Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-07-05 / 14. szám
A MAGYAR NYELV ÜNNEPI Interjú Lőrincze Lajossal A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) minden évben megrendezi egy hétig tartó előadássorozatát anyanyelvűnkről, a magyar nyelv életéről, jellegzetességeiről, helyes használatáról. Az idei rendezvény — úgy tudjuk — kiemelkedett az eddigiek közül. Néhány kérdést tettünk fel ezzel kapcsolatban dr. Lőrincze Lajosnak, úgy is, mint a TIT magyar nyelvi választmánya elnökének. — Miben különbözött a magyar nyelv hetének idei rendezvénye az eddigiektől? A magyár nyelv hetének évről évre ismétlődő rendezvényein szervezőként, előadóként, hallgatóként minden alkalommal részt vettem, de az első naptól kezdve az utolsóig, a nyitástól a zárásig csak most, a kilencediken, amelynek Hajdú-Bihar megye volt a gazdája, Debrecen a központja. Az elmúlt évekre visszatekintve azt látom, hogy a kilenc évvel ezelőtti kezdeményezés évről évre bővült, gazdagodott, a mostani rendezvény azonban ezt az elvárt vagy megszokott fejlődési ütemet is szinte minden szempontból túlhaladta. Túlhaladta megszervezésének pontosságában, az előadások számában, a témák színességében, gazdagságában és a hallgatóság megnövekedésével, új érdeklődő rétegek bekapcsolódásával is. Valóban érdemes hát mégállnunk egy kis összegezésre, számvetésre, értékelésre. — Milyen kérdésekről szóltak az előadások? Az előadások, viták témakörét tekintve első helyen állt a közélet és nyelv kérdése. Mai nyelvművelésünknek legnagyobb gondja és feladata: minél több embert megtanítani az anyanyelv helyes és biztos használatára, mert az alapvető feltétele annak, hogy jogaival valóban élhessen, hogy társadalmunknak cselekvő tagja, alkotó, alakító tényezője legyen. Ennek az elsőrendű témakörnek sokirányú megközelítését, sokszempontú vizsgálatát jelzik ezek az előadáscímek is: Az emberi és nyelvi magatartás összefüggése; A nyelvi műveltség szerepe a vezetésben; A nyelvi műveltség szüksége, igénye és haszna; Anyanyelv és demokrácia; Közéletiség, beszédmód és nyelvi műveltség stb. De más oldalról ugyanezt a kérdést tárgyalták azok az előadások is, amelyek a társadalom széles rétegeihez szólók felelősségét hangsúlyozták. Ilyen volt egyebek között a Hajdú-Bihar megyei Napló munkatársainak tartott előadás: Eszmecsere a sajtó nyelvének kérdéseiről. Ugyancsak a nyelv és társadalom összefüggései kérdésének boncolgatására adtak alkalmat azok az előadások, amelyek az elmúlt harminc esztendő nyelvi fejlődését, változását vizsgálták: mivel gazdagodott szókincsünk az elmúlt évtizedekben; milyen pozitív és negatív vonásai vannak nyelvünk szempontjából ennek a korszaknak; hogyan alakult ebben az időben a társadalmi változásokhoz képest a nyelvművelés feladata, módszere? Jelentős helyet kaptak a magyar nyelv hetén azok az előadások, megbeszélések stb. is, amelyeknek a mai nyelvhasználat, az anyanyelvi nevelés volt a tárgya. Több elvi, elméleti előadás hangzott el erről a kérdésről, főként a nyelvi változások, az újabban jelentkező nyelvi formák megítélésének (lehetőségéről, módszeréről. De helyet kaptak a mindennapok nyelvhasználati gondjai, a helyesírás, jó magyar kiejtés kérdései is. Az iskolák érdeklődésének, kérésének megfelelően igen sok előadás jutott az iskola és nyelvművelés témakörére: Nyelvhelyességi kérdések az iskolai oktatásban; Anyanyelvi nevelésünk helyzete a családban és az iskolában; Az anyanyelvi nevelés helyzete oktatási rendszerünkben; A korszerű tanári beszéd; Az ifjúsági és diáknyelv; Mondatelemzési kérdések; Csapdák a mondatszerkesztésben stb. Az iskolai nyelvművelő munkát segítette a debreceni középiskolák számára rendezett anyanyelvi vetélkedő is, amelynek