Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-07-05 / 14. szám
1 i „Elég gyakran jövök ham Magyarországra” Kürti Miklós Kürti Miklós, az Oxfordban élő világhírű magyar tudós, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja legutóbb az Akadémia 150 éves fennállása tiszteletére rendezett akadémiai üléssorozaton járt idehaza. Kardos István a Magyar Televízió főmunkatársa tévéinterjút készített Kürti Miklóssal. Ebből a riportból közlünk most részletet. Professzor úr, miért döntött úgy annak idején, hogy külföldön él és ott dolgozik? Az a tény, hogy hosszú külföldi tartózkodás után mostanában elég gyakran jövök haza Magyarországra, annyit jelent, hogy nekem még vannak kapcsolataim a szülőhazámmal. Mikor mentem el és miért külföldre? Én a Trefort utcai gimnáziumban voltam diák. (Abban az időben úgy hívták, hogy Magyar Királyi Tanárképzőintézeti Gyakorló Főgimnázium. Ez rendszerint Mintagimnáziumnak lett rövidítve. Ez az iskola még ma is megvan, úgy hívják, hogy Ságvéri Endre Gimnázium. Mikor két évvel ezelőtt Pestre látogattam, elmentem a régi iskolába, és nagyon-nagyon imponált nekem, hogy a kitűnő pedagógiai metódusokat, amiket az én ifjúságomban élveztem, azokat mind megtartották. Ez nagyon megfrissítő és nagyon boldog látogatás volt.) 1926- ban érettségiztem, és az én iskolatársaim között voltak egy páran, akik elég jól ismertek mind Magyarországon, mind külföldön. Például az egyik osztálytársam volt Káldor Miklós, a híres közgazdász, aki angol lord lett, és úgy hívják, hogy Lord Káldor. Egy vagy két osztállyal járt fölöttem Balogh Tamás, másik híres közgazdász, aki szintén már 3 vagy 4 éve angol lord, és az angol kormány tagja. Ide járt Teller Ede, aki híres fizikus és Amerikában él. Az újabb generációból megemlítem talán Uhlmann Istvánt, aki most Oxfordban az újlatin nyelveknek a professzora. Hát amint látja, ez egy jó iskola volt, ahol egész sor ember alapozta meg karrierjét. Miért mentem én külföldre? És miért maradtam külföldön? Először is, a 20-as években a politikai helyzet, a Horthy uralom alatt nem volt nagyon kellemes. Az egyetemi felvételnél már voltak nehézségek, például az antiszemitizmus; numerus clausus volt abban az időben. Mind én, mind a családom azt gondoltuk, jobb volna, ha — úgy mint nagyon sok kortársam — külföldre mennék tanulni, mert nagyon kétséges volt, hogy ha be is fejezem az egyetemi tanulmányaimat volna-e, lenne-e érdekes és rendesen fizetett állásom Magyarországon. Ügy látszott, hogy a lehetőségeim sokkal jobbak lesznek a jövőben, ha külföldi diplomát kapok. Ezért először Párizsba mentem, a Sorbonne-ra. Két évig éltem ott. Nagyon érdekes volt, én imádtam Párizst, különösen az első pár hónap után, mert ugye én Párizst nem úgy tekintettem, mint egy turista, hanem mint valaki, aki ott él és dolgozik. Beleéltem magam az egész párizsi miliőbe. De annak ellenére, hogy én nagyon szerettem Párizst és a franciákat, soha nem gondoltam arra, hogy valaha is Franciaországban vagy Párizsban telepedjek le. Kérdeztem magamtól, ez az az ország, ahol én szeretnék letelepülni? És aztán Párizsból Berlinbe mentem. Három évig voltam Berlinben, 1928-tól 31-ig. Abban az időben Berlin Európának, talán a világnak volt kulturális és természettudományi központja. A weimari Berlin? Az a weimari Berlin, az 1933 előtti Berlin volt. Én emlékszem például, rendszeresen elmentem a Fizikai Intézet kollokviumára, és az első padsorban rendszerint 8 vagy 10 Nobel-díjas professzor ült. Azután a második sorban a kisebb professzorok voltak, a harmadik sorban pedig az egészen fiatalok, de nagy tehetségesek, mint például Wigner Jenő, Szilárd Leó. (Lánczos Kornél is ott volt abban az időben.) Az atmoszféra egészen fantasztikus volt. Nemcsak a tudományban, de a művészetben is. Gyönyörű színházak, koncertek, opera. De valahogy megint úgy éreztem, hogy nem ez az ország, nem ez a város, ahol letelepedni szeretnék. 