mint a saját magukét. Az utasok már a Zengőhöz közeledtek, hogy , az új viadukton átkelve, a megyeszékhely felé forduljanak. Körülbelül abban a vonalban járhattak, amelyben Gyűrűfű, Magyarország első elnéptelenedett, immár beszögezett kapukkal hallgató aprófalva feküdt; jogosnak tetszett tehát a kérdés, vajon Gyűrűfű egykori lakói közül — akik kivétel nélkül elhagyták a falut — költözött-e valaki Komlóra?... A kérdésre Komló valamely hivatalában minden bizonynyal megnyugtató választ lehetett volna kapni, de az útitársak körében inkább költői kérdésnek hatott, átkapcsolásként Komlóról Gyűrűfűre, az évről évre gyarapodó bányászvárosról az elnéptelenedett falura. Mert Gyűrűfű elnéptelenedett, három és fél éve beszögezték az utolsó lakott ház kapuját; lakói elvándoroltak a megyébe, gyarapítva azt a hetven százalékot, amely baranyai községek között a fogyatkozó népességű falvakat jelenti. A harmincas években Kodolányi János drámát írt az Ormánság elnéptelenedéséről „Földindulás” címmel, annak a drámának első felvonása végén szögezték be az egyke miatt kihalt parasztcsalád kapuját. Gyűrűfű elnéptelenedésének semmi köze Kodolányi egykedrámájához. Baranyában a természetes szaporodás 8,3, valamivel jobb, mint az országos átlag. Gyűrűfű és több azonos sors felé baktató aprófalu lakossága, a megyén belüli vándorlás nyomvonalain haladva, az erősebben és gyorsabban iparosodó járási székhelyek, de főképpen Pécs és Komló felé áramlik. Említettük volt, hogy Komló bányászközség lakossága nem egész negyedszázad alatt a négyszeresére emelkedett s a bányászfalu ma már város, de szembetűnő, hogy Pécs lakossága az említett negyedszázad alatt megkétszereződött. A felszabadulásig 80 ezer lakosú város lakossága már 1949-ben meghaladja a 88 ezret, míg az 1973. évi népszámlálás 157 és fél ezer pécsi lakost számlál. A növekedés kétharmada bevándorlásiból ered s ha tudjuk, hogy Baranyában sokkal jelentősebb a megyén belüli elvándorlás, mint a megyéből való „kivándorlás” más magyar városok és tájak felé, akkor megnyugtató választ adhatunk önmagunknak és az olvasónak a „gyűrűfűi kérdésre”: Baranyában, a nehezen megközelíthető, megélhetés szempontjából nem jelentős falvak elnéptelenedése és a városok, városias nagyközségek gyarapodása voltaképpen a lakosság korszerű átrendeződése a termelési ágazatok igényei szerint. A természetrajongó útitárs álmodozva nézett ki az ablakon, amikor termelési kérdésekre terelődött a szó s megjegyezte, hogy a megyeszékhelyen még elég alkalom nyílik Baranya gazdásági élete és eredményed felől érdeklődni. Ha útközben a baranyai embert vettük vizsgálat alá emlékeinkre és korábbi tapasztalatainkra támaszkodva, akkor ejtsünk szót a megyei népesség legsajátosabb alkotásáról, az Orfű—Abaliget—pécsi tórendszerről, erről a szinte egyedülálló természetalakító hadműveletről, amelynek egész Magyarországon alig találni párját. — Persze, azok a nagy halak — dörmögte az idősebb útitárs, aki szeretett el-elévődni a fiatalabb útitárs horgászszenvedélyén, de azért hozzájárult, hogy a fiatal pályatárs megemlékezzen azokról a mesterséges tavaikról, amelyekről senki sem mondhatná, hogy mesterséges, emberkéz alkotásával jöttek létre, olyannyira a hegyvidék sajátos vonulataiba és képződményeibe, annyira a természet alkotásnak hatnak, mint maga az abaligeti barlang, amelynek gyó.gyító hatásáról már akadémikus szinten folyik a tudósok párbeszéde. E tisztavizű tavak új üdülőtájat hoztak létre Pécs és Komló előterében, de a tavak kialakítása alkalmat nyújt nekünk arra, hogy a baranyai ember egy újabb jellemvonásával ismerkedjünk meg. Ez pedig az önkéntes társadalmi munkához való viszonya. Különböző mutatókból évről évre tudomást szerez a közvélemény az egyes megyékben, megyei városokban, járásokban és községekben végzett társadalmi munka forintértékéről. A Pécs környéki tavakat talán még senki sem próbálta forintban kifejezni s ezen belül meghatározni, egyegy tő értékéből mennyit „állítottak elő” a társadalmi munkások, mennyit azok a gépkezelők, bányászok, útépítők, vasbetonszerelők, akik a tófűzér legnehezebb műszaki feladatait megoldották. Ebben a páratlan alkotásban ezerszám vettek részt olyan baranyai lakosok, akik úgy vélték, a két iparváros közelében olyan menedékhelyet kell teremteni, ahová sohasem, — még az ezredfordulón sem — jut el az erőművek, bányák pora, hamuja, légi úton szállított hordaléka, amelyet sohasem fenyeget a bányák meddőhányóinak bivalyszürke gerincvonulata. Így születtek a tavak, üdülőterületek, amelyek napjainkban már olyan jellegzetességei Baranyának, mint a februári virágnyílás, a mohácsi busójárás, vagy a megyeszékhely fölé emelkedő tévétorony. — Mintha más nem is lenne Baranyában, csak azok a tavak, — morgolódott ismét az idősebb útitárs, aki nagy megbecsülésben részesített mindent, amit az ember a saját javára, a saját munkájával alkotott, de ragaszkodott az igazságos egyensúlyi állapothoz. — Mintha műveltsége, művészete, kulturális kincsei nem is lennének ennek a szép Baranyának, csak a hegyek, a tavak, a gyógyforrások. Gondoljuk meg, Budapest és Pécs között csak 1951-ben készült el a 6-os számú országos főközlekedési útvonal, addig eperfáktól szegélyezett, régimódi országút vezetett az ország fővárosából a megye székhelyére. Aligha lehetett arról beszélni, hogy a kultúra szélesebb patakmederben hömpölygött volna Pécs felé. Következett a hagyományos „összedobás”, amikor a három hírlapíró s elvétve a fotóművész, mintegy közös kalapba dobta a téma címszavához tartozó emlékeit, szinte vetélkedve, ki tud frissebbet előbányászni emlékeinek sűrűségéből, mert hiszen azt megemlíteni is fölösleges, hogy az ilyenfajta, örökké az úton járó, falusi sarat tipró, szüntelenül az ország állapotát vallató embernél az emlékezés módfelett gazdag tárház. Pécsi Balett, Csontváry Galéria, a Tudományos Akadémia pécsi bizottsága, a Dzsámi... — hullottak a jelképes kalapba a „címszavak”, jelezve, hogy az útitársak a távolból is figyelnek, számon tartják a gyarapodás minden hírét. A Pécsi Balett immár világhírű együttesét a klaszszikus művészet modern hajtásaként tisztelik és dédelgetik Pécsett; ez a hagyománytisztelő és nagymúltú város olyannyira a magáénak tekinti a merész újítókat, mint a székesegyházat, vagy a Dzsámit... A Dzsámit, amely mostanában nyerte el végső és megfelelő rendeltetését: törökkori múzeumként szolgálja a művelődés ügyét. A Csontvárygyűjteménnyed olyan képegyüttes került a mecsekalji várasba, amelynek értéke nehezen becsülhető fel, de utasaink ezúttal sem a forintértékét tekintették, hanem azt a jelenséget, hogy a vidéki magyar városok mindinkább önálló műgyűjtemények alapítására törekednek. Debrecen efajta rangját a Déry Múzeum Munkácsy-képei jelzik, a székesfehérvári István Király Múzeumét a kiállítások, Pécs a Csontvárypvűj töménnyel iratkozott fel azok közé a magyar városok közé, amelyek falai között jelentős művészi élmény várja a látogatókat. — Nemsokára Pécsett leszünk, — jelezte a gépkocsi vezetője, mire az útitársaR nesztora elővonta jegyzőkönyvecskéjét, amelybe szokása szerint mindenféle érdekes adatot feljegyzett még az indulás előtt, hogy ezzel is megkönnyítse pályatársai munkáját. — Hogyan él a baranyai ember? — kérdezte a legfiatalabb útitárs, aki a természet barátjának vallotta magát, de ha munkáról volt szó, szerette a pontos adatokat és a megbízható jelentéseket, tehát ő is elővette jegyzetfüzetét, hogy idősebb pályatársa előadását följegyezze. Baranya megye 429 800 lakosa 132 270 lakásban lakúk, a fele kétszobás, 19 százaléka több szobás; a megoszlás jobb az országos átlagnál. 1949 és 1973 között a megyében 42 244 lakást építettek, a városi területrendezések és a régi falusi házak bontása miatt azonban a lakásállomány növekedése tízezerrel kevesebb, a korszerű érték viszont növekedett. Szokás az egészségügyi ellátás mutatóival ábrázolni egy terület életszínvonalét. Baranya a tízezer lakosra jutó kórházi ágyak számát tekintve a harmadik helyen áll a magyar megyék között; egészségügyi intézményei között szerepel a Pécsi Orvostudományi Egyetem új 400 ágyas klinikája, valamint a sikondai szanatórium, ahol a szilikózisban szenvedő bányászokat gyógyítják. — Annyit jegyezzünk még fel, — csukta össze jegyzetfüzetét a legidősebb hírlapíró —, hogy a baranyai ember, — az átlagember — háztartásában az egy főre jutó átlagos tiszta jövedelem 1973-ban hetven százalékkal volt magasabb, mint 1965-ben. A szocialista iparban dolgozók átlagos havi munkabére Komárom megye után itt a legmagasabb az országban. A magas átlagjövedelmű lakosság természetesen többet is fogyaszt, a lakosság vásárlásaiban az iparcikkek részaránya 54 százalék, magasabb az országos átlagnál. A baranyai ember tehát jól él... Az utitársak megérkeztek ... A mecseknádasdi temetőnél A Zengő A Tettye >
