Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-09-13 / 19. szám

Lőrincze Lajos professzor és a Debreceni Pedagógus Továbbképző Tanfolyam hallgatóinak egy csoportja

Novotta Ferenc felvételei

Dr. Ginter Károly

KÜLFÖLDI TANÍTÓK DEBRECENBEN

A diaszpórában élő magyarok között mindig teremnek olyan emberek, akik nemcsak a magyar szó megőrzését érzik kötelességüknek, hanem azt is, hogy az ősök nyelvét másokkal is megőriztessék, megtartassák

Az eddigi két Anyanyelvi Konferencián ismételten elhangzott kérésnek tett eleget a Konferencia Védnöksége, amikor megszervezte a Debreceni Nyári Tanfolyamot a diszpórában élő tanítók, tanárok részére. Az igény valóságos voltát mi sem mutatta jobban, mint az, hogy az idén, tehát már az első alkalommal huszonhat résztvevője volt a tanfolyamnak; két kontinens tíz országából verődtek össze.

Amikor a tanfolyam tervezetét összeállítottuk, hármas célt tűztünk magunk elé. Az első az volt, hogy ismeretanyagot adjunk át a hallgatóknak, olyan ismeretanyagot, amely segít tudatosabbá tenni a nyelv használatát, segít felismerni azokat a nehézségeket, melyekkel a gyermeknek vagy éppen a nyelvünket tanuló felnőttnek, házastársnak meg kell küzdenie. Nem közömbös ugyanis, hogy valaki teljesen magyar környezetben, az anyatejjel szívja magába a nyelv ismeretét, vagy más, erős nyelvi hatások is érik, amelyek gátat emelnek a magyar nyelv erősödése elé. Az ismeretanyag átfogta irodalmunk, népművészetünk, zenénk, filmművészetünk egyes területeit is.

A második cél az volt, hogy létrehozzunk egy olyan szervezetet, amely módot ad a tanítóknak eljárásaik, módszereik átadására, kicserélésére. Voltak erre lehetőségek a szervezett programban is, de még inkább azokon a kisebb csoportokban folytatott beszélgetéseken, amelyek a szüneteket, a délutáni szabad fél órákat töltötték ki. A címek cseréje révén ezek az eszmecserék levelezés formájában folytatódhatnak tovább, s adhatnak teljesebb képet mindarról, amit élőszóval csak részben tudtak megtárgyalni.

Harmadik célként azt tűztük magunk elé, hogy a résztvevőknek, akik nyári szabadságuk jelentős részét, három hetét áldozták továbbképzésükre, magyarságélményt adjunk: érezzék, hogy amit végeznek, annak van értelme, jelentősége, az jövőbe tekintő, emberséget gazdagító munka, s tevékenységüket a legnagyobb magyar nyelvű közösség, az óhaza tízmilliónyi népe szeretettel figyeli, s lehetőségeihez mérten támogatja.

Mit tartalmazott maga a program, amelyet a hármas cél elérésével kidolgoztunk? Végighúzódott rajta egy nyelvi — nyelvtanítási módszertani fonal, ez napi egy előadást jelentett. Az előadást megbeszélés, a hallgatók kérdéseire adott válasz követte. Rendszeresen visszatérő témák voltak a XIX. századi és a XX. század eleji irodalomról tartott előadások, műelemzések. A nyelvi programot B. Porkoláb Judit, az irodalmit dr. Földényi László és dr. Földényi Lászlóné fogta össze nagy kedvvel és hozzáértéssel. Esetenként meghívott előadókat is hallhattak a résztvevők: dr. Kálmán Béla előadását a nyelvek embereket összekötő és elválasztó szerepéről, a kétnyelvűség, a többnyelvűség értékéről, dr. Czine Mihály szavait a magyar irodalom világirodalom vonatkozásairól, s az Anyanyelvi Konferencia tankönyveinek szerzőit, Frittmann Lászlónét, dr. Szende Aladárt s e sorok íróját; elmondottuk elképzeléseinket a tankönyvek használatával kapcsolatban. Szóba került egy újabb probléma, a magyar mint idegen nyelv tanításának kérdése is. A napi munka szükséglete volt ez, a résztvevők gondja, tehát szót ejtettünk róla. Dr. Nagy Károly bemutatta a New Brunswickban létrehozott irodalmi műhely tevékenységét, mások nyelvtanítási eljárásaikat, módszereiket. Délutánonként filmvetítésre,

rendszeres daltanulásra, előadóművészek meghallgatására, megbeszélésekre került sor. Mindennek fáradhatatlan összefogója dr. Földesi Béla, a házigazda Tanítóképző Főiskola igazgatóhelyettese volt.