1931-ben tulajdonképpen a nácizmus kezdődött, és 31- től 33-ig az én professzorommal, akit Franz Simonnak hívtak, Berlinből Breslauba mentem, és amikor 33-ban a nácik kerültek uralomra, akkor nekem nagy szerencsém volt, amennyiben Simon, aki elhagyta Németországot, egy meghívást kapott az oxfordi egyetem fizikai intézetébe, a Clerendar-laboratóriumba, és ő elintézte, hogy én mint asszisztense kísérhessem el. És így 1933. szeptember 15-én megérkeztem Angliába. Egy késő este érkeztem meg Oxfordba, úgyhogy nem láttam a várost, aztán másnap gyönyörű szeptemberi napos reggel volt, harmat volt az oxfordi pázsit fűszálain, és egy barátom bevitt Oxfordba, megmutatni a kollégiumokat, a laboratóriumokat. És egy fél nap után — ott sétáltam, vasárnap reggel volt, forgalom alig volt, alig lehetett egy embert látni, csak a madarakat lehetett hallani, csicseregtek, és azt mondtam magamnak, hát miért hagyjam én el ezt a várost, miért ne telepedjek le itten? És 41 év óta élek már Angliában; ezt a 41 évet mind Oxfordban töltöttem el. Ugyanannál az intézetnél? Igen. Professzor úr, fölvetődik a kérdés, hogy akik annak idején kimentek külföldre, azoknak viszonylag igen nagy arányban sikerült karriert csinálniuk? Miért van ez? Nagyon érdekes, nagyon jó kérdés, amit nagyon sokan próbáltak és próbálnak megválaszolni. Én is gondolkodtam erről, és én nem hiszem, hogy a válaszom teljes válasz, de talán részleges megválaszolása ennek a kérdésnek. Az igaz, hogy azoknak a fiatalembereknek, akik a húszas években emigráltak külföldre, nagyon nagy százaléka csakugyan jó karriert csinált. Hát miért van ez? Egy fiút vagy néha egy lányt kiküldeni külföldre, az bizonyos felkészültséget feltételez. A család nagyon vigyázott, hogy csak olyanokat küldjenek ki, akik profitálni fognak a külföldi tanulással. Azonban ez nem elég. Azt hiszem, hogy a másik része a válasznak az, hogy azok, akik külföldre tnentek és külföldön tanultak, és azután külföldön letelepedtek, azok tudták, hogy nekik maguknak a saját lábukon, a saját talpukon kell megállni, mert nem voltak gyökereik, nem volt semmi támogatás. És ezért ebben az emigrációban azt hiszem, nem morzsolódtak el, nem vesztek el a talentumok. Mindenki, aki talentumos volt, az a talentumát teljesen, száz percentesen fölhasználta. Tehát ott bizonyítani kellett. Professzor úr, ön az alacsony hőmérsékletek fizikájával foglalkozik. Engedje meg, hogy föltegyem a kérdést: mi lesz ennek az előrelátható társadalmi haszna? Ismeretes, hogy magenergiát nem lehet nagyon kis mennyiségben fölhasználni. Viszont valószínűleg még mindig lesz szükségünk gépkocsira, és kis mennyiségű házi energiára. Hogyan lehet a földgázt, az olajat helyettesíteni? Nagyon valószínű, hogy hidrogént lehetne használni helyette. Hidrogént nagyon egyszerűen elő lehet állítani, ha van egy magerőmű. A magerőművet ki lehet tenni nem is csak az óceán partjára, de az óceánba, messze-messze a parttól, ez a magerőmű a tengervizet elektrolizálja úgy, hogy fölbontja hidrogénre és oxigénre. Ezt a hidrogént és oxigént aztán vagy cseppfolyós, vagy pedig összesűrített gáz formájában lehet használni. Nagyon könnyen meglehet, hogy a jövőnek a gépkocsijai elektromos gépkocsik lesznek, amelyek majd cseppfolyós hidrogént használnak: egy úgynevezett üzemanyag cellában a hidrogént és oxigént kémiailag egyesítik és ennek a kémiai folyamatnak sokkal nagyobb hatásfoka