Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-09-13 / 19. szám
Frittmann Lászlóné:„Érezhető a változás” Tóth Magda: „BlZZUnk ŰZ Frittmann Lászlóné nem külföldről érkezett a Védnökség ülésére. Magyarországon él — de a külföldi magyar gyerekek sokat köszönhetnek neki. Tarikönyvíró és évről évre személyesen oktatja a kicsiket a Balaton melletti nyári táborokban. Nem érdektelen, vajon ő hogyan látja a magyar nyelv tanításának helyzetét. — Volt alkalmam megfigyelni a külföldi tanítást. Legutóbb például Ausztriában jártam, s ha a tanítást magát nem is, de a tanítás eredményét saját szememmel mérhettem le. Azt hiszem, még a kívülállók számára is érezhető a változás. Ez nem csupán abban mutatkozik meg, hogy több gyerek tud magyarul, jobban, alaposabban tanulnak meg magyarul, hanem abban is, hogy a magyar nyelvet tanítók helyzete is jobbá vált. Elismerik a munkájukat, a legtöbb helyen méltányolják, megbecsülik erőfeszítéseiket. — Mi a hasonlóság és mi a különbség az itthoni és a külföldi magyar tanításban? — A hasonlóság kézenfekvő: idegen közegben élő, más nyelvű gyerekeket kell magyarra tanítani. A magyar többnyire a második vagy harmadik nyelvük. A különbség már nem ennyire egyszerű. Látszólag csupán arról van szó, hogy itthon magyar környezetbe, magyar közegbe kerül a gyerek, tehát csupán azzal, hogy a Balaton partján van, játszik, gyerekekkel ismerkedik, már közelebb kerül a nyelvhez. A valóságban azonban másról is szó van. Nemcsak a nyelvi közeg változik meg, a kulturális környezet is: a Balaton, az itthoni mondókák, játékok, az óhaza maga élőbbé teszi a megtanult nyelvet. — Ilyen szellemben írja a tankönyveket is? — Nem. A tankönyveknél egyetlen dologra vigyázok: hogy mindenki számára érthető legyen. Ezek a tankönyvek meszszire kerülnek. Nem biztos, hogy pedagógus kezébe. Lehet, hogy egy édesanya veszi kézbe, aki nem tanult pedagógiát, pszichológiát — csak egyszerűen magyarra szeretné tanítani kisgyerekét. Nekem tehát úgy kell megírni a könyvet, úgy kell összeválogatni a szavakat, dalokat, mondókákait, héja-hessentőket, hogy bármelyik édesanya játszva taníthasson belőlük. Ahogy az én édesanyám engem magyarra tanított gyermekkoromban. — Tehát elsősorban édesanyáknak írja könyveit? — Mint az egyik édesanya a másiknak. Bácskai János Ausztráliából, Melbourneből érkezett a védnökség! ülésre. Felszólalását nagy figyelemmel fogadták majd minden ország küldöttei. — Hogyan látja ma a magyar nyelv tanításának helyzetét Ausztráliában? — A tapasztalataim eléggé általánosíthaitóak. A II. Anyanyelvi Konferencia óta a Védnökség hatalmas munkát végzett: szervezett, tankönyveket adott ki. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a magyarságtudat, a magyar nyelv sorsa nemcsak a tankönyvektől függ. A legfontosabb, hogy ezeknek a segédeszközöknek a birtokában mennyire tudjuk elérni a családokat, hogyan tudjuk népszerűvé tenni az anyanyelvet. — Hogyan? — Erre sok lehetőség kínálkozik. Szüreti bálok, összejövetelek rendezésével, a régi Tóth Imréné Párizsból érkezett. Otthon kis iskolát szervezett a magyar nyelv oktatására — itthon, Budapesten a nyelvtanítás egyik legodaadöbb szószólója. — ön jelen volt a II. Anyanyelvi konferencián. Véleménye szerint milyen haladás tapasztalható a magyar nyelv ügyében? — Szombathelyen, a II. Anyanyelvi Konferencián annyi segítőkészséget, annyi önzetlenséget tapasztaltam, hogy amikor visszautaztunk, mindannyian úgy éreztük: bizonyítanunk kell. Meg kell mutatnunk, hogy érdemesek vagyunk a bizalomra, a segítségre. hagyományokat ébren tarthatjuk. S ha eljönnek, akkor beszélgetnünk kell velük. Meg kell ismernünk a gondokat, és meg kell magyaráznunk az anyanyelvi kultúra fontosságát. — Sokan tudatosan tartják magukat távol az ilyen összejövetelektől. — Én nem hiszek a „rossz magyar” legendákban. Azok, akik nem jó szemmel nézik a munkánkat, zömükben azok is jó szándékú magyarok, csak tévedtek. Tévedtek és most makacsul ragaszkodnak tévedésükhöz. Hiszek abban, hogy csak idő kérdése és megbizonyosodnak: a mi álláspontunk a helyes. — Ennyire egyszerű volna? — Más réteg a fiatalok és más réteg a szülők. A szülők ellenállása talán tartósabb. A fiatalok viszont manapság korán elszakadnak — ízlésben, érdeklődésben — a szülök nemzedékétől, önállóan akarják felfedezni a világot. Biztos vagyok benne, hogy a fiatalokban egyszer fölmerül a kérdés: Honnan jöttem, milyen közösség, nemzet sarja vagyok? És erre a kérdésre nem a szülőktől vár választ, hanem önállóan akar véleményt formálni. Akár úgy, hogy Magyarországra utazik, és alaposan körülnéz, akár úgy, hogy olvas az óhazáról, Mindkettőhöz szükséges a magyar nyelv. Nekünk az a feladatunk, hogy ebben az önálló véleményformálásban segítsük őket — nyelvtudással, könyvekkel, dalokkal: egyszóval a magyar kultúrával. — Megfelel ennek a várakozásnak a Védnökség? — A Védnökség már bizonyított. Bizonyított a tankönyvekkel, bizonyított a nyelvi táborokkal és tanfolyamokkal. Bizonyított azzal, hogy őszintén, hátsó gondolatok nélkül támogatja a magyar nyelvet, kultúrát ápoló munkánkat. Nem lehet most csak ülnünk és a sült galambot vámunk. Nekünk is tenni kell... Bácskai János: „Nemcsak tankönyvek...” édesanyákban!” / — S ez hogyan vált gyakorlattá? — Mindegyikünk továbblépett a maga területén. Én egy kis iskolát szerveztem — rossz a kifejezés, nem is iskola, klub inkább. Összejövünk, beszélgetünk, énekelünk, kis programokat szervezünk — mindezt magyarul. Természetesen akadtak, akik még ebben is meg akartak akadályozni bennünket. Sok gáncsoskodást, akadékoskodást kellett legyőznünk. Voltak a munkánk ellenzői közt olyanok is, akik azért neveztek hazaárulónak bennünket, mert nem szakadtunk el a magyar kultúra, a magyar nyelv otthonától: Magyarországtól. — ön szerint mi a soron következő lépés? Mit kell tennünk ezután? — Elsősorban szélesíteni kell a nyelvtanulást. Az ideális, persze, az volna, ha minden magyar származású gyermek megtanulna magyarul. Felmérhetetlen itt a család szerepe: elsősorban az édesanyáké. Hiszen az a szó, hogy „anyanyelv” már magában foglalja az édesanyákat is. Tulajdonképpen elkelne egy olyan könyv, amely nem tankönyv, hanem kis útmutató: az édesanyák számára. Kis mondókákat, dalokat tartalmazhatna, megjelölve, hogy a gyermek milyen életkorban, milyen módszerrel tanulhatja meg játszva ezeket. Bízzunk az édesanyákban — a magyar akkor válik második anyanyelvvé, ha ezt elsősorban az anyák akarják! — Milyen szerepe lehet itt a népszerűsítésnek? — Kell a jó „cégér”: rendezvények, öszszejövetelek. De a legjobb iskola, a legjobb népszerűsítő mindig az édesanya marad. Azt hiszem, hogy a magyarságtudat, a magyar nyelv továbbélése külföldön elsősorban az édesanyák vállán nyugszik. Ezt a felelősségtudatot kellene elsősorban hangsúlyoznunk. — Tehát az iskolák szerepe másodlagos? — A legjobb iskola az otthon. Ott kapja meg a gyerek az alapot, az otthoni légkörön múlik, hogy mire iskolába kerül a gyerek, valóban eredményesen tudja-e továbbfejleszteni magyar tudását. S. P. J.- igeragozás kirándulásról — Az valami csodálatos érzés, amikor az ember látja: ezt én csináltam, ezért én dolgoztam... — Szükség is van a munkánkra... — Utána, persze, rögtön megyünk a vízbe. És a tábor végén is van néhány nap nyaralás ... — Hogy milyen jó ez, azt akkor érzi az ember, amikor hazamegy, és meséli a srácoknak ... Igaz, azt sem könnyű ,megérteni, hogyan vállalhat valaki — mit valaki, több százan! — olyan munkát, amely csak nehéz, de nem fizet: Itt még egyenes a széksor — Nem találnál nyári kereseti lehetőséget? — Számít ez a munka az egyetemi felvételnél? — Valóban önkéntes a jelentkezés? — Jó itt? És terítékre kerülnek ezért a tanév hétköznapjai, a társadalmi munka fogalma, a fiatalok és öregek viszonya, az iskolák szigora — történetek, esetek, „sztorik”. Két világ, két életmód találkozik itt egymással, a Balaton-parti fák alatt. Nem az újságcikkek, a hivatalos nyilatkozatok stílusában, hanem a tizenévesek utánozhatatlanul őszinte lendületével. A beszélgetés közben néha megbotlik a nyelv, egy-egy ikesigével néha kis bonyodalom támad. Dolgozok. Dolgozom. Aztán megy tovább a társaűgás, a régi pesti bölcsesség szellemében: „az igét nemcsak hirdetni, ragozni is kell.” — Mennyi fizetést kaptok? Ez a kérdés szinte hidat vert a két széksor közé. Egymás megismerésének, egymás megértésének hídját. Sós Péter János Parázs vita — magyarul Gábor Viktor felvételei Fent: A székek már közelebb kerültek egymáshoz