A tanfolyam résztvevői három napot a Sárospataki Nyári Kollégiumban töltöttek. Látták az ottani gyakorlatban a tankönyvek használatát, megvitatták a tanárokkal az órák módszereit, s a fiatalokkal együtt kirándultak a Zemplénihegységben: tisztelegtek

Széphalmon Kazinczy Ferenc mauzóleumánál, megmászták Boldogkő s Füzér várát, megcsodálták a vizsolyi református templom sok száz éves freskóit.

Az említett túra már inkább a harmadik cél körébe tartozik. Természetesen nem ez volt az egyetlen mozzanata a régi és a mai Magyarország bemutatásának, hiszen a tanfolyam hallgatóinak lehetőségük

volt arra is, hogy alaposan megismerjék Debrecent és környékét, a Hortobágyot, Nyírbátort, Tokajt, Sárospatakot olyan vezetőkkel, akik évtizedeket éltek le a bemutatott környezetben, ismerik zegét-zugát, s nemcsak nagy tudásukat, hanem szívüket is ügyünk szolgálatába állították.

Az 1975-ös Debreceni Nyári Tanfolyam az első volt hazánkban, amely továbbképzési céllal hívta a diaszpóra pedagógusait. Ezért is látszik szükségesnek a program első pillantásra talán túlságosan is részletező bemutatása.

Azoknak, akik a tanfolyamon töltötték augusztus három hetét, ez nyilván felesleges, de az idén valamilyen okból távol maradt érdeklődőknek így adható kép a munkáról, amely itt folyt.

A munka véget ért, elkezdődik a számvetés ideje: sikerült-e elérnünk a hármas célt úgy, ahogy szerettük volna.

Az első tájékoztatást a résztvevők véleménye és a szervező lelkiismerete adja. A hallgatók szerint a tanfolyam elérte a kitűzött célokat — ugyanakkor egyes észrevételeket meg kell szívlelnünk: jobban össze kell hangolnunk az elméletet és a gyakorlatot, lehetővé kell tennünk a fiatalabb korosztály munkájának megtekintését is, módot kell adnunk arra, hogy a résztvevők ha kívánják — maguk is taníthassanak, a tankönyvírók a gyakorlatban is mutassák be elképzeléseik megvalósítását stb. S a szervező köszönettel és tiszta lelkiismerettel fogadja a véleményeket.

Szeretettel és odaadással készíttettük elő a tanfolyam minden napját, s a tapasztalatokat felhasználva így teszünk majd a jövő nyári továbbképzés előkészítése során is. Munkánk legnagyobb elismerése az, ha nyomában több gyermeket s jobban tudunk tanítóikon keresztül elvezetni ősi kultúrájuk, nyelvük megismeréséhez, s ha maguk a tanítók évről évre visszatérnek ebbe a sok országhoz, de egy nyelvhez tartozó tarka „munkaközösségbe”, hogy azután ismereteiket felfrissítve, gazdagítva, magyarságtudatukban megerősödve térjenek vissza külföldön élő honfitársainkhoz. Munkájuk nyomán pedig a diaszpóra — reméljük — egyre inkább csak fizikai távolság lesz, amelyet áthidal a magyarsághoz tartozás eleven tudata, dr. Ginter Károly

SZÁNTÓ MIKLÓS

Gondolatok vita közben

Táncfesztivál Budapesten. Ülünk a nézőtéren. A népi zenekar belevág, a gyors, sodró erejű dallamok szótáradnak, egyberántják a színpadot és a nézőteret. A zene hullámain siklatlak be a táncosok és a lábunk együtt mozdul velük.

Gépzenére táncol a következő csoport, a hőmérséklet néhány fokkal hidegebb, a hatás sokkal gyengébb.

Más. Gyerekek a balatoni nyelvi táborban. Az egyik folyékonyan beszél magyarul, a másik nehezen töri a nyelvet. (Ez nemcsak készség és szorgalom dolga: az eredmény függ a tanárok felkészültségétől és a családok meglevő — vagy hiányzó — magyar légkörétől.)