döntőjét szintén a magyar nyelv hetén tartották. A magyar nyelv hetének programjába azonban szervesen beletartozik a tágabb értelemben vett anyanyelvi ismeretterjesztés is. A nyelvi műveltség ugyanis nemcsak a mai nyelv helyes és biztos használatát jelenti; beletartozik anyanyelvűnk elmélyültebb ismerete is. Nyelvünket a maga sokszínűségében, múltjában, mozgásában éppen úgy illik ismernünk,mint irodalmunkat, művészetünket vagy népünk történetét. De a mai nyelvi formák megértése is csak akkor lehetséges igazán, ha nyelvünk múltját, fejlődésének törvényeit is ismerjük. Az anyanyelvi ismeretterjesztés tehát igen fontos nyelvművelő munka is. Éppen ezért több jellegű előadás is elhangzott az idén is: A magyar irodalmi nyelv kialakulásának kérdései; Magyar észjárás a magyar nyelvben; Beszélgetés a magyar nyelvjárások és a nyelvjáráskutatás kérdéseiről; Muzsikáló anyanyelvűnk stb. Ezeknek az előadásoknak egy része az egyetemen, a magyar szakos bölcsészhallgatók előtt hangzott el, néhány tudománytörténeti, illetőleg erőteljesebben szakmai jellegű témával együtt. — Helyet kapott-e az előadások között az irodalom, az írók nyelve? Noha a fejlődés természetes rendje azt hozta magával, hogy az anyanyelvi ismeretterjesztés saját lábára állt, önállóvá lett a TIT-ben, s az eddigi irodalmi-nyelvi szakosztályok helyett országosan megalakultak a nyelvi szakosztályok, ez a szükséges szervezeti változtatás nem jelent, nem jelenthet lazulást a nyelv és irodalom szoros belső kapcsolatában. Jelen volt az irodalom a magyar nyelv hetén is, több előadás témájában: A mai szépirodalmi nyelv kérdéseiről; Csokonai nyelvi művészetéről; Jókai, a magyar nyelv halhatatlan művésze. De az irodalom és a nyelv kapcsolata volt a fő témája a Csokonai színházi megnyitó előadásnak is: régi és mai íróink szóltak a nagyszámú hallgatóságnak a magyar nyelvről, debreceni és budapesti színészek tolmácsolásában. A megye nagy szülöttének, Veres Péternek a „jelenléte” pedig állandó volt, az első naptól az utolsóig, öt idéztük többször is a megnyitóünnepélyen, lelkes szavait a szülőföld nyelvének (és más tájak nyelvének) szépségéről, bölcs fejtegetéseit a nyelvjárások és az irodalmi nyelv kapcsolatáról. S az ünnepélyes záróülésre az ő pátriájába, Balmazújvárosra zarándokoltunk, hogy ott (a Veres Péter Művelődési Központ színháztermében) egykori harcostársaival, hozzátartozóival, a Veres Pétert már csak szobráról, könyveiből ismerő fiatalokkal együtt hallgassuk meg, mit mondott a magyar nyelvről, s hogy gondolkozott „népben-nemzetben” a nyelv dolgairól beszélve is. — Szóljunk néhány szót a hallgatóságról is. Az volt a célunk, hogy előadásaink, gondolataink minél szélesebb körhöz eljussanak, olyanokhoz is, akik eddig kevésbé kapcsolódtak be az anyanyelvi ismeretterjesztésbe. A szándék és a valóság között — sajnos, de érthető — ma még meglehetősen nagy távolság van. De a fejlődés irányát, útját világosan mutatja az üzemek, gyárak dolgozói részére rendezett előadások, találkozók száma, a szocialista brigádoknak a magyar nyelv hetén való részvétele, a megye vidéki városaiban, falvaiban (összesen tizenhét helyen) rendezett összejövetelek. Ide tartozik annak a megemlítése is, hogy a magyar nyelv hetére esett a debreceni üzemi gépírónők helyesírási és nyelvhelyességi versenyének döntője. De — most már Hajdú- Bihar megyéből kitekintve — sok más jelenség is mutatja a nyelvművelés területének kiszélesedését. A budapesti rendezvények egyik gazdája az idén a Csepel Vas- és Fémművek volt, ennek a dolgozói hallgatták meg a gyár kulturális intézményeiben rendezett előadásokat. Több biztató adatot, eseményt, eredményt lehetne idézni az ország más területéről, megyéiből is. Felejthetