Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-09-13 / 19. szám
Gábor Viktor felvétele Örömmel, ám némi fenntartással fogadtam ismerősöm lelkendezését Sophie Somogyiról — jó barátai kislányáról —, aki „olyan remekül beszól magyarul, mintha nem is Kanadában született volna, hanem Magyarországon”, s ebből következően: mintha idehaza, egy pesti gimnáziumban érettségizett volna, s nem egy montrealiban. Örömöm magától értetődő volt, fenntartásom a korábbi tapasztalatokból fakadt Többször találkoztam magyarul „jól” beszélő fiatallal, de már az első percekben kitűnt: a nyelvtanulás igényének és készségének elismerő nyugtázásán kívül, nem sorolhattam az illetőket a magyarul ténylegesen jól beszélők közé. Érdekelt a kislány nyelvtudása, mert az elmúlt hetekben, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének kibővített ülése, a hazai és a külföldi nyelvészek, pedagógusok tanácskozásai a második és a harmadik generáció magyar nyelvtanulásának problémájával is foglalkozott. Mindenesetre magnetofonnal fölszerelve mentem a találkozóra, az Astoria Szálló halijába. Azért vittem magammal magnetofont, hogy később, többször visszajátszhassam a szalagot, s jobban érzékelhessem a külföldön tanult magyar beszéd érdekes sajátosságait: a hangsúlyt, a nyelvtani pontosságot azaz pontatlanságot, így például a szóvégi ragok helyes vagy helytelen használatát... Arra a kérdésemre, hogy mikor és kitől tanult meg magyarul, alaposan rámcsodálkozott: — Természetesen a szüleimtől. Mielőtt még elkezdtem iskolába járni. Magyarul előbb tudtam, mint angolul. Mi otthon és mindenhol csak magyarul beszélünk egymással. Sophie mégis elégedetlen önmagával. — Sajnos, keveset olvasok magyarul. A Magyar Hírekből mindig elolvasok néhány dolgot, máskülönben könyvekre már nincs időm. Tudom, sokat kell pótolnom... A magyar írók, költők műveire gondolok például. Sophie érettségi után a montreali Hotel Hiltonban helyezkedett el. Titkárnő. Nagyon szereti a munkahelyét, a munkakörét, s ha egyetemre kerül, >a szállodaszakot választja. — Amikor most fent jártam a Várban, kettős öröm ért. Gyönyörködtem a csodálatos kilátásban és megnéztem az épülő Hotel Hiltont... Jártál már Magyarországon? — Az idén hatodszor. Apám tizenkettedszer. Most is a szüleimmel jöttem, rokonlátogatásra. Voltam városnéző sétán, ellátogattunk Esztergomba, lementünk a Balatonra: Füredre, Tihanyba, Almádiba. És persze bejártuk a Matgitszigetet. Itt mindent nagyon, nagyon szeretek! Ennyit a beszélgetésből... Ami pedig a magnetofont illeti, akár az első percekben kikapcsolhattam volna. Mert bár többször visszapergettem, s nagyon figyelmesen hallgattam, nyelvtani hibát, pontatlanságot a „legjobb akarattal” sem sikerült fölfedeznem. Beszélgető partnerem nem szolgált semmiféle nyelvészeti különlegességgel. Ismerősöm ezek szerint nem túlzott: a 18 éves Sophie Somogyi helyes magyarsággal beszél, akar is, szeret is magyarul beszélni. Akár modell is lehetne. A külföldön született, külföldi iskolát végzett, ám szülei anyanyelvét megtanult fiatalok modellje. Hernádi Magda 4 A külföldi magyarság etnikumtudata Beszélgetés Czigány Lóránt londoni irodalomtörténésszel Az Anyanyelvi Konferen- Sa kibővített védnökségének egyik tagja, Czigán\ Lóránt Londonban élő magyar irodalomtörténész. /973-ig a 'kaliforniai berkeley-i egyetem meghívott előadójaként tanította a magyar irodalmat. Jelenleg az American Council of Learned Societies megbízásából magyar irodalomtörténeti kézikönyvet ír. Mindmáig csak két hasonló jellegű angol mű jelent meg, a múlt században, illetve a század elején, Reich Emil és Riedl Frigyes könyve. A magyar kultúra iránti érdeklődést tanúsítja, hogy Reich és Riedl alkotását — noha természetesen a modem magyar irodalomra való kitekintésnek híjával vannak — azóta újra kiadták. Czigány Lóránt készülő művének, mint mondta, egyik jellegzetessége