A fejlődés 1970 óta ugrásszerű: a védnökségi ülés résztvevői ebben egyetértettek. Minek köszönhető a fellendülés? Volt, aki a jó tankönyveket emelte ki, mások az ismételt hazautazást; ismét mások a szülők megélénkült magyarságtudatát emlegették. Az egyik hozzászóló azt húzta alá, hogy a művészcsoportok látogatásai nyomán lett tenméksenyébbé a talaj.

A következtetésék mindebből adódnak. A feltételek kedvezőek, a szülőföld fokozott erőfeszítéseket tett a diaszpóra magyarságtudatának támogatására és ez a törekvés találkozott a diaszpóra igényeivel. A mind jobban terebélyesedő mozgalom az anyanyelv ápolása mellett a magyar zene, a tánc iránti érdeklődés fokozódásával is jár és a családok megváltozott légköre, a hazalátogatás, az áldozatkész, lelkes egyesületi emberek, a rendelkezésre álló könyvek, tankönyvek, táborok, ösztöndíjak és tanfolyamok együtt és összegeződve adják a magasabb „hozamot”. Az erősödő 'szakszerűség és a diaszpóra tömegeinek cselekvő egyetértése emelte meg a munka hatásfokát.

Vajon felhőtlenül, gondoktól mentesen fejlődik, erősödik az anyanyelvi mozgalom? Nem lenne helyes illúziókban ringatni magunkat... A magyarságtudat erősítése jóval hatékonyabb lehetne, ha a tankönyveket még szélesebben használnák fel... Ha többen vennék igénybe a táborok és tanfolyamok adta lehetőségeket. Ha a magyar nyelv oktatói közül a továbbképzéseken résztvevők még jobban elsajátítanák a legkorszerűbb tanítási gyakorlatot; ha a tánc- és énekkari szakemberektől gyümölcsözőbben vennék át a tapasztalatokat; ha az egyesületek átfognák a diaszpórában élő családok zömét, ha a családok mélyebben átéreznék a magyarságtudat fenntartásának fontosságát és hinnének abban, hogy a kettős kultúra nem jelent akadályokat, ellenkezőleg, segíti életútjukon a fiatal nemzedékeket; ha kevesebb lenne az „ellengőz”, a bizalmatlanság, a szülőföld segítőkészségével szemben.

A Védnökségi ülés egyik résztvevője egy alkalommal azt kérdezte tőlem: „Vajon miért fordít ennyi erőt a magyar kormányzat a diaszpóra ‘segítésére?” (Néhányon a hozzászólók közül erősen hangsúlyozták az anyanyelvi mozgalom feltétlen politika-mentességének biztosítását és azt hiszem, hogy a kérdés és a megjegyzések ugyanabból a forrásból erednek, ugyanazon aggodalom kifejeződései.)

Az imént cselekvő egyetértésről beszéltünk: a magyarságtudat megtartása a diaszpóra és a szülőföld közös feladata, az eszközök, a módszerek tekintetében nemcsak lehetséges, hanem kívánatos is a vita. Az együttműködés a diaszpóra magyarságáért nem kívánja meg előzetes feltételként a világnézeti összhangot. Helsinkiben, ahol harmincöt ország kutatta az európai biztonság megóvásának eszközeit, egyik oldal sem követelt a másiktól hűségnyilatkozatot a szocializmus mellett vagy ellen. Ma Magyarországon hívők és ateisták, párttagok és pártonkívüliek milliói vallják, hogy a béke, a népjólét, nyelvünk és kultúráink megőrzése, ápolása közös nemzeti érdekünk. Az országépítés nagy munkájában minden tisztességes ember részt vesz.

örülünk annak, hogy a diaszpóra legjobbjai lelkes és nehéz munkát végeznek az egyesületekben, a magyar iskolákban

és senkitől sem kérjük, hogy előzetesen adja fel vallásos hitét, polgári világnézetét. De tőlünk se várja el senki sem, hogy feladjuk a magunk elveit: a Magyar Népköztársaság népe és a néppel összeforrott kormányzata a szocialista építés nagy munkája közben kötelességének érzi, hogy a szórványmagyarság magyar kultúrájának megőrzése és ápolása érdekében tegye meg mindazt, amit szükségesnek vél. A szocialista Magyarország szocialista voltából folyik, hogy a dolgozó nép minden rétegének életszínvonalát emelje és megoldja azokat a nagy, sokszor százados problémákat, amelyeket Illyés Gyula a nemzeti sorskérdések közé sorol. Ezek közé tartozik a diaszpóra kérdése is.

