Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-09-13 / 19. szám
Holtág a gemenci erdőben Szőlős hegygerinc Szekszárd kapujában keket letaroló íiloxéra járvány után született újjá. Budapest felől jövet Szekszárd kapujában az utazó tekintete beleütközik a teraszosan művelt szőlőkbe, a magyar présházépítés paraszti reniekeibe, amelyek behintik a hegyoldalát, fel a bozótos csúcsig. Az a szőlős hegyoldal Szekszárd nyugati határát alkotja, messze Mohács felé elhúzódik, ahol a táj átmegy a „nemzeti gyásztér” lapos földhullámaiba. A szekszárdi szőlőművelés kedvtelésnek bizonyult, mint annyi helyen az országban, ahol nem a nagybirtokosok, hanem a szőlőskerti pepecselés hívei ültetgették és nevelgették a veszszőket, szűrték a bort a maguk és vendégeik örömére. Ide nem jutott olyan nevezetes vállalkozó, mint a kecskeméti Helvétiára az a svájci részvénytársaság, amely a két világháború között a homoki szőlészet és gyümölcstermesztés nagyüzemi módszereit meghonosította, itt a kis- és középbirtokosok ültettek szőlőt és szüretelték a híres szekszárdi vörösbort, melyről rigmus hirdette: „A szekszárdi bikavér, AM issza hóttig él... ” Senki sem merészkedik azt állítani, hogy Szekszárd híre és tekintélye vetekedhetne Tokajéval, de a gazdasági jelentőségét sem szabad lebecsülnünk. Itt egyfajta szigorú természetű bor terem, amely a nemzetközi piacon is tekintélynek örvendő magyar borok egyik sajátos egyénisége. A kisparcellás, kerti jellegű szőlőtermesztés az ötvenes években kapott nagyobb lendületet, amikor a szekszárdi és környéM termelőszövetkezetek és állami gazdaságok a nemes borszőlő nagyüzemi termesztésére álltak rá, majd következett egy rövid lélegzetű időszak, amikor Magyarország gazdasági fejlesztésében az ipar kapott hangsúlyt és támogatást, s a történelmi borvidékek sorvadásnak indultak. A szekszárdi szőlőültetvények elöregedtek, a teraszok kőmellvédjeit kimosta az eső, a tarvágás révén megsemmisült erdős hegyoldalak látványát idézte a táj, ahol roskadozó présházak ácsorogtak és hullatták a földre szépen faragott köveiket. 1968-ban született a határozat a szekszárdi történelmi borvidék felújításáról. A terv 175 milliót irányzott elő a roppant feladat végrehajtására, amelyet az érdekelt termelőszövetkezetek is támogattak. 115 milliót a szőlőterületek rekonstrukciójára terveztek, 50 milliót pedig a megyeszékhely megmentésére a súlyos veszéllyel járó iszapelöntések megfékezésére. Mert a város fölé magasló hegyoldalaikon elpusztult szőlők nem csupán a bevételt csökkentették, hanem a lemosott, erodált lejtőkről nagyobb esőzések alkalmával olyan iszapréteg zúdult a városra, mint valami hideg lávafolyam, amely mindent eltöm, elpusztít. Szekszárd egy-egy nagyobb nyári vihar után a szó legteljesebb értelmében iszaptengerré vált, az utak járhatatlanok lettek, a vízszolgáltatás akadozott. A hihetetlen erőfeszítéseket igénylő munka tervszerűen halad, éppen látogatásunk alkalmával állapította ezt meg a szekszárdi városi tanács, amelynek tagjai testületileg bejárták a szőlőtermő vidéket. Talán meglepi az olvasót, hogy Tolna megye bemutatását némiképpen rendhagyó módon terveztük el és hajtottuk végre, de szeretnénk az olvasó emlékezetébe idézni azt,, amit bevezetőben írtunk a két történelmi sarkpontról, Dunaújváros kéményeiről és a mohácsi síkról. A Dunapentele helyén huszonöt évvel ezelőtt alapított ipari óriás mintegy nyolcvan kilométerre fekszik, a déli végeken emelkedő Pécs hatvan kilométerre. Mindkét nagyvárosnak és ipari gócpontnak van bizonyos elszívó hatása, ami a munkaerőt illeti, ez a nagylétszámú ingázás azonban, amely a megye egész területét jellemzi, nem új vonás Tolna történetében. „Ipari pontok” így nevezi egy századeleji tanulmány azokat a jobbára manufaktúra jellegű kisüzemeket, amelyek a korabeli