Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-01 / 3. szám
Baráti Qéza- Buffo “pcler - Kristóf Attila mép Mim Nagy falu Csepel szigetén: Szigetszentmiklós A Szülőföldem szép határa utazásai során mindig kerestem valakit, akinek egyéni, meg a családi sorsában meglelem az őrizés, az őriző fogalmát. Hogyan őrizte meg, adta tovább egy-egy család a szülőföldet, milyen sorsa volt azon, milyen messze tudnak visszatekinteni az idők vastag sűrűjébe? Az nagyon is bizonyos, hogy ezt az országot a névtelenek hűsége óvta mindig és tartotta meg, megtartotta azt a kisemberek milliós sokasága, akik kérni nem kértek, adni mindig adtak, s akiknek hivalkodás nélküli honszerelme, szorgalma és az anyaföldhöz való ragaszkodásuk teremtette meg a szülőföldet, az országot. Nagy bolygás volt mindig Magyarország, hatalmas belső népvándorlás, s már kevés, már nagyon ritka az olyan ember, akinek családja évszázadok óta ugyanabban a faluban él, vagy aki megőrzött emlékeket és tud elbeszélni a múlt időkről. Néhány hete Budapest alatt Taksony faluban jártam, ahol a névadó Taksony fejedelem halálának ezeréves és Taksony felszabadulásának harmincéves évfordulójára emlékeztek. Ebből az alkalomból ünnepi kiállítás is nyílt, s egyik kiállító teremben bélyegek pihentek az üvegek mögött, a tárlók alatt, a falitáblákon vagy az asztalok lapja mögött gondosan elhelyezve. Góbéi Károly fiatal földrajzszakos tanár, Taksony tanácselnöke vezetett végig; meg-megálltunk egy-egy tárló előtt. Itt volt ebben a kis teremben a bélyegképeken Magyarország állatvilága, Magyarország növényvilága, Magyarország múltjának a nagy fiai, híres írók, tudósok, föltalálok és a történelem óriásai. Olyan volt az egész, ez a káprázat, mintha valaki bélyegek során, bélyegek százain át szeretné elbeszélni ezt a szülőföldet, Magyarország faunáját és flóráját, a magyar történelem keserű fordulatait, csaták emlékét, híres fiainkat, a szellem nagyjait, s a költőket, akik az égig szikráztatták az anyanyelv pazarló jelzőit és lángsorait. Megilletődve álltunk, jártunk a teremben, hajolgattunk a bélyegek fölé. Az egyik fordulóban ősz bajszú, derűs arcú, szolgálatkész, alacsony férfi állt. Mindenkit útbaigazított, egy-egy bélyeget magyarázgatott, elbeszélte, hogy a hibás bélyegnek mennyivel nagyobb értéke van, megmutatta híres munkásmozgalmi sorozatát, a sportgyűjteményt, fölhívta a figyelmet a lepkéket ábrázoló bélyegekre. Azt hittem, rendező, vagy hivatalsegéd a tanácsnál. Melléje álltam. P. Szabó József, Szigetszentmiklós — Kié ez a bélyeggyűjtemény? — Az enyém. — Taksonyi talán? — Nem, szigetszentmiklósi, innen való vagyok, a soroksári Duna-ág túlfeléről. — S mióta gyűjt? *— Pontosan 1920 óta, mikor fejadagra adták a pipadohányt, a szivart, meg a cigarettát. Egy hétre egy pakli pipadohányt, két szivart, vagy tíz cigarettát. — S hogyan függ össze a bélyeggyűjtés ezzel az adagolással? — Csak úgy, hogy eltökéltem: nem dohányzók többé. Az arra való pénzen azon túl, most már ötvenöt esztendő óta, bélyegeket vettem. Sötét ünneplőben állt a bélyeggyűjtő és olyan jó mozgású, tiszta észjárású, derűs kedélyű embernek ismertem meg, hogy alig akartam elhinni róla: hetvennyolc éves. — Látogasson meg egyszer Csepel szigetén. Szívesen látom. A címem: Szigetszentmiklós, Kazinczy utca 6. Kis utca ez, zsákutca, de bizonyára meg fogja találni. Az ostromló sziget A zsákutcát bizony nehezen találtam meg. Budapest gyárnegyedéből, Csepelről, a főváros egyik kerületéből kiindulva a Kalamár utcán hajtottam végig, s jó tíztizenöt perc múlva nekifutottam, már-már nekiszaladtam a soroksári Duna-ágnak. Visszatérve megkerestem a Csepel városnegyedéből kivezető Rákóczi utat, s azon át, a Lakihegyi rádiótorony mellett futottam ki erre a történelmi szigetre, amely negyvennyolc kilométer hosszú, helyenként három s van olyan része is, ahol kilenc kilométer széles, jó mélyen elnyúlik Budapest alatt és a Duna, meg a soroksári Duna-ág öleli körül. Ebben a pillanatban tizenegy falu van rajta. Ebben a pillanatban, írtam, mert nehéz megkülönböztetni azt, hogy az egyik falu mettől meddig terjed, s vajon vége van-e egy-egy falunak ott, ahol a falutábla áll a falu szélén. Mert ez a sziget, Csepel-sziget, ez a történelmi hely inkább szekértáborhoz hasonlít, mint valóságos szigethez. Gyárak rengetege, házak rengetege és a szívós szekértábor mindenütt. Ez a jelképes szekértábor, amely ostromra indul Budapestért. De miféle ostrom ez? Jönnek, tódulnak fel az emberek már évek, évtizedek óta a vidékről a főváros felé. A fővárost azonnal bevenni — lakhatási engedélyt kapni, lakást szerezni — nem lehet. De munkát kapni mindenütt lehet. Ezért felállítják a jelképes szekértábort Lakihegyen, Halásztelken, Szigetszentmiklóson, a Budapest környéki falvakban, és délen kívül keleten, északon, nyugaton, s nekifeszítik a bevehetetlennek látszó fővárosnak az ostromlétrákat. Bár tiltva van, noha hatóságaink küzdenek ellene, a vidékről érkező ostromlók felverik sátrukat a nagy szigeten, összeeszkábálnák egy-egy faházat, viskót, símivaló kis kőépületet, s innen azzal a reménnyel járnak be dolgozni Pestre, hogy majd csak elérik a várat, egyszer csak gyökeret eresztenek ott, s lesz valahára lakásuk is... Budapesten! Ostrom színhelyére jöttem. De ez a színhely történelmi hely is, nem is akármilyen. A történelmi sziget S amint keresem Szigetszentmiklóst, mert megtalálni nem könnyű, hiszen itt más és más falu szélső épületei érnek egybe — elgondolkozom azon is, hol vagyok, milyen történelmi színhelyen. Ez a negyvennyolc kilométer hosszú sziget a színhelye történelmünk kezdetének. Csepel-sziget volt a hon szerző Árpád első lakott helye, mai szóhasználattal élve, a honfoglaló magyarok első fővárosa. A sziget neve is Árpád kedvelt lovászmesterétől való. Ez a kétszázötvenhét négyzetkilométernyi terület a legjobb, legáldottabb termőföldje Magyarországnak. Vadban és két oldalán, a két Duna-ágban, halban olyan gazdag terület volt, hogy itt az ember hallal ette a halat, horgászni nem kellett, csak a merítőhálót megmeríteni a Duna vizében. Nemhiába volt ez a föld századokon át a mindenkori magyar királyné nászajándéka. A török aztán Mohács után úgy elpusztította, hogy vad s hal ugyan igen, de falu, meg ember alig-alig maradt Volt ez a sziget Savoyai Jenő, volt Mária Terézia személyi tulajdona, még a múlt században is a királyi kamara birtokolta a legjobb termőföldű, a leggazdagabb kis Magyarországot. A szabadságharc kezdetén Csepel szigetén végeztette ki Görgey Artur az áruló Zichy Ödön grófot, s 1944 végén József Attila szobra a József Attila - lakónegyedben Szigetszentmiklós egyik széle l innen indultak ostromra, s Budapest felszabadítására Malinovszkij szovjet csapatai. Közben föltűnnek a szélső házak, a falutábla: Szigetszentmiklós, és kirajzolódik egy roppant, emeletes falu, a Budapest ostromára fölkészülő szekértábor egyik nagy színhelye. Emeletes falu, tizenhétezer lakos Szigetszentmiklós kétezer holdon terül el, olyan nagy falu, hogy külön emeletes „városnegyede” is van, a József Attiláról elnevezett lakótelep, és meglelni benne a régies, kanyargós, romantikus, ősi kis utcákat éppen úgy, mint a szobrokkal, sétányokkal, parkokkal díszített mai negyedet. Ezt a helységet csak a véletlen nevezheti falunak, hiszen tizenhétezer lakója van, a József Attila lakótelepet is azért építették fel, hogy az emberek, lakáshoz jutva, Szigetszentmiklósról járhassanak be dolgozni Csepelre, vagy Nagy-Budapestre. Ebben az épület- és utcarengetegben, a kis mozi mellett találom meg végül a Kazinczy utcát, s a zsákutcát, a sehova sem vezető Kazinczy utca utolsó, fehér falú házát, ahol az én P. Szabó Józsefem lakik. — S mióta laknak itt? — Néhány évtizede. S az én családom, a P. Szabók „Városnegyed” a falu közepén Szigetszentmiklóson körülbelül 1560 óta, több mint négyszáz esztendeje. Nekem való ember. A szülőföld nagy őrizői közül való. A fehér falú ház mellett szőlőlugas, gyümölcsöskert, az egyik szoba falán a Szabó-házaspár a felnőtt gyermekekkel, a szekrényben zsúfolásig könyvek, nagy irattartókban a bélyegek, s más irattartókban a történeti emlékek. — Nyissuk fel az egyik irattartót. A szekrényhez lép, s közben elbeszéli: — A P. Szabók Pátyról valók. Nevünk előtt a P a pátyi származást jelöli, nem nemesi előnevet. Ma is nyolc P. Szabó van Szigetszentmiklóson, rajtam kívül a fiam, az unokám, az unokaöcsém, annak a fia, s egy régi mészáros famíliában még három P. Szabó. A török Mohács után földúlta ezt a vidéket, az én famíliámat 1560 körül telepítették ide, az elpusztult faluba Pátyról. ök tehát, e kőművesek, bábaasszonyok, mészárosok, csizmadiák, földművesek, iparosok, e P. Szabók négyszáz éve őrzik Szentmiklóst. Közben kiemeli az irattartót, ebben a magyar munkásmozgalom olyan emlékeit őrzi, amelyekből már múzeumok is kértek kölcsön, vagy kértek belőle egy-egy emléket örökbe. A téglarakó — Itt van kérem a Népszava 1919-es évfolyamának majd minden száma. Majd minden, mondtam, mert e történelmi becsű példányok egy részét már odaadtam a dömsödi Petőfi múzeumnak. Itt van a szakszervezeti tagkönyvem 1918. augusztus 4-i dátummal, Garbai Sándor és Bokányi Dezső aláírásával. S itt van egy egyedülálló nyomtatott kis cédula. 1918, Szigetszentmiklós. — Azt hiszem, ez az egyetlen példány. Mindenki egy ilyen kis nyomtatott cédulát kapott, mikor 1918-ban elindultunk kikiáltani a köztársaságot. A cédulán ennyi áll: „Szigetszentmiklós munkásai, polgárai.” 1918 őszén, november 16-án több, mint ezer ember indult el Pestre, a Parlament elé kikiáltani a köztársaságot. Az ezer szigetszentmiklósi közt haladt, mert gyalog mentünk kérem, a mi szentmiklósi fúvószenekarunk, utat is nyitott nekünk az a több, mint kétszázezernyi tömeg, amely öszszegyűlt a Parlament elé. Még a fákon, még a hirdetőoszlopokon is emberek álltak, kapaszkodtak, hogy lássák az eseményt. Kétszer hallottam Károlyit beszélni: először október 31-én, s másodszor akkor, a Parlament előtt, a köztársaság kikiáltásakor. Igen sok munkásmozgalmi emléke van, ezeket évtizedeken át rejtegette, dugdosta, meg is őrizte azokat épségben, mind. ES EfJVU t V
