Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-07-05 / 14. szám

Korszerű áruház a megyeszékhelyen

Utcakép

Az új, a mai Nagykanizsa

BaróH Qéza - Ruffy Péter-Kristóf Attila

SBMafe

ZALA

Kilencven község

Pálóczi Horváth Ádám, aki 1760 és 1820 között élt, és a magyar népköltészet első tudatos gyűjtője volt, „hajdani tündérek míveletlen hazájá”-nak nevezte Göcsejt. E jellemzés kettéválik: „tündérek” lakják ugyan, de hazájuk „míveletlen”.

A tündérek — kincsre utal, a míveletlenség — a súlyos elmaradottságra.

Évszázadokon át általános volt a vélemény, hogy Göcsejnek nincs „halálos veszedelem nélkül megjárható, egyetlen útja sem”.

Egy utas, akit a göcseji nyelvjárás ősiessége vonzott ide a két világháború közötti időben, egy nyáron járta be a tündérek műveletlen hazáját. Ezt jegyezte föl:

„Göcsej neve... onnan származik, hogy a föld errefelé gödrös-göröngyös, görcsös-göcsös; átkozott rossz útjai vannak.”

Az utas Kosztolányi Dezső volt.

Ez a csendország, ez a világvége ország, régies kifejezéssel élve, ez a „Götsej Tartomány”, ez a nehezen megközelíthető vidék, százezernyi kis népcsoport otthona. Ez a maroknyi magyarság olyan háborítatlanul s annyira elzártan élve vészelte át a történelem századait, hogy akadtak lelkesült túlzók, akik a göcseji ember mai anyanyelvében a magyar középkorban használt nyelvi fordulatokat vélték fölfedezni.

Itt, e görcsös-göcsös világban megrekedt minden — az élet, a társadalom, a fejlődés, a haladás, s alig lévén érintkezés a világgal, a magyar nyelv is megrekedt egy mainál régibb, ősibb, érintetlenebb forma fokán.

Pálóczi Horváth jellemzését így kell értelmezni és elfogadni: e „tündérek” valami ősit, valami mélyet, valami töretlenül régit őriztek meg anyanyelvűnkből, de ugyanezeknek a tündéreknek a hazája kétségbeejtően elmaradott volt.

Aki ma elmúlt harminc évünket, az új élet formálásának hevületét és igyekezetét akarná tanulmányozni, elsőül Göcsejbe küldeném. A mai magyar társadalom soha, sehol nem állt olyan roppant feladatok előtt, mint „Götsej Tartomány”-ban.

De mi ez a Götsej Tartomány?

A százezer embere e magyar népcsoportnak a megyeszékhely Zalaegerszegtől nyugatra és délre, nyolcszáz négyzetkilométernél valamivel nagyobb földdarabkán él, kilencven községben, a Zala, a Válicka és a Kerkapatak közé ékelt területen. Az elzárt vidék „szeg”-ei (ez gyakori név, Milejszeg, Pálfiszeg, Kustánszeg) télen megközelíthetetlenek, s a szegek népe a huszadik század közepéig majdnem érintetlenül őrizte meg szokásvilágát, népi gyógymódjait, babonás hiedelmeit, építkezési módját, sajátos nyelvjárását.

A magyar néprajz utolérhetetlen kincseit, tárgyi emlékeit mentették meg, s örökítették az utókorra.

Mai nyelvészeink élőbeszéden át tanulmányozhatják a tizenhatodik századi magyar anyanyelvet. A göcseji nyelvjárásban ma is elhagyják a főnév tárgyragját, s nem azt mondják, hogy Elmegyünk fát vágni, havat hányni, hanem azt, hogy Elmegyünk fa vágnyi, huó hánnyi.

Ez az elzártság kétségbeejtő volt — az ötvenes évek elején találkoztam olyan göcseji öregasszonnyal, aki nemhogy a világban nem járt, de nem járt az országban sehol, ez az öregasszony életében nem volt még a megyeszékhelyen, Zalaegerszegen sem.

Ez az öregasszony igen komolyan azt beszélte el nekem, hogy kiscsibéit évek, évtizedek óta úgy védi meg a vadmadártól, hogy húshagyókedden disznófejet főz, majd a csontlyukon, ahol a disznó szeme volt, a kieresztett kiscsibékre kinéz, s közben ezeket a varázsszavakat mormolja: „Csóka, varjú, kánya, szarka, mind vakok legyetek, csak az én csibéim legyenek szemesek.”

Ez a népi mondások gyűjtője számára kedves-tréfásán hangzik. Az már kevésbé, hogy némely betegséget hajdan úgy gyógyítottak, hogy a házban fészkelő fecske három fiókájának a nyelvét kimetszették, megszárították, s a betegnek borban, összetörve, beadták.

E világvége ország, e Götsej Tartomány elmaradottsága, nyomasztó csendje csak lassan tört meg. Göcsej haladásáról, Göcsej világának átformálásáról csak az ötvenes, a hatvanas évek óta beszélhetünk.

