Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-07-05 / 14. szám
Őskori fafaragás? Nem: a zalaegerszegi Kilátás a toronyból a városra. Jobbra: A törökverő Thury György szobra Nagykanizsán (Borsos Miklós alkotása) tévétorony Az iparosítás csak az ötvenes évek elején kezdődött el, a városépítés nagy lendülettel csak 1960 után. Zalaegerszeg, Nagykanizsa csak ezekben az esztendőkben kezdett ismerkedni a huszadik századdal. Végigsétáltam Kanizsa belvárosán, a Belváros szívében a Deák térről átmentem az Eötvös térre. A két városkép tökéletesen elbeszélte a múltat, s a jelent. Ez a két tér szavak nélkül, kövei tömegével, azok elhelyezésével, ízlésével vagy ízlésének hiányával, hangtalanul, némán is közli a különbségeket. A világoskék homlokzatú, alumínium felhasználásával épült, a belső építkezésnél faburkolatos elemeket alkalmazó új tanácsépület, s mellette a tizenhárom szintes toronyépület már a mi korunk, a huszadik század formanyelvén szól hozzánk. Ez a tizenhárom emeletes ház Zala megye legmagasabb épülete. Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy az elmúlt három évtized során óriásit fejlődött a megye, mert ami itt történt, az olyan egyedülálló, hogy nem vethető össze sem Szombathellyel, sem Salgótarjánnal, egyetlen más megyeszékhelyünkkel sem. Pedig igen-igen épültek azok is. Zalaegerszegen építészeti megoldások és városrendezési szándék tekintetében egészen más történt. Egerszegen a külváros lett a vonzó, a szeretnivaló, Zalaegerszegen épültek föl Magyarország legszebb külvárosai. A régi, földszintes, már-már lebontásra ítélt Belvárosban terjeszkedni nem lehetett. A Zala folyó és a Válicka patak közé zárt néhány utca — a régi Egerszeg — robbanásszerűen feszítette szét régi határait. S az új város nem az ősi kisvároson belül épült fel, hanem a régi város mellett, mögött, már-már azt is leírhatnám, hogy fölötte, a göcseji táj lankáin, a környék dombkoszorúin. Zala szívében olyan új városunk keletkezett, amelynek szebbek a külvárosai, mint a belvárosa. Ebben az új városban hat-, nyolc-, tízemeletes toronyházak, bérházak, ilyen toronyházakból álló negyedek veszik körül a régi, földszintes belvárost. Ságodi városrész, pózvai városrész, nekeresdi városrész, csácsbozsoki városrész, ebergényi városrész, becsali városrész, bazitai városrész — ezek a huszadik századi új negyedek, ezek a világos színű városrészek, ezek a dombokon, lankákon, a környék megejtő környezetében fölépült kerületek körülfogták, körülölelték, s már-már összeroppantották a régi Egerszeget, a földszintes belvárost. Itt állt egy új város, s benne meglapult egy falu. A régi Egerszeg. Mi legyen földszintes utcasoraival, csúnyácska épületeivel, jellegtelen házaival? Az 1970. évi országos tervpályázaton Vadász György Ybl-díjas építész nyerte meg az első díjat, amelyet, az új városközpont kialakítására írtak ki. Azóta egész házsorokat, utcasorokat bontanak le, hogy Zalaegerszeg új külvárosai után rendezzék, csinosítsák és fölépítsék a megyeszékhely új belvárosát is. Olyan ez a város, mintha egy kopott, viseltes ruhákban járó régi ismerős egy nap elénk toppanna vadonatúj ruhában. A régi Zalaegerszeg ez ugyan, de minden új rajta, minden más, minden tiszta, minden frissen készült. Azt már nem tudnánk elbeszélni, ki volt ennek a tervnek az éltető lelke, a jó szelleme, melyik megyei vezető vagy építővállalat kezdeményezte. Az új negyedek, a világos, új épületek, toronyházak tömeghatásán kívül egy más, sajátos hatás is éri az embert, ha Zalaegerszegen sétál. Sehol ennyi új park, mint itt. S van a szép terjesztésének olyan formája, amelynek minden ember, minden járókelő a nap