Nagy magyar tömegek élnek szétszórva a világban, ezer és ezer családban, amelyeknek tagjai különböző országok állampolgárai. Rendkívül fontos tehát biztosítani a szétszakadt családok érintkezését, erősíteni a szálakat. Mindez azonban lehetetlen, ha a külföldön élő magyar származású fiatalok elfelejtik az anyanyelvet, nem ismerik a magyar kultúrát, ha nem szereznek tudomást a szülőföld mindennapi életének változásairól, eseményeiről, mindazokról az alkotásokról és értékekről, amelyek újjászülettek vagy amelyeket most alkotunk és közös kincseink lettek: az itthoniaké és a diaszpóráé egyaránt.

Dolgozzunk vállvetve, és ne szégyelljék ezeket a közös célokat! Hogy is szól a régi latin mondás? „Ha vállalod a jót, vállalnod kell a jó feltételeit is.” Álljanak ki büszkén és öntudatosan a magyarságtudat megőrzésének a közös célja mellett. Tudjuk, hogy ez nem könnyű: sok támadás, gáncs és rágalom közepette dolgoznak. Minden elismerésünk azoké, akik bátran és fáradtságot nem kímélve végzik munkájukat. Tudniuk kell, hogy tevékenységüket a diaszpórában élő százezrek rokonszenve és együttérzése kíséri. Éppen ezért furcsa és ellentmondásos az a körülmény, hogy az emigrációs politikai sajtó nagy része, amely egy szűk és elszigetelt réteg véleményét fejezi ki, ádáz harcot folytat a kapcsolatok bővítése és az anyanyelvi mozgalom ellen és ezzel sokakat elbátortalanít és megriaszt Nem ikellene-e arra törekedniük az anyanyelvi mozgalom híveinek, hogy megváltoztassák ezt az irreális helyzetet és eljuttassák hangjukat a velük együtt érző magyarok tömegeihez, a diaszpóra többségéhez?

Temérdek a tennivaló, jól és hatékonyan kell gazdálkodni erőinkkel. A nyelvművelés mellett — emelve a színvonalat, szélesítve az oktatás hatósugarát — segíteni kell az egyesületek énekkarait, tánccsoportjait, zenei tevékenységét kottákkal, szakmai tanácsadással, koreográfiával és hangszerekkel is. A kiutazó művészcsoportokat kétnyelvű műsorokkal kell ellátnunk, hogy a befogadó országokból származó hozzátartozók is maradéktalanul élvezhessék azokat. És a legfontosabb: ki kell dolgoznunk és a családok ezreihez el kell juttatnunk a legegyszerűbb nyelvtanulási anyagokat, amiket a minden pedagógiai élőképzettség nélküli sziiink is továbbadhatnak gyermekeiknek. A „leckék” egyszerűek legyenek, de nem primitívek. Olyan érdekessé és vonzóvá kell tenni ezeket, hogy a gyerek kérlelje szüleit, magyarázzanak neki, hogy elsajátíthassa a magyar nyelv és kultúra alapjait.

Az idő sürget: ami késik, — sajnos múlik. A felnövekvő nemzedékek nem élnek légüres térben. Ha a szülők egy korszerűtlen múlthoz láncolva úgy akarják magyarnak megtartani gyermekeiket az idegen országokban, hogy mesterségesen elfalazzák őket a jelen és jövő Magyarországától, akkor élvesztik őket.

A szülőföld felismerte az adott pillanat sürgető voltát és nagyszerűségét: megteszi azit, amivel népének és történelmének tartozik Most a szórványmagyarság még „hallgató” tízezrein a sor, a jószándékú, magyarságszeretettől áthatott tömegeken.

Tegyenek meg mindent önmagukért. Mi segítjük munkájukat.

