Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-08-02 / 17. szám
ÜNNEPE TORNAI JÓZSEF ISTVÁN KIRÁLY Ülj le velünk, a kőasztalhoz. Nem ülök, mert ez itt sírkő. Igyál velünk a fakupából. Nem iszom, mert ez koponya. Akkor énekelj, tedd föl a koronát, járd el a táncot. Nem táncolok, ez a föld fájna, ez a föld meghasadna. Én vagyok a vas-szájú király, megittam a tavaszi esőt, megittam a tavat, folyókat. Mi vagyunk, akik megmaradtunk, mikor a bőrruhások ránknyilaztak, anyánkból kihasítottak, lófarkas zászlóval fojtogattak, elvittek a tengeren; mi hívtunk, mikor a vörösöket földbeverték, mikor a Fehérlovas a te nevedben végigvágtatott földbeásott fejeinken. Megettem az országutakat, nagy síkságot, kopasz hegyeket, megettem a fejfátokat. Mi sírtunk, mikor a Tömbfejű elvette a búzánkat, elvette az időnket, lábunkat: mi vagyunk, akik tovább táncolunk, Én vagyok az ezer-gyűrűs kút, a legnehezebb homok, leghosszabb sírás. Akkor énekelj, táncolj velünk az erdő sarkán. Ti vagytok az én aranykezem, az én ágyékcsontom. Táncolj velünk, kereszttel-ölő, zöld folyó-láboddal, szántás-derekaddal. Ti vagytok az én ezer lábam. Akkor tedd föl nap-koronád. Nem teszem, ti vagytok az én nap-koronám, ezer nevetésem. Dőlj le, templomkő-király! Ti vagytok az én halállal néző szemem. Akkor vesd le temető-ruhád, járd el velünk a táncot, csavarodj híd-gerinceddel, gyárkémény-nyakaddal, ezer ámyékú király, ezer-fogú király. Az esztendők megpirosodnak, a városok ledűlnek és fölépülnek, a kocsiutak fehér virággal özönlenek a tanyákhoz ezer holdudvarú király. Én vagyok a körbe-lángoló arc, a földreboruló arc. Mi vagyunk, akik mindig lélegzünk, István király. Az MTI felvételei SZENT ISTVÁN ÉS A BÉKE Szent István emlékét hazánkban ma is általános tisztelet övezi. Államunk a bölcs államalkotót, a magyár katolikus egyház pedig ezenkívül a szentet is tiszteli benne. Ma már történelmi szemmel nézzük az elmúlt idők eseményeit és embereit. Ami a maga idejében népünk számára előrelépést jelentett, az elismerésre méltó ma is, és aki azt elősegítette, az szolgálatot tett népünknek. Szent István jó szolgálatot tett, érdemei elévülhetetlenek. Hazánk első, szent királyának életművét az tette örök értékűvé, hogy meglátta a veszélyt, amely a kalandozások során meggyengült magyar népet fenyegette. A bölcs király felmérte a magyarság reális erejét és ennek ismeretében alakította ki politikáját. Le kellett győznie a törzsi ellentéteket és ellenállást, hogy az egész népet képviselő uralkodóként léphessen fel a szomszéd népek előtt. Nem akart azonban egyetlen fejedelem hűbérese sem lenni, azért a pápától kért királyi koronát. Tudta, hogy békés együttélésre törekvő szándékát szomszédai csak úgy fogadják el, ha népe kereszténnyé lesz. Helyesen látta a célt és megteremtette azokat a feltételeket, amelyek a cél eléréséhez segítették. A belső béke megteremtése nem volt könnyű feladat, hiszen a törzsi érdekek háttérbe szorították az egység gondolatát. Az új állam megteremtésére és törvényei elfogadtatására aránylag rövid idő állott Szent István rendelkezésére. Amit azonban elért, az dicséretre méltó. Eredményesen dolgozott a belső egység megteremtéséért, s ugyanolyan erővel kereste a megbékélést és a békés együttélés lehetőségét szomszédaival. Az általa lerakott alapokon épült államrend ezer évet ért meg változó alakot öltve. Az emberi önzés és hatalomvágy az idők folyamán a magyar társadalmi életben sok vonással érvényesült, sok súlyos igazságtalanságot védett paragrafusaival. Az egyes társadalmi osztályok között tátongó űr volt. Jólét csak keveseknek adatott meg, a kiáltó tömegnyomor jellemezte a magyar társadalmat. És az egyház nem szakadt el a sok évszázados, elavult igazságtalanságokat hordozó társadalmi rendtől. Ilyen helyzetben értünk el hazánk felszabadulásához 1945-ben. A kezdeti évek a katolikus egyház számára nem voltak problémamentesek, megrázkódtatások érték. Az akkori egyházi vezetőség magatartása csak nehezítette a helyzetet, de néhány év múlva keresni kezdte az utat a kibontakozás felé. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez 12 évvel a Pacem in terris enciklika megjelenése előtt történt. A főpapság körében is voltak, akik előre néztek, de a kezdeményező lépést az alsó papság tette meg, amikor megalakult a katolikus papi békemozgalom. Rövid idő múlva a püspöki kar és a magyar állam között megindultak a hivatalos tárgyalások. A kölcsönös jóakarat meghozta az első megállapodást. Erre a lépésre óhatatlanul szükség volt. A katolikus papság nem akart idegen test lenni az új hazában, nem is érezte magát annak soha. Hazánk felszabadulásának 30 éves évfordulója alkalmából a püspöki kar körlevelet adott ki, amelyben ezt olvashatjuk: „visszatekintve a felszabadulással bekövetkezett nagy társadalmi változásokra, megelégedéssel tölt el bennünket, hogy az egyház vezetőinek és híveinek nagy többsége egyre inkább átlátta a régi államrend súlyos hibáit és társadalmi igazságtalanságait és bizalommal tekint a jövő felé.” Nyugodt lelkiismerettel mondhatta ezt el a magyar katolikus püspöki kar, hiszen hazánkban az elmúlt három évtized alatt „döntően és nagyrészt” megvalósult az, amit VI. Pál pápa a Populorum progressio kezdetű enciklikájában célul tűzött ki, s ami felé az államoknak haladniok kell. A mi népünk valóban kitört a nyomorból, minden polgára megélhetéshez jutott. Egészségesen élhet és nem kell az emberi méltóságot megalázó módon élnie. Ma nálunk mindenkinek módja van arra, hogy képezze magát. Többet tudhat és így maga az ember is több lehet. Ezek a tények lámpásként vezették a magyar katolikus egyház vezetőit és híveit s az egyház aránylag rövid időn belül megtalálta helyét a szocialista társadalomban és a néppel együtt teljes sorsközösséget vállalt. Ez az útkeresés, sőt ma már elmondhatjuk, hogy az új út megtalálása XXIII. János pápa uralkodása előtt — részben itthon, részben külföldön — nem találkozott mindenki egyértelmű helyeslésével. Voltak, akik nem tudták, vagy nem akarták megérteni, hogy az egyháznak az is a feladata, hogy a maga eszközeivel segítse a haladás ütemének gyorsulását. Mi hitet tettünk arról, hogy a néphez tartozunk és együtt kívánjuk építeni vele boldogabb jövendőjét, amelynek áldásaiból mi is részesedünk. Az elmúlt harminc év alatt hazánk és népünk csodálatos fejlődéssel büszkélkedhet. Van mit megvédenünk, s éppen ezért a hazai és nemzetközi békemunka jelentősége egyre fokozódik. A magyar katolikus egyház papjai — püspökeink vezetésével — a békemunka során csak azt teszik, amit a szentistváni korban tett az egyház. Segítjük népünket a biztonságosabb jövő kialakításában, segítjük megteremteni minden haladás alapfeltételét: a békét. A hivő ember ma megbecsült tagja népünknek, s ezt a legilletékesebb vezetők a legnagyobb nyilvánosság előtt ismételten kinyilvánították. Az élet állandóan alakul, tehát megoldásra váró kérdések mindenkor jelentkeznek. Éppen ezért püspöki karunk képviselői és a Vatikán megbízottai is rendszeresen találkoznak államunk képviselőivel: számos kérdés már megoldódott s további kérdések megoldásának lehetősége is nyitva áll. Hazánkban ma a társadalmi légkör jó. Bizalommal nézünk a jövőbe, s üljük meg az idén is Szent István ünnepét: a magyar hazát, amelynek Szent István adott először tartós állami rendet, ma új formában, de teljes odaadással segítjük nemzeti egységben a szépülő jövendő felé. Az európai béke és biztonsági konferencia harmadik, záró szakaszának létrejötte csak megerősíti reményünket. DR. WEISZ FERENC, AZ ORSZÁGOS BÉKETANÁCS KATOLIKUS BIZOTTSÁGÁNAK FŐTITKÁRHELYETTESE Aratják a búzát Győr—Sopron megyében István király szobra a budai Várban Joe Kovács (Kanada) felvétele Az észak—déli metróépítők a Felszabadulás tér alatt járnak Egri városkép, előtérben az autóbusz pályaudvar öregek napközi otthona Tolna megyében