minden órájában részese. Ez az ember szépérzékét alakító, formáló művészet, a közterek művészete, a közterületek szobrászata. Kevés olyan városunk van, amelyben ennyi új szobrot, ennyi korszerű mai alkotást állítottak volna fel, mint Zalaegerszegen. Hogy csak néhányat említsünk: Thury György szobra Borsos Miklós munkája, az 1919-es Tanácsköztársasági Emlékmű Kerényi Jenő alkotása, Felszabadulási Emlékmű Mikus Sándor műve, a Tavasz Pándi Kiss János szobra és még mennyi más. Zalaegerszeg lakossága az elmúlt harminc év során majdnem megnégyszereződött. Üj városnegyedeiben — e „külvárosokban” — ma több ember él, mint a régi megyeszékhelyen összesen. Kétszázhatvanhétezer ember A zalai tündértáj Magyarország egyik legritkábban lakott vidéke. Hogyan lehet korszerű ipart teremteni ott, ahol alig van munkáskéz; ahol a gyakorlott szakmunkás hírmondószámba megy? Az országnak ezt a vonzó tájakban olyannyira gazdag, sajátos szelídségű, igen jó éghajlatú, halványzöld rétekkel és erdőszigetekkel takarózó földdarabkáját csupán 267 ezer ember lakja. A megye két városában és 243 községében az ország lakosságának csupán 2,7 százaléka él. Nyugaton még városszámba is alig megy olyan helység, amelynek csak 267 ezer lakója van, Amerikában az ilyen kisvárosnak számít, s nálunk van olyan megye, amelynek összlakossága még a háromszázezer főt sem éri el. A megyeszékhelynek 1959-ig nem volt sem vízvezetéke, sem csatornahálózata, számos helység vasút, vagy autóbuszjárat hiányában az év egy részében, különösen télen, el volt vágva a világtól, s ezt megtetézte az orvoshiány, a szülőotthonok hiánya. A gyerekek — különösen Göcsejben — hosszú kilométereket gyalogoltak az iskoláig, a göcseji tejhordó asszonyok tizenöt-húsz kilométereket tettek meg a zalaegerszegi piacokig. A földeket nehéz volt megművelni, mert a táj hullámos, dombos, erdős, szelíd vonulatokkal tarkított vidék, amelyen a nagyüzemi gazdálkodást, a traktoros szántást, a gabonának a gépi aratását bevezetni nagyon nehéz. Zala megye a felszabadulást követő első esztendők alatt szinte fuldoklott a gondoktól, mert itt nem ötven, hanem száz év elmaradását kellett behozni, s néhol még ennél is többet. Középkori állapotokból és szokásvilágból kellett az embereket átvezetni, átsegíteni a szocializmus korába. Nem 243 falu, hanem 243 kis köztársaság, 243 külön csoport, egymással alig érintkező 243 kis közösség volt ez a megye, amelyben éltek emberek, akik a szomszédos községet sem látták még és akadtak olyanok, akik már tíz-húsz-harminc esztendeje nem jártak falujuk határán vagy a határban fekvő földjeiken messzebbre vagy túlra, csak ha háborús behívó vagy bírósági idézés szólította ki őket ősi fészkeikből. Először Zala legnagyobb nemzeti kincsének, az olajnak a tulajdonjogát kellett tisztázni: a zalai olaj a külföldi részvényesek kezéből a nemzet vagyonúvá vált. Az olajbányászat és az olajipar olyan munkaalkalmat teremtett Zalában, amely a megye arculatát lassan megváltoztatta. 1951-ben feltárták a nagylengyelt olajmezőt, Gellénházán új várost, olajvárost építettek, új utak — műutak — létesültek a gödrös-göcsörtös Göcsejben, a zalai olaj évi mennyisége már meghaladta az egymillió tonnát, s amíg régen, a régi világban csupán háromezer, addig ma kilencezer ember dolgozik a zalai olajiparban. Ez az ipar nem csak olajbányászat, mert az ötvenes években kőolajfinomító épült Zalaegerszegen, Nagykanizsán pedig olajipari gépgyár és olajipari kutatóintézet s a zalai olajosok segítették feltárni Magyarország új olajmezőit a dél-magyarországi Algyőn, Szeged környékén. Régen a magyar olaj kizárólag Zalából került elő, ma Zala, a göcseji