Ebben a csendországban, ebben a göcsörtös kis országban kellett olcsó és jó közlekedést teremteni (autóbuszjáratok), föl kellett építeni az új művelődési házakat, meg kellett szervezni a körzeti orvosi rendelőket és orvosokat idehívni, idecsalogatni, új szülőotthonokat kellett építeni (Nova), kis olajvároskákat létesíteni (Gellénháza), és új, jó munkaalkalmakat teremteni üzemekben

és gyárakban (zalaegerszegi ruhagyár, nagykanizsai kőolajipari gépgyár, kanizsai, zalaegerszegi bútorgyár).

Az új zalai olajmezők feltárása alapjaiban rázta és változtatta meg az életet. A felszabadulás után háromezer, napjainkban kilencezer dolgozót foglalkoztat a zalai olajbányászat és olajipar. És e kilencezer kilencven százaléka göcseji ember.

Az új zalai olajmezők — Göcsej! — feltárását is babonás hiedelmek kísérték még. Mikor 1950 októberében a helyszínen kámzsás felöltőt viselő olajkutató geológusok jelentek meg, s az esős, szürke tájban, a földre guggolva műszereik mutatóinak a kilengését figyelték, a göcsejiek megjegyezték:

— Földipicinyek! Aranyat keresnek ...

Itt nemzedékről nemzedékre örökítették át azt a legendát, amely szerint a göcseji földesurak, a török közeledésétől tartva, a földbe rejtették el az aranyaikat. A föld minden hetedik évben „megmozdul”, ilyenkor könynyebb az aranyak nyomára lelni. 1950 éppen az ilyen hetedik évre esett. A göcsejiek biztosra vették, hogy ezeket a régi aranyakat keresik a „földipicinyek”, amely a göcseji nyelvjárásban törpét jelent. A föld felé hajló, guggoló geológusok földipicinyeknek tűntek fel.

Az ipar besétált, betört, új világot teremtett e kies Götsej Tartományban. S hogy Göcsej minden népi értékét megmentsék a jövendő számára, a megyeszékhely Zalaegerszeg a göcseji falvakban megvásárolta a legérdekesebb régi falusi házakat, pajtákat, kutakat, méheseket, haranglábakat, vízimalmot, kovácsműhelyt, pálinkafőző kunyhót. Az épületeket szétbontották, a részeket beszámozták, mindent Egerszegre szekereztek és a megyeszékhelyen — az országban ez az első — felépítettek egy mesefalut, Magyarország egyetlen lakatlan faluját, megteremtve a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeumot, a göcseji skanzent.

Ennek a nagy kísérletnek, ennek az elbűvölő falumúzeumnak a vendégkönyvében olvasom ezeket a sorokat:

„Gratulálok ahhoz a szép munkához, amelyet a göcseji múzeum létesítésével, a magyar nép múltbeli élete emlékeinek megóvásával végeztek és végeznek.

Zalaegerszeg, 1971. XI. 19.

Kádár János”

Két város

Zalának két városa van: a megyeszékhely Zalaegerszeg a nevét valamikor régen a mocsaras környéken honos égerfáktól kapta, Nagykanizsa névadója pedig a várépítő Kanizsai család volt.

Nagykanizsa — „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára” — 1861-ben vasútvonalat kapott. Egerszeget a déli vasút építkezése két faluval elkerülte. Mikor végül a vaspálya elért Egerszegig is, kitűnt, hogy olyan gyenge, hogy csak vicinálisok közlekedhettek rajta.

Kanizsa a múlt században jómódú, pezsgő életű kereskedőváros volt. Egerszeg majdnem falu. Hiszen városi rangját is csak 1885-ben nyerte el.

A Magyar Tanácsköztársaság Zala megyét kettéosztotta: Felső Zalának Egerszeg, Alsó Zalának Kanizsa lett a megyeszékhelye.

Kanizsa a kereskedelmet jelképezte, Zalaegerszeg az államigazgatást. Kanizsa üzletelt, Egerszeg iktatott és álmodozott, Kanizsáról azt tartotta a fáma, hogy itt üzletet kötitek még az éjszaka minden percében is, Egerszegről az a szólásmondás járta, hogy itt vagy alszanak, vagy harangoznak.

Kanizsa gazdag volt; a földszintes megyeszékhely Zalaegerszeg uraskodó, büszkélkedő.

A két várost csak nagy jóindulattal lehetett városnak nevezni. Kanizsának, Egerszegnek bizonyára volt románkora, gótikája, reneszánsza, de a magyar középkor majdnem jeltelenül semmisült meg a nehéz századokban. E két városunkra a múlt századi eklektika és a szecessziós építkezés volt a jellemző.

Ilyen két várost örökölt az új korszak hajnalán a szocialista Magyarország. Zalaegerszeg súlyosan megrongálódott a háborúban; létezett egy megyeszékhely, amelynek nem volt vízvezetéke és csatornázása, élt egy olyan város, amelyben a felszabadulás utáni első számbavétel 12 196 embert talált.

A csend, a mozdulatlanság sokáig jellemző volt Kanizsára is, Egerszegre is. Az ország az újjáépítés súlyos gondjával volt elfoglalva; nem jutott pénz, beruházás egyik városra sem.

Németh János domborművé, az új zalaegerszegi kórház folyosóján. Jobbra: Göcseji táj