térképen ilyen helységnevek tőszomszédságában találhatók: Inám-puszta, Juhé-puszta, Istvánmajor, Biritó, Dőripatlan, Simonmajor, Fácánkert. Ezek a „pusztai gyárak” kivétel nélkül néhány embert foglalkoztató szeszfőzdék voltak, a nagyobb helységekben malmok, fafeldolgozó üzemek, kékfestők, a Duna mellett még halliszt-gyártó is működött. Mi sem természetesebb, minthogy ezekben az embertelen körülmények között működő üzemecskékben sűrűn változtak a szakképzetlen munkások. A különbség abban mutatkozik, hogy akkor, s a két világháború között csak keresték a jobb megélhetést, a mai ingázó munkás meg is találja. Akár a dunaújvárosi, akár a pécsi üzemekbe utazik naponta Tolna megye munkás-lakója, mindenképpen magasabb életszínvonalat, jobb jövedelmet keres és talál, de a megye más munkahelyein is megtalálja a számítását. Mindez híven tükröződik a megye kereskedelmi forgalmában. Tolna megyében az egy főre jutó kereskedelmi árufogyasztás az országos táblázat középmezőnye felett helyezkedik el, ami azt bizonyítja, hogy mind a hajdani nagybirtok volt cselédsége és zsellérsége, mind a kezdetleges kisüzemek munkásainak utódai nagyot léptek felfelé az emberi rang, a jobb élet lépcsőfokain. Jellemző történetet jegyeztek fel a tolnai historikusok a megye iparának sajátosságaiból. A bonyhádi zománcedénygyár a Perczel család birtokában volt, egy időre a műegyetemi hallgató Perczel József Mihály kapta meg a gyár vezetését apjától, a földbirtokos Perczel Bélától, de a „modem” ifjú iparlovag vakmerő beruházásait —, amelyek főleg szerszámok és gépek vásárlására irányulták, — az apa megsokallta és ismét saját kezéhe vette a vezetést. Visszaállt a régi rend, az egészségre ártalmas munkálatokat ismét kézzel végezték a környékről bejáró, a keserű paraszti sorstól menekülő munkások. A földbirtokos-gyáros kegyes volt minden évben aratóünnepségre meghívni gyárának paraszti származású munkásait, talán azt remélve, hogy a „rangosabb” munkások megjelenése újabb munkaerőt csábít a hányódó sorsú üzembe. A savaktól kimart kezű munkásasszonyok, a gyulladt szemű munkások azonban a jelek szerint nem bizonyultak sikeres munkástoborzónak, mert a gyár tovább is csak hányódott a gazdasági nehézségek hullámverésén. A megyeszékhely fejlődésén, mozgalmas életén, a művelődésben mutatkozó igényességén pontosan lemérhető, hogy ez a harminc-negyven évvel ezelőtt még rendkívül nehéz sorban élő ipari-mezőgazdasági lakosság megállapodott a szőkébb hazában, az elvándorlás jelentéktelen, Szekszárd lakossága a beköltözés révén is évente gyarapodik. Az emberi elégedettségnek sokféle forrása van, sokféle kifejezési formája. Amikor egy táj népessége elmozdul a holtpontról és elindul felfelé, bizonyos kapaszkodók után elkezd visszafelé tekinteni, s azt vizsgálja, hagyott-e maga mögött olyasmit a múlt keserű bugyraiban, amit érdemes megmenteni? A hagyományok ápolása nem új vonás a szocialista Magyarország társadalmában. A nép művészetének, hagyományainak, szokásainak megmentése és megőrzése, a hanyatlók vagy elfeledettek felkutatása napjainkban olyan társadalmi program, amely a kisiskolásoktól kezdve egyetemi hallgatókon át, a dolgozó felnőtték korosztályáig számtalan embert foglalkoztat. Baranyában tízezer elfakult helység és tájrészlet nevét gyűjtötték össze és fejtették meg, a Balaton-Fiatal művészek alkotásai a szekszárdi Művelődési parkban 0 Gábor Viktor felvételei —r | r ffI n ■1 • ^ILfis W is,'! g - - !mW felvidéken a népi építésziét újjászületése zajlik ebben az időszakban, Tolnában pedig sohasem látott gazdagságban él a népművészet. Kivirult a népművészet A sárközi szőttes anyakönyvi adatai arról beszélnek, hogy ez a szigorú pompaérzékkel szerkesztett, s minden kis darabjában műalkotásnak számító textília a paraszti háztartások önellátó korszakában született, amikor az asszonyoklányok maguk termelték a lent és a kendert, maguk fonták a fonalat, szőtték az egyszerű ágyneműt és a cifra felsőruhát. Így volt ez az országban mindenütt, ahol jeles és később világszerte híres népművészeti tájak alakultak ki: a Matyóföldön, Bujákon, Palócföldön. A népművészet kutatói lassan kibogozzák, honnan ered a sárközi szőttesek egyedüli varázsa, titkos formanyelve, változatossága. Honnan az a különös hódító erő és félreismerhetetlen egyéniség, amely akár egy amerikai, akár egy japán, vagy nyugateurópai nagyáruház millió árucikke közül is megragadja a tekintetet és magához vonzza. Rokontalan lenne a népművészeti alkotások tengerében a sárközi szőttes? A zárt kompozícióban rejlik a hatása, amely zártságban alig lehet két egyforma mintát felfedezni, a kevés és kevéssé árnyalt színekben? Decsen és Sárpilisen, a hajdani zsombékfalvakban, ahová a lakosság a török elől menekült és rejtekező életmódot élt, a nádi kunyhókban találták ki a sárközi asszonyok ezeket a rejtelmes motívumokat, amelyek mostanában a nagy idegenforgalmi eseménynek számító sárközi lakodalmon a puszta látásúkkal felvidítják a látogatót. Alighanem akkor járunk jó ösvényen, ha a sárközi szőttesek hatását' ebben az egyszerű derűben keressük. Érdemes a decsi népművészeti házban megállni egy külföldi csoport mögött, figyelni az asszonyszemek elhomályosulását és felragyogó örömét. Az ősi zavartalan szépség integet ezekről a kövérre tömött párnákról, a szoiknyákról és ingvállakiról, a térítőkről, amelyek úgy nyúlnak el az asztalon, hogy az egész lakás megvidámodik tőlük. Egy sárközi futó a legkomoraöb lakásba is belop valami színt és fényt, a talpas borospohár — szekszárdi vörössel töltve — úgy ragyog ezen a színes felületen, mint a méltó foglalatba helyezett rubinkő. 1975 őszén, amikor Tolna megyét járták, Szekszárdon nevezetes Mállítás csalogatta a látogatókat. A Balogh Ádám megyei múzeumban rendezték meg a VI. országos szőttespályázat kiállítását, amelyen a vendégfogadó tolnai népművészet adta a keretet. Micsoda kincsesház tárult. fel ezekben a termekben ... Nyilván nem véletlen, hogy az 1967 óta hatodik alkalommal megrendezett országos szőttespályázat győzteseinek névsorait olvasgatva, legsűrűbben Decs szerepel, mint a pályázó lakóhelye. Szakértők sem vitatják, hogy a tolnai Sárköz népművészete az egész végtelenül gazdag magyar népművészet állandó utazó nagykövete és képviselője a nagyvilágban. Sárközi szőttesek az országos kiállításon Nem búcsúzhatunk el Tolna megyétől anélkül, hogy szót ne ejtenénk a Duna partján élő víziemberekről, hajósokról és halászokról, nagymúltú famíliákról, amelyek nemzedékről nemzedékre kormányosokat, világjáró matrózokat küldtek a magyar hajókra. „Vizen születtünk, csak meghalni megyünk a szárazföldre” — mondotta a Dunaújvárosi kikötőben M- rakodó uszály tolnai születésű kormányosa, aki hatvan éve hajózik, s ha egyszer nyugalomba vonul, meregető halásznak csap fel, mert élete csak akkor igazi élet, ha víz van a talpa alatt. A regényesség ma már nem játszik olyan szerepet a halászok életében, mint egy emberöltővel ezelőtt, amikor a halfogás az emberi tudáson, leleményen, százados tapasztalaton múlott, de a paksi halászok ma sem csodálkoznak, ha fortélyom módon Mvetett hálójukba mázsás nagyharcsa akad, vagy a tengerről felkóborolt tökhal, szigonytestű viza. Bekerül a zsákmány a nevezetes paksi halászcsárdába, amely éppen félúton fekszik Budapest és Pécs között, s ahol titkos recept szerint főzik a halat. Tömörkény István ajándékozta meg a magyar irodalmat a tiszai paprikás hal elkészítésének leírásával, a tolnai halászcsárdák rajongó hívei viszont azt mondják, jobbízű a lében főtt hal a Duna paksi-tolnai partvidékén. Tömörkény Istvánnal azonban nem illik vitatkozni. A