olaj háttérbe szorult ugyan az algyői termelés mögött, de korai lenne még a zalai olajbányászatot eltemetni. A kilencezer zalai olajmunkás kilencven százaléka göcseji falvakból, ezekből a kis szegekből került ki, Magyarország legelmaradottabb vidékéről. Hogy milyen emberi, társadalmi, gazdasági utat tettek meg, arra egyetlen példát hozunk fel: a göcseji olajos munkások olyan tapasztalatokra tettek szert, hogy segítségüket igénybe veszik külföldön is. Az olajbányászat felrázta, megváltoztatta a göcseji életet. Az ipari jövedelem magasabb életszínvonalat tett lehetővé: az olaj vidéken megjelentek a jó utak, a szülőotthonok, az orvosi rendelők, a művelődési házak, az új bútorok, betört ide a televízió és a világot igen közel hozta ahhoz a világhoz, amely régen alig terjedt a falu határán túl. Az ipar, a zalai ipar nem csak olajbányászat. Még 1950-ben rakták le a Zalaegerszegi Ruhagyár alapkövét, a ruhagyári szakmunkásokat olyan emberek közül válogatták ki, akik régen talán az iparnak még a hírét sem hallották — s ma ennek a gyárnak a ruháit Ázsiába, Dél- Amerikába is szállítják. A két városban bútorgyárak, sajtgyárak, szállítógépgyár, kerámiagyár épült, 1964-ben működni kezdett a budapesti Ganz-MÁVAG zalaegerszegi gyáregysége, s a budapesti Egyesült Izzó Fényforrás nevű kanizsai gyára több értéket termel meg napjainkban, mint amennyit a régi kanizsai ipar gyárai összesen termeltek meg. Említettük, hogy Zalaegerszegnek a felszabadulás idején alig 13 ezer lakója volt. A megyeszékhely lakossága azóta megnégyszereződött, s ma Zalaegerszeg gyáraiban és vállalatainál 26 ezer ember dolgozik, kétszerese a régi teljes zalaegerszegi lakosságnak. Az ipar fellendülése olyan méretű, hogy ma más megyékből naponta tízezer ember jár át dolgozni ide. A zalai mezőgazdaság régen olyan elmaradott állapotban volt, hogy hírhedtnek számított a göcseji kenyér. A göcseji szegénység úgy készített kenyeret, hogy bükkönyt, zabot, hajdinapolyvát, kukoricacsutkát, szőlőtörkölyt, galagonyabogyót hordóba tettek, letaposták, vitték a malomba őrölni, s abból sütöttek kenyeret. Ma ez a megye a virágzó mezőgazdaság hazája, s vannak benne a nagykanizsaihoz hasonló állami gazdaságok, amelyek ezerholdas gyümölcsösöket létesítenek. A kanizsai állami gazdaság a gyümölcs tárolására négyszáz vagonos hűtőházat építtetett. Ennek az iparilag fejlett, a maradiságból kilépett, a régi, szinte még középkori életviszonyokat lassan megváltoztató megyének, a megyei vezetőknek van egy .olyan vonásuk, amelyet meg kell említeni. Nagyon szeretik a művelődést, a szellemi értékeket. Ezért létesítettek falumúzeumot Egerszegen, ugyanitt olajipari múzeumot, festőtelepet, művésztelepet. És számon tartják azokat a neves embereket — például Kisfaludi Stróbl Zsigmondot, a szobrászt, Keresztury Dezsőt, az irodalomtörténészt, Pais Dezsőt, a nagy nyelvészt —, akik Zalából származtak el. A legszebb ünnepek egyike volt az, amikor a nyelvjárásáról is nevezetes Göcsej szívében, Zalaegerszegen a megyeszékhely díszpolgárává avatták Pais Dezsőt, a magyar nyelvtudomány legnagyobb huszadik századi alakját. Pais Dezső, a híres „Tosu tanár úr” már nem él, de a tanítása jelen van Zalában. Ez a megye gyűjtötte össze elsőnek a földrajzi neveket. Példáját azóta több más megye is követte, de Zaláé marad az örök érdem, hogy az élet, a társadalom, a mezőgazdaság teljes, gyökeres megváltozása idején, a huszonnegyedik órában összegyűjtötték s ezzel a nyelvtudománynak megmentettek minden régi, ötszáz,- ezeréves hatámevet, dűlőnevet, falurésznevet és ezzel kimeríthetetlen kincsesbányát teremtettek a kutatók számára. Gábor Viktor felvételei