Budapesti élménycsokor

Mint amikor kirándulók vadvirágot szednek, és a sokféle virág együtt színpompás bokréta lesz, úgy gyűlt színes élménycsokorba budapesti látogatásunk négy hetének sokfajta benyomása. Természetes, hogy másra figyelt fel a holland származású feleség, vagy a szülővárosát viszontlátó férj, megint másra a két gyerek, a ráfigyélések érzékenységét az is befolyásolta, hogy a „lányok” már hét éve nem jártak Budapesten, sok olyan dolgot, amit „mi, fiúk” már két évvel korábban felfedeztünk, most láttak először. Feleségem megbámulta a főváros megnövekedett forgalmát, a rengeteg autót, csodálta és élvezte a metrót, a gyerekek pedig minden közlekedési eszközt többszörösen kipróbáltak, végül már önállóan utaztak metrón, HÉV-en, kisföldaiattin, trolibuszon, villamoson, de nem maradt ki a sorból a fogaskerekű, az úttörővasút, sőt a libegő sem.

A Magyarok Világszövetsége „Egy kis hazai” című vidám, zenés, táncos műsorát o kislányommal néztem meg a Fővárosi Operettszínházban, de a margitszigeti szabadtéri színpadon valamennyien együtt gyönyörködtünk az Ecseri lakodalmas színes, szép táncaiban. Közös program volt a Magyar Nemzeti Múzeum, a Közlekedési Múzeum és — elképzelhető-e a gyerekeknek enélkül? — a Vidám Park is.

S a látogatás első napjain a meglepetés: este kilenc óra

után 16 éven aluli gyerekeket éttermekben nem szolgálnak ki! Ez a családvédelmi rendelet érthető lenne, ha nem fordul elő az, hogy egyes helyeken már este nyolckor sem akarták beengedni a gyerekeket egy-egy zöldövezeti étterembe. Jó lenne az ilyen rendeleteket előre és pontosan ismerni, elvégre nem minden hazalátogató étkezik szállodában és nem mindenki gondol arra, hogy csak idegen nyelven kell beszélni és máris „rugalmassá” válik a vendéglátóipar, amint tapasztaltuk. A gyerekek egyéb panasza: éttermi étkezés után többnyire csak Jaffa és Pepsi Cola között választhattak, jóllehet az üzletekben bő választék található egyéb üdítőitalokban is!

A látogatás természetesen nem csupán kirándulásokból és városnézésből állt, hiszen a feleségemmel a főváros látható fejlődése, új, vagy felújított létesítményei mellett arra is kiváncsiak voltunk, hogyan élnek ma a hazai emberek, miképpen vélekednek a maguk és az ország dolgairól.

A rokoni, baráti találkozók többnyire a késői órákba nyúló beszélgetései során nem csak az egyéni gondok és örömök kerültek szóba, hanem a nagyobb méretű érdekeltség is, akár az eredmények, akár a még meglevő negatív jelenségek témája került terítékre. Hiszen mindenütt őszintén, nyíltan beszélgettünk az életszínvonal^ javulásáról csakúgy, mint arról, hogy bizony akad még udvariatlan kiszolgálás, hanyagság, munkahelyen való lógás. Ha más szavakkal is, de az ilyen eszmecserék végkövetkeztetései abba torkollottak, amit Kádár János a Dunai Vasműben nemrégiben megtartott választói beszédében így fogalmazott meg: „Jobban kell gazdálkodnunk a munkaidővel is, hogy az válóban a munka ideje legyen.” A közös eredmények és vívmányok megbecsülésének komoly jelei között egyik barátom humorosan, fejcsóválva kérdezte: — azért nem csodálatos, hogy a sok lógós ellenére is ilyen sokat fejlődtünk és fejlődünk? A fejlődés valóban csodálatos, bár nyilvánvaló, hogy nem a ma még érdektelenek és közömbösek ellenére, de a jóval nagyobb többség, a becsülettel és hozzáértéssel dolgozók munkájának eredményeként.

Gazdag budapesti élménycsokorral s azzal a meggyőződéssel váltunk el az otthoni környezettől, a rokonainktól és barátainktól, hogy a jövőbe vetett optimizmusunk, az ország dolgaihoz kapcsolódó közvetlen érdekeltségük olyan kiapadhatatlan erőforrás, amelyből most mi is meríthettünk. S igaz, nemegyszer gyanúsan csillogó szemekkel, de azért bizakodva búcsúztunk, ígértük egymásnak: a mielőbbi viszontlátásra!

Tasnády T. Almos (Belgium)

4