Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-08-02 / 17. szám
SZÁNTÓ MIKLÓS HBZnÉRT KÍROLYI-DOKUMENIIHOK m. A harmadik Károlyi-levél — amelyet mint már említettük: Pázmány Zoltánná, Buenos Aires-i honfitársunk küldött haza, a magyar történettudomány Károlyi Mihállyal kapcsolatos ismerethézagainak kitöltésére — ugyancsak Splitben íródott 1921. május 28-án. Ez az írás annak a közjegyzői nyilatkozatnak megfelelője, amely a Tisza-gyilkosság miatt igazságtalanul perbefogott Fényes László és Kéri Pál mellett tett tanúvallomás. A vád és a vádlottak A levélben szereplő események felett elzúgott az idő. Fél évszázad távlatából visszanézve, a dolgok elvesztik régi kiterjedésüket, elborítja őket a feledés pora, az emlékezet átsiklik felettük. Ezért — néhány szóval — mondjuk el, mi is történt valójában, mi az, amiért Károlyi Mihály tollat fogott. 1918 októberében, az őszirózsás forradalom kirobbanásának napján a háborúért felelős politikus, gróf Tisza István, minden békekísérlet mániákus ellenfele, a hatalomtól már távol, csendőrök védelme alatt éldegélt Pesten. Fegyveres katonák törtek be a Hermina úti villába, a csendőrök elmenekültek, Tisza életével fizetett a háborúért. 1921-ben a győztes ellenforradalom Fényes László és Kéri Pál személyében két polgári politikust, Tisza esküdt ellenfeleit, mint felbúj tokát fogta perbe. Károlyi — az emigrációból — közjegyző előtt tett tanúvallomását küldte el a tárgyalásra. Az akkori rendszer vért akart látni: Fényes Lászlót különösen gyűlölték, de túl nagy volt a nemzetközi figyelem, polgári politikusokról volt szó, meg kellett hátrálniuk. (Fényes László kemény ellenfélnek bizonyult a későbbiekben is, de a kurzus állandó támadásait nem bírta soká. Emigrált: 1944-ben halt meg, New Yorkban. Kéri Pál sorsa valóságos regény: 1921-ben halálra ítélték, a Szovjetunió kicserélte; Moszkvából Bécsbe ment, majd Hitler elől hátrálva került ő Károlyi Mihály Párizsban az 1930-as években is az USA-ba és ott élt 1961-ben bekövetkezett haláláig.) Kinek használ? A bűnügyi irodalom és a klasszikus jog mindig abból indul ki egy-egy gyilkosság motívumait keresve, hogy véletlenül, oktalanul, a pillanatnyi ihlet hatása alatt nem szoktak embert ölni. A gyilkosságot mindig valamiért vagy valakiért követik el és a helyes szálon elindulva lehet eljutni a tetteshez, akinek érdeke az áldozat fizikai megsemmisítése. Nincs ez másképp a politikai gyilkosságok esetében sem. Nyilatkozata elején Károlyi felteszi a kérdést: lehetett-e érdeke a Tisza-gyilkosság, használhatott-e az őszirózsás forradalomnak? A kérdésre válaszolva hangoztatja, hogy az 1918 októberi polgári forradalomnak nem állt érdekében Tisza halála, hiszen a konzervatív erők vezére visszavonult a politikától, már veszélytelen volt. Ennél súlyosabb a következő érv: „Egy forradalomnak mint az októberinek, mely a pacifizmus jegyében született meg, csak árt, de nem használ egy ilyen gyilkosság, mely mártírt csinál legnagyobb ellenfeléből.” Ellenkezőleg, Károlyi szerint a hasznos az lett volna, ha Tisza életben marad, mert hozzáláthattak volna Tisza politikai hibáinak leleplezéséhez; „...a tragikus gyilkosság után az ildom ezt is lehetetlenné tette”. A szereplők jelleme Károlyi azonban nem elégszik meg általános és politikai érvekkel. A bizonyítást átviszi a személyiség síkjára. Fényes és Kéri, mint a polgári forradalom képviselői: ártatlanok. Ám a rendszer és az egyén nem teljes azonosságok: hátha mint szenvedélytől fűtött egyedek, Tisza elleni gyűlöletükben, megfeledkeztek az elvről, amit szolgáltak? Károlyi a továbbiakban ezt a feltételezést is megsemmisíti, mégpedig a szereplők jelleme alapján. „Fényes mindenki által ismert fő alapvonását épp a minden vértől való irtózás képezte. Pacifista volt a csontvelőig.” Ugyanígy bizonyítja Kéri ártatlanságát is. A volt köztársasági elnök azonban megtagadná önmagát, ha egyszerűen csak azt hangoztatná, hogy a vád alá vont emberek: nem vétkesek. A védelemből támadásba megy át. Kifejti, hogy a Horthy-rendszere eleve tudta, hogy a vádlottak nem követték el a terhűkre rótt cselekményt. A kurzus gyilkolni akart, a törvény látszatával. A Tisza-per csakis az ellenforradalmi rendszernek használt, mert az októberi polgári forradalom emlékét akarják lejáratni a nemzetközi és hazai közvélemény előtt. Horthyék a történelmi folyamatosság és a keresztény erkölcs helyreállításával kérkedtek. Károlyi, az arcukba vágja: Mátyás idejében az elv az volt: ám vesszen a világ, csak az igazság éljen. Horthyék mottója más: „Ám vesszen oda az igazság és Magyarország, a keresztény kurzusnak nevezett érdekszövetség fenntartása volt a fő cél.” A Horthy-rendszer, amely fél évszázada a kudarcot vallott vádat emelte, maga is a történelem lomtárába került. Az akkori szenzáció — a Tisza-per — mára csak a történészek számára érdekes. A szereplők már nem élnek. Ha lapunk hasábjain mégis felidéztük a históriát, azért történt, mert Károlyi erkölcsi nagysága, kristálytiszta érvelése mai tanulságokat kínál. A közvetett cél pedig: arra ösztönzi honfitársainkat, hogy személyes történelmük tárgyi emlékeit ne hagyják elveszni; segíti sék ezzel is a tudomány múltat feltáró munkáját, a jelen és a jobb jövő érdekében. A SpHtb*-~ 1921. május 28-án íródott Károlyi-levél (•wmuolata fii. Vn-IviSr / ****>-k* W» X-í<vt> aJdj-f-L a ' ft _ epT cl a, a*. 1 }«. j I oiTA. tCm^r- L^-e. Át+%. vj I» o MA £t^ vfM-t 1 r* t L**. A»- L< K*^>- aU ^ £r>-*'*$**' UJ fíÁíL 'wr • 'TS? ’Tg* [M im i BMW pgp Amikor I960 nyarán megismertem Mihályfi Ernőt, hatvankét esztendős volt, s én körülbelül az ötszázadik riporterpalánta lehettem, aki — hosszú szerkesztői pályafutása során — odaállottam elébe azzal a nyivánvaló szándékkal, hogy az újságírást válasszam hivatásomnak. Jóindulat és csöndes békesség sugárzott belőle, de valamifajta figyelmeztetés is, talán így: „Vigyázz, nagy fába vágod a fejszédet...” Számomra ez volt a legtanulságosabb: ő maga, aki ez idő tájt a mesterség alapképletét jelentette, s tevékenysége, véleménye, ítélete a tekintély, biztonság és hozzáértés, a tökéletes birtoklás pillérein nyugodott, at újságírói hivatást — Aenne a tehetséget és hűséget — kiapadhatatlan frisseségű, szinte gyermeki tisztelettel övezte. Most itt van a kezemben az Emlékirat helyett című könyve, amely fél évszázadnyi idő alatt megjelent írásainak legjavát tartalmazza — 1921-től 1972-ig —, és ismét részesei lehetünk, mint olvasók a tanulságos csodának: a huszonhároméves fiatalember és a hetvennégy esztendős — immár az élet alkonyán járó férfi — ugyanabból a forrásból iszik; a bölcsesség őrzi a frisseségét és ifjúságot, a tekintélyt, a gondolkodás szabadságát és szuverenitását, s az ifjúság, amely két emberöltőnyi messzeségből köszönt ránk, tartalmazza a később megérett szándék, életút és alkotás leglényegesebb elemeit. Mindig tisztelettel és álmélkodva szemléltük, hogy lépést tart a gyorsuló idővel, tanúi voltunk, hogy utolsó éveiben is, a halála pillanatáig — a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként — érti, követi és formálja korunk valóságát Most, régebbi írásait olvasva, értjük meg valójában, miről is van szó: ő mindig előretekintett az időben és amikor tehette, megelőzte azt. Mi, akik ismertük, jól tudjuk róla: nagyon tisztelte a tehetséget, a tehetség megítélésében — legyen bár szó képzőművészetről, építészetről vagy irodalomról — szinte tévedhetetlen volt. Most adózzunk tisztelettel az ő tehetségének. Kiváló szerkesztőnek véltük, most — kritikáit, publicisztikáit, esszéit, riportjait olvasva — rá kell jönnünk: újságíróként is a legkiválóbbak közé tartozott. Mindaz, amit mások munkájában, alkotásaiban nagyra becsült, a letisztultság, kifejezőerő, elkötelezettség, tartalmi és formai szépség — jellemző őrá is. Bálint Györgyre emlékező sorait idézhetnénk: „Fegyelmezetten, gyorsan, röviden, tömören írt. Es hibátlanul. Ez éppen úgy vonatkozik nyelvére, stílusára, mint politikai állásfoglalására. Mindez hibátlan volt.” Most számunkra úgy tűnik, mintha e sorokkal önmagát is jellemezte volna. Szerkesztőként egy írásra sohasem mondta azt, hogy jó, mindig ezt a kifejezést használta: szép. De ez a „szép" nem a szavakra, a külső formai jegyekre, hanem a tartalomra, a mondandóra vonatkozott, illetve a forma és a lényeg összecsengésére. Maradjunk meg mi is ennél a szónál. Mihályfi Ernő posztumusz kötete, az Emlékirat helyett, szép könyv. Mindenkire jellemző az, miről ír: mi az, amit érdemesnek tart, hogy elmélkedjen felette. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a könyvet, arra a megállapításra jutunk: Miháflyfi Ernő érdeklődése mindig lényeges dolgokra vonatkozott, helyesebben: mindenben rátalált arra, ami lényeges. Ez egészen fiatal korára is vonatkozik. Huszonöt éves volt, amikor Az Estben megjelent Erdélyi József letartóztatásáról írt riportja. Amikor az igazolványok nélkül bolyongó költőt a rendőrség őrizetbe vette, a riportot így kezdte: „Az irodaiam pártfogásának meglepő módját alkalmazta a napokban a rendőrség egy fiatal költővel szemben ...” És így fejeződik be egy „hivatalos közeg” szavaival: „A rendőrségnek kötelessége mindenkit igazoltatni. Ha valakinek nincs igazolványa, akkor ez az eljárás. Nem olyan nagy eset ez kérem, megtörténik a legjobb családokban is.” A betűhöz értő embernek aligha kell elmagyarázni, hogy az ifjú hírlapíró nem egy semmitmondó tévedést ostoroz, hanem a rendőrségnek tört borsot az orra alá, mondandója így válik lényegessé és érdekessé, hiszen 1923-ban az államhatalom pillérén gúnyolódni csak olyan embereknek volt szokása, akik magát az államhatalmat helytelenítették. 1924-ben Mihályfi Ernő már New Yorkból keltezi cikkeit. Egyetlen mondatából fel lehet ismerni a nyitott szemű embert: „Az amerikai társadalom, az amerikai ember fölényes gúnnyal nézi a beteg, vergődő Európát, nem érti, nem ismeri. Az amerikai semmit sem érez az európai kultúra rettenetes tragédiájából.” Miután hazatért az Egyesült Államokból, a Magyarországban képzőművészeti kritikát írt. Itt csendül meg először az élete végéig tartó vonzódás dallama, itt lehetünk tanúi annak a biztonságnak, amellyel fölfedezi a szépséget és a tehetséget. Pontosan negyvenhat esztendővel ezelőtt írta le egy lakberendezési kiállítást méltatva a következő sorokat: „Nevelni kell a közönséget, meg kell magyarázni neki, hogy mint ahogy az autón vagy a repülőgépen, bizonyosan furcsának, csúnyának és zavarónak találná a gondosan faragott díszeket, éppen olyan csúnya, zavaró és ízléstelen a XX. század bútorain is. Csak arra való, hogy a port és a piszkot őrizze a lakásban ...” Nem meghökkentő, hogy ezek a sorok máig sem veszítették el érvényüket? A legelsők között van, akik felhívták a figyelmet Derkovits Gyula művészetére. Csontváryról pedig így ír: „Tökéletesen lerázza az akadémikus formát... nem tud Chagallról és Rousseauról, és megelőzi őket.” Ugyanúgy, ahogy a művészetben, a közéletben is a haladásnak kötelezte el magát. A magyar népfrontmozgalomban, a Történelmi Emlékbizottságban folytatott tevékenysége köztudott. Érdemes felidézni, miképpen válaszol Kállai Gyulának, a Magyar Kommunista Párt egyik vezetőjének a levelére — mint kisgazdapárti politikus —1947- ben a Független Magyarországban. „Mi egyszer odaálltunk veletek együtt a barikádokra. Elhatározásunk változatlan, ott állunk végig a harcban, az egész igazi Kisgazdapárttal. Veletek egy oldalon.” És hű maradt mindahhoz, amihez fiatal korában vonzódni kezdett 1957-ben jelent meg a Magyar Nemzetben a Legyen a Vár a kultúra vára című cikke. „Helyezzük el kulturális intézményeinket, könyvtárakat, múzeumokat, tudományos kutatóintézeteket, kiállítóhelyiségeket a Várban” — írja. Ezt a gondolatot hitelesítette a valóság. ____Van a sziklateremben apró lila harangvirág ... — írja Tavaszi kertek üzenete című cikkében —, van bougainvillea, amit Dél-Ameri kából hoztam, ahol házakat borító, izzó, lila virágait „a fal szerelmesének” nevezik. A legszebbeket a brazíliai Recife tengerparti házain láttam, ahol nemrég kikötött a portugáliai szabadsághősök „Szent szabadságinak keresztelt hajója.... Emlékeket idéznek ... ezek a világ minden részéből összegyűlt virágok... érzéseket őriznek, barátok mosolyát, déli napsütést. A béke kertje?” Az ő kertje — tovább követve ezt a szimbólumot — valóban a béke, így hát az emberiség kertje volt. Tele színnel, illattal, szépséggel, melegséggel. Ez a melegség vesz körül bennünket, amikor könyvét olvassuk — s emlékezünk rá. (A könyvet Kállai Gyula előszavával a Kossuth Könyvkiadó adta ki.) Kristóf Attila 4