lesz irodalmunk amerikai kapcsolatainak kiemelése, és tartalmazni fogja a magyar szakirodalom lehető legteljesebb angol nyelvű bibliográfiáját is. Czigány Lóránt, mint az anyanyelvi konferencia védnökségének tagja, évek során sok értékes segítséget adott a munkához. Tapasztalatai ' sokrétűek. Mindenekelőtt azt tudakoltuk, milyen mély a magyarságtudat külföldön és segített-e az anyanyelvi konferencia számos erőfeszítése. — Az anyanyelvi konferencia 1970 óta — válaszolta —■ nagyon sókat tett azért, hogy külföld magyarsága, elsősorban az ifjú nemzedék eszközökhöz jusson, hogy anyanyelvi tudata megerősödjön. Kitűnőbbnél kitűnőbb könyvek láttak napvilágot, miután módszeresen tanulmányozták az idegen nyelv közegében élők különleges kívánságait, és az óvodáktól az egyetem szintjéig megteremtették a nyári tanfolyamok hazai hálózatát is. Mindaz, ami történt, nem volt mentes problémáktól. Tudnivaló, hogy a külföld magyarsága szerteágazó. Országonként mások a gondok, léteznek nemzedéki ellentétek, és a kivándorlás dátuma szerint is különböznek a nézőpontok. Nem mindenki ismerte fel tehát rögtön a segítőkészség nemes célját, nem hiányzott a kétkedés. Pedig Magyarország jó szándékkal törekedett arra, hogy külföld magyarjaiban az etnikumtudat megerősödjék. Ma már, az eredmények láttán, e kétségek oszlóban vannak. Én mint egyetemi előadó, speciális vetületiét ismerem e kérdéskörnek. Nevezetesen azt, mi vonzza, mi készteti a második avagy a harmadik nemzedék fiataljait, hogy a magyar irodalomtörténettel ismerkedjenek. Berkeleyben statisztikát is csináltam, amúgy magánhasználatra. A magyar irodalomtörténetet hallgatóknak mintegy a fele a család hatására fordult a szaktárgy felé, negyedrészét környezeti befolyás motiválta, barátok, ismerősök hatottak rájuk, míg a többieket szakmai érdek irányította a tanszékre. Az általános nyelvészeknek például egy nem iindo-európai nyelvet is tanulmányozniuk kell, az összehasonlító nyelvészek pedig kedvvel vágtak bele, hogy egy-egy speciális korszakot, mint amilyen a reneszánsz, a romantika, a mi kis nyelvünk tükrében ismerjenek meg. Volt olyan diákom, aki zenefőszakos létére hallgatta az előadásokat, mert azt vallotta, hogy Amerika zeneéletében, ahol rengeteg a magyar, nyelvünkkel könnyebben boldogul. Egy másik a Kodály-módszert kívánta tanulmányozni. És volt olyan általános nyelvész, aki tanulmánya tárgyává azt tette, miként hat az angol nyelv a magyar fonetikai rendszerre. Mit jelent külföldi magyarnak lenni? — Kettős kötöttséget, kettős lojalitást. Jelenti azt, hogy a választott új hazától jogokat kaptunk, de kötelességeink is vannak. Am érzelmi kötöttségek fűznek bennünket a szülőhazához, Magyarországhoz is. Nem mindegy számunkra, hogy milyen a sorsa az itthoni magyarságnak. Mindenre rezonálunk. London magyarságának életéből sok példát mondhatnék. Ha magyar művészegyüttes érkezik és sikere van, ezt mi személyes sikerünknek tekintjük. Ha a televízió magyar műsort ad, nézőket toborzun'k. És hogy magamról is szóljak: ha az ember a dolgozószobájában ül, körülvéve magyar könyvekkel, úgy érzi, Magyarországon van. Mert hiszen az irodalom olyan közös kincs, éljünk akár Párizsban vagy Ontarióban, amelynek az egy nyelvet beszélők társtulajdonosai. Kosztolányi szól erről szépen, sajnos szó szerint idézni nem tudom. Valahogy így mondja: a szellem és a nyelv jogán, egy összeesküvés részesei vagyunk, tagjai egy közösségnek, amelynek titkos ismertetőjele anyanyelvűnk. Mi a véleménye, jókor jött-e az anyanyelvi konferencia segítsége a magyar etnikumtudat védelmére, vagy elkésett már? — A lehető legalkalmasabb időben érkezett a támogatás. A külföld magyarsága addig is kereste a segítő kezet, most megtalálta. A védnökségi ülés referátumai, a külföldön élők beszámolói bizonyították legjobban, mekkora munkát végeztek, de azt is, mennyi még a teendő. Jómagam nem voltam tevékeny a tanácskozáson, mert az idén elsősorban az alsóbb fokú nyelvi képzés problematikája volt napirenden. Az én érdeklődésem a magyar irodalomtörténet körébe vág, irodalmunk külföldi problémáival foglalkozom. Az 1977-es tanácskozáson e kérdés központi téma lesz. Ugyanakkor nagy örömmel értesültem arról, hogy készül egy olyan antológia, amely bemutatja majd a Nyugaton élő magyar költőket. Költészetünk a magyar kultúra szerves része. Értékekkel gyarapítja irodalmunkat, élményekkel gazdagítja az olvasót. — Hadd szóljak apaként, tanéiként is arról, hogy a két nyelv mennyire segíti egymást. Általános tapasztalat például, hogy a magyar gyerekek sokkal jobbak angolból az átlagosnál, mert a kétnyelvűség korán érzékennyé teszi őket, szókincsük gazdagabb. Az Egyesült Államokban egyébként ezzel a kérdéssel tudatosan Is foglalkoznak. Csak a satnya kétnyelvűség rossz. Csökkenti a gyerek öntudatát, lelkileg megzavarja őt, ha a szüleinél azt tapasztalja, hogy rosszul beszélnek angolul, vagy valamilyen keverék nyelven. Magyar barátaim tapasztalatai, családi élményeim is sokrétűen bizonyítják mindazt, amit elmondtam. Benedek Elek, Kriza gyönyörű versei, meséi megjelennek az angolórákon. A tanár csak ámuldozik. A gyerekek fantáziája színesedik, élményvilága gazdagodik a hazai kultúra értékeivel. Ügy tudom, Magyarországgal ismerkednek? — Gyakran járunk haza. Most autóstúrán vagyunk, bebarangoltuk már az egész Jászságot, Jászszentandrás templomában ritka kincset fedeztünk fel, egy gyönyörű Afba-Novák freskót, Jászberényben meg olyan tájmúzeum kincseire leltünk, amelyhez fogható kevés van Európában. Most Bugacra készülünk. Olvastam Antalffy Gyula kitűnő cikkét a Kiskunsági Nemzeti Parkról. Alig várom a tájjal való találkozást. Jó utat kívánok. Csatár Imre (Megjelent a Magyar Nemzet 1975. augusztus 24. számában.) Az első percben a székek szép körben sorakoztak, többnyire üresen. Vagy tíz perc múlva minden szék foglalt volt — két sorban, egymással szemben. Üjabb tíz perc — és a székek összekeveredtek. Kisebb körökben, kis csoportok alakultak ki. Színhely: a Siófok melletti építőtábor főtere. Résztvevők: egyrészt az építőtábor lakói; másrészt a sárospataki nyári anyanyelvi tanfolyam hallgatói, és néhány tanár. Téma: „Mennyi fizetést .kaptok?” Ez volt az a kérdés, amely a székek váratlan vándorlását okozta. A hallgatók, mint minden évben, idén is szépen levizsgáztak az eltelt néhány hét alatt tanult anyagból. Természetesen, most már magyarul. A vizsga azonban most nem jelentette a hazautazást, a hallgatók autóbuszba szálltak, és elindultak a Balatonhoz. Az Expressz Ifjúsági Utazási Iroda szép táborában töltöttek néhány napot. Fürödtek, kirándultak, jókat ettek-ittak. Az egyik kirándulás azonban kissé rendhagyó volt. A Tihany—Szántód közötti kompon átkeltek a déli oldalra, megnézték Siófok partvidékét, azután meglátogatták az építőtábor. Ebben a táborban éppen középiskolás lányok voltak, Zala és Vas megyéből, őszibarackot, zöldséget szüreteltek, két héten át, hajnaltól délutánig. A találkozáskor a hangulat lassan engedett fel. Ezt a célt szolgálta a körbekínált Jaüfa-szörp, a népdalok közös éneklése. A 'két széksor szemközt ült egymással — egyik oldalon a Vas—Zala megyei lányok, a másikon a sárospatakiak. — Nos, kérdezzetek! Néma csönd. Azután, bátortalanul: — Mennyi fizetést kaptok? _ ?? — úgy értem, ezért a munkáért... — Természetesen semmit. A Balaton partján Balaton: építőtábor Beszámoló egy — Akkor miért csináljátok? Ki kényszerít erre? — Senki nem kényszerít, önként jöttünk, magunktól jelentkeztünk. — Miért? Ez a kérdés már részletesebb magyarázatot igényel. — Tudod, az úgy van... És hogy hogyan van, azt vagy harminc itthoni diák próbálja egyszerre elmagyarázni, harminc külföldről érkezett magyar fiatalnak. Mert el kell mondani... mit is?... — Értsd meg, nem a pénz a lényeg. Kompátkelés i
