Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-12-20 / 26. szám
Elhagyva a szekszárdi Sió-partot Dombok között vezet az út BARANYA A hírlapírók, Baranya felé utazván, a forgandó szerencse fölött elmélkedtek, s arra iparkodtak önmaguktól és egymástól választ kapni, vajon évtizedes országjáró utazgatásaik alkalmával milyen jeles eseményt őriztek meg emlékezetükben a hegyekkel és síkságokkal ékes, enyhén délies éghajlata miatt magyar mediterrán övezetnek nevezett Baranyáról, ahol egy hónappal korábban tavaszodik, s a gyakorlott magyar újságolvasó februárban addigaddig böngészi lapja hasábjait, amíg megtalálja a hasábokon a várt tudósítást, s megkönnyebbülten felsóhajt: — Már nem tarthat soká a tél, Baranyában nyílik az illatos hunyor. Erről a tájról kerül az asszonyok asztalára az első hóvirág, a gyerekek kezébe az első korai cseresznye, itt minden évben beérik a délszaki ifüge, s évről évre meghozza termését a pécsi szőlőfa, amelynek vesszejét még egy török katona ültette el, s a hitvány kis vessző fává növekedett; annyi szőlőt terem, amenynyiből egy hordó bort lehet szüretelni. Mire a hírlapírók járműve átgördült a megyehatáron, maga mögött hagyva Tolnát, s a szekszárdi Siópartnál elkanyarodott a hegyek felé, már készült a számvetés, amely arról tanúskodott, hogy Baranyából mindhárman több emléket és benyomást őriznek, mintha gyakrabban jártak volna ezen a tájon, mint Magyarország más vidékein, holott az útijegyzeteket fellapozva körülbelül az derülhetne ki, hogy az utazó társaság egyenlő arányban látogatja a hazai városokat, falvakat, tanyavilágot, semmiből hirtelen felnőtt településeket, nem egyszer már akkor megismerkedve egy-egy új várossal, amikor még csak az alapozás, az alapkőletétel van soron. Jó tíz évvel ezelőtt ketten is álltak a három közül a mohácsi síkon, ahol Papp László, a Janus Pannonius múzeum tudós kutatója megtalálta a mohácsi csaita-A kilátó helyén épült tévétorony, Pécs új jelképe £ ÉPŰL^1908 & #MttSKI MiSltUTETÓ síim píes "jtoyMHMHí A JÓZSEF KÜTÓ iÄS, Most tatarozzák azt az épületet, amelyben a Vasarely múzeum lesz tér első tömegsírját. Ketten is álltak az alig fél méter mély gödör partján, a „hősvértől pirosult gyászitér” szikkadt gyepszőnyegén. Az ónos novemberi égből eső csepergett, a sekély gödörben hat-nyolc csontváz hevert rendszertelenül egymásra hajigálva, mert sietős volt ama keserves nap után a holtak elföldelése. Minden bizonnyal az elpusztult magyar had katonái lehettek; ezt már az antropológusok állapították meg. A tudós muzeológus néhány elzöldült rézpénzt csörgetett a tenyerén, a féltucat katona csontjai mellett ennyi gazdagságot őrzött meg az agyagos talaj. Ott voltak a legutóbbi nagy dunai árvíz idején Mohács szigeténél, mint ahogy ott voltak mindhárom veszélyeztetett dunai szigetnél: a Budapest fölött elnyúló Szentendrei szigetnél, a hevenyészett bástyákkal védett Margitszigeten, s amikor úgy hitték, már mindent megnéztek és megörökítettek az embernek a víz ellen vívott küzdelméről, lementek Mohácsra, hogy megtanulják hivatásuk alaptörvényét, semmit sem lehet soha befejezettnek tekinteni: a „legnagyobb'1 után mindig jöhet egy még nagyobb. A két víz által ostromolt sziget békés üdülőtájnak tetszett ahhoz képest, ami az újságírókat Mohácsnál fogadta. A sziget elsüllyedni látszott a lustán hömpölygő vízben; a gátak fölött tanyák, fák, gémeskútak lebegtek, s úgy tetszett, az egész pillanatok alatt összeroppan. Később, a felsőmagyarországi árvíz alkalmával az újságírók feltűnően sok baranyai jelzésű teherautóval találkoztak, s rákérdezve a feltűnő jelenség okára, egy bőrsüveges sofőr ennyit mondott magasépítésű járműve ablakából: — Eljöttünk visszaadni a mohácsi kölcsönt. Ezt akár jellemző vonásként is föl jegyezhetnénk a baranyai ember természetrajzához, de a társaság természetkedvelő tagja úgy vélekedett, hogy ez általános magyar jellemvonás, a kölcsönszívességet a magyar ember mindenképpen megtéríti, becsületbeli adósságnak tekinti, amit vissza kell adnia, tisztességgel. — Milyen hát a baranyai ember? — tűnődtek a hírlapírók, mert hallgatólagos egyezségük szerint útközben volt szokás kialakítani és az összhang szabályai szerint formálni a bemutatni szándékozott táj jellemző vonásait. — Ha a baranyai embernél maradunk, — mondotta a természetkedvelő útitórs —.annyitmagam is tapasztaltam, hogy büszke baranyai mivoltára. Talán egy éve tartott a beremendi építkezés a megye déli szegélyén, még csak a körvonalai bontakoztak a hatalmas cementgyárnak, amikor egy hetet töltöttem az építkezésen. Tudjuk jól, ezek a rövid határidőre kitűzött, nagyléptékű vállalkozások mindenféle embert vonzanak, jók a kereseti lehetőségek és egyesek azt hiszik, szabadosabb ott az élet, ahol nagy szükség van minden munkáskézre. Elsősorban engem is ez vonzott, ez a nagy emberi keveredés, amelyről köteteket írtak Dunaújvárosban, Kazincbarcikán, sőt a baranyai Komlón is. Iparkodtam elvegyülni az építkezésen nyüzsgő emberek között, de nem sikerült tettenérni azt a sokat emlegetett „idegenlégiós” szellemet és magatartást. Egy bennszülött baranyai művezető magyarázta meg a jelenség okát, mondván, aki ide renitenskedni, hangoskodni, vagánykodni jön, az csakhamar megtanulja: retúrjegy van a zsebében, akkor is ha nem váltotta meg. Az idősebb évjáratú hírlapíró megerősítette fiatalabb pályatársa megfigyelését, s elmondta nyolc-tíz éves komlói emlékét, amikor a városban riportanyagot gyűjtögetve, bement ebédelni a bányászétterembe. A sarokasztalnál — minden magyar vendéglőben-kocsmában van egy ilyen féligmeddig eldugott sarokasztorokparádét, ne vigye el a hírét az idegen, hogy ebben a városban már kora délután áll a bál. A pincér intésének nem lett foganatja, de elhallgatott a bölömbika hang, amikor egy idősebb ember rendreutasította az ivókat, majd az újságíró asztalához lépett és illendően kalapot emelt: — Elnézést, ezek az emberek még nem komlóiak ... Keményebb ötvözetű emlék egy komlói bányarobbanás emléke; több halálos áldozat, gyászoló családok, a mélyben égő bánya. Ä bányászok híresek arról, hogy a bajban összetartanak, de az újságíró életében első íziben állt bánya kapujában, olyan emberek sűrűjében, akik család- és bajtársaikat vesztették el, s arcukon a gyász vonása mellé másik barázdát vésett az elszántság és aggodalom: a bajtársak életét kioltó veszedelem a munkahelyet is fenyegeti, a belefektetett súlyos milliókat, s az a tudat is: a baleset miatt kiesett termelést újra kell indítani. Sohasem láttam még ilyen zord fájdalmat és elszántságot, ilyen fegyelmet és részvétet, ahogy a komlói feketeszén A Dzsámi tál — néhány fiatalember iddogált. A hangerő után ítélve, nem a hírlapíró belépésének pillanatában kezdték a söröskorsókat ürítgetni, ezért a pincér csöndre intette őket, fejével az idegen felé mutogatva, hogy rendben van, eddig nem volt szükség hangfogóra, de most olyasvalaki lépett be, aki nem idevalósi •— a pincér egy húszezer lakósú városiban az ilyesmit csalhatatlan szimattal képes megállapítani —, hagyjuk alább a bányászai magukra öltötték a biztonsági felszerelést és leszálltak a bányába, ahonnan baj társaik nem jöttek fel élve. Ezek a bányamentők és műszakra váró bányászok „már” komlóiak voltak, holott negyedrészük sem született az ország hatalmas kokszolható feketeszén-vagyona fölött, bevándorlottafc voltak, résziben a megyéből, kisebb részt áz országból. Mert Komló lakossága 1949-ben még nem érte el a hétezret, 1973-ra viszont megnégyszereződött.