van, mint egy benzinmotornak. Ez a környezetszennyeződés szempontjából is úgy gondolom rendkívül jelentős lenne. Az égés eredménye a víz. A vizet nem lehet szenynyező anyagnak mondani. Az alacsony hőmérsékletnek biológiai alkalmazása is elterjedt egy időben a hibernálási eljárásokban, amit műtétek, sőt — mint hallottam — a szervátültetések szempontjából is szóba jöhető megoldásnak tekintenek az orvosok és a tudósok. Az hiszem, nagyon jó két példát mondott. Az egyik a hibernálás vagy hipotermia, amit operálásnál használnak; a másik pedig a szerveknek a hosszú ideig való fönntartása. A hibernálás vagy hipotermia annyit jelent, hogy az a bizonyos személy vagy állat, az a bizonyos élőlény az tovább él, a biológiai processzusok meg vannak, de sokkal lassabban, az életfolyamatok lelassulnak. Lelassulnak és ilyen módon könnyebben viseli el a szervezet a beavatkozást. Ez az egyik. De a másik — ami az én véleményem szerint sokkal fontosabb a mai helyzetben — az a különböző biológiai anyagoknak és szerveknek a lehűtése olyan mély hőmérsékletre, hogy mindenhogy fönn lehet azokat tartani anélkül, hogy a legcsekélyebb romlás is lehessen. Ezek az úgynevezett szervbankok? Igen, szervbankok. E pillanatban lehet vérsejteket, spermát, csontvelőt tárolni mély hőmérsékleten, hónapokon vagy éveken keresztül, de a metódus nem nagyon egyszerű. A baj az, hogy ezek a biológiai anyagok a fagyasztás során igen könnyen fizikai károsodást szenvednek, miután a jégkristályok, amik keletkeznek, azok a sejt falait átszúrhatják és a biológiai anyag ilyen módon tönkre mehet. Van egy másik probléma is, gyakran vannak elektronikus koncentrációváltozások, amik biológiailag nagyon károsak. Tehát bizonyos óvóanyagokat kell beletenni a biológiai anyagokba, hogy ezeket a károsodásokat kiküszöböljék. Eddig még nem sikerült szerveket, például vesét vagy szívet ilyen mély hőmérsékleten hosszú időre fönntartani. Remélem, hogy egy pár év múlva lesznek már mélyhűtött szervbankok, amik az orvosok és sebészek munkáját sokkal egyszerűbbé teszik, mert mindig lesz számukra valami szerv, amit használhatnak transzplantálásra, átültetésre. Professzor úr, hallottuk, hogy ilyen szervbankok már működnek és nemegyszer rosszalló hangokat hallani az ilyen, már működő szervbankokkal kapcsolatban. Amerikában most azt hiszem, harminc vagy negyven olyan holttest van, amit cseppfolyós nitrogénben tartanak fönn, és a rokonok csakugyan azt gondolják, hogy fiaik, apjuk, nagyapjuk, húsz vagy harminc év múlva megint föléled. Ezeket a holttesteket a halál után körülbelül úgy két vagy három óra után tették bele a mély hőmérsékletre. Tehát amikor a biológiai halál már bekövetkezett. Szétestek az agysejtek is. Egy módszert kellene megtalálni arra, hogy a halál beállta előtt, még akkor, amikor az ember még eléggé egészséges, az egész testet olyan óvóanyaggal lehessen ellátni, amely a lehűtés folyamán a testet védje a különböző fizikai és biológiai károsodások ellen, és amely a felélesztés folyamán eltávolítható. Az én véleményem az, hogy ez csupán egy érdekes teória: elvileg ugyan lehetséges elképzelés, de a jelen pillanatban még tisztára science fiction, tudományos-fantasztikus regényötlet. Kardos István a Magyar Televízió főmunkatársa Lukács György dolgozószobája Vörös Ilona felvétele A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete Lukács György Archívumának és Könyvtárának felhívása Lukács György filozófus, akadémikus, a magyar munkásmozgalom nagy alakja születésének 90. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének Lukács Archívuma és Könyvtára azzal a kéréssel fordul a nyilvánossághoz, hogy a birtokukban levő, Lukács Györggyel kapcsolatos dokumentumokat ajánlják fel a Lukács-hagyaték gyarapítására. Kérjük azokat, akiknek a Tanácsköztársaság Idejéből, vagy a felszabadulás utáni időszakból emlékeik, hozzájuk írt levelek, fényképek vannak a birtokukban, vagy tudomásuk van azokról, hívják fel figyelmünket azok hollétére. Várjuk azokat a Lukácsrelikviákat is, amelyek akadémiai, egyetemi, tudományos tevékenységéről értékes adatokat nyújthatnak. A különböző hazai és nemzetközi kongresszusokon, a Béke Világtanács munkájában vagy tudományos konferenciákon készült, Lukács Györgyre vonatkozó fontos anyagok iránt is érdeklődünk. Figyelemre tart számot minden Lukács könyv és cikk, ismertetés, róla szóló munka — a világ bármely nyelvén, bárhol jelent is meg — még ha nem is legfrissebb kiadású, vagy nagypéldányszámú a közlemény. A Lukács György aláírásával megjelent felhívásokra, közleményekre, rendeletekre, stb., egykori személyes használati tárgyaira is szükségünk lenne. A ránk bízott maradandó értékű dokumentumokat megőrizzük, azokról cserébe fényképmásolatot készítünk, filmet adunk, illetve az eredetiben átadott anyagokat kizárólag az ajándékozó engedélye alapján tesszük hozzáférhetővé a tudományos kutatás számára. Címünk: Lukács Archívum és Könyvtár; 1056 Budapest, V., Belgrád rkp. 2. KIVÉTELES TEHETSÉGEK A képernyőn egy srác arca jelenik meg. Szemében a tízévesek hetyke vidámsága. Zsebébe zsineget, színes üveggolyókat és mindenféle, sráchoz illő kacatot képzelek. Tanítás után bizonyára valamelyik téren rúgja a labdát sötétedésig. — Balázs, tudod, hogy filmet készítünk rólatok. Mi legyen a címe? — kérdi tőle a riporter. — Az semmiképpen sem, hogy „Kivételes tehetségek". A tévéfilm szerzői nem hallgattak Balázsra. Okét is elbűvölte a 8—14 éves fiúk és lányok hegedű-, cselló- vagy zongorajátéka. A harminc kis muzsikust a Zeneművészeti Főiskola tanárai választották ki — az ország sok ezer zeneiskolása közül a legtehetségesebbeket, s a főiskola, vállalta, hogy párhuzamosan az iskolai tanulmányokkal, fölkészíti őket a művészpályára. Balázs, az egyik zongorista-palánta tiltakozását a filmesek választotta cím ellen nem a „kötelező" szerénység diktálta. Bizonyára az járhatott az eszében, hogy mennyi, de mennyi gyakorlásba, ujjtomába, újrapróbálgatásba telik, amíg egy futam úgy szólal meg, Ujjgyakorlatok Szalay Zoltán felvétele hogy kicsal a tanár úrtól egy elismerő fejbólintást. A tévéfilm nézői bepillanthatnak egy-egy növendék órájára, s épp ezért egyetértenek a címmel. Az összpontosítás apró grimaszai a gyerekarcokon, a hangszer titkait fürkésző lankadatlan figyelem, a keresetlen szavak a muzsikálás öröméről: elhivatottságról vallanak. És mi lesz azokkal, akikről kiderül az évek során, hogy nem a zenészpályára születtek? Hiszen nincs az a felvételi bizottság, amelyik csalhatatlan biztonsággal megállapítaná a rátermettséget. Gondolnak-e erre a tanítványok, számol-e ezzel a szülői elfogultság? — Az iskolában legkedvesebb tantárgyam a matematika. Ha eltanácsolnának a zenei pályáról, azt hiszem, mérnöknek mennék — feleli a kérdésre egy nyurga, szőke fiú. — A gyerek nagyon szereti a földrajzot és a történelmet. Ha tanárai nem biztatnák sikerrel, eszerint tanulna tovább — válaszolja egy apuka. — Iskolánk nem csodagyerek-képző intézet — mondja a filmben Kovács Dénes hegedűművész, a Főiskola rektora, a gyerekek egyik tanára. — De ha csak néhány tehetség művésszé válását elősegítjük, akkor már érdemes volt vállalkoznunk erre a munkára. Ám hiába a nagyhírű mester megfontolt szavai: mi, tévénézők Balázs és társai játékát már most szívesen hallgatnánk koncertteremben is. B. I. 11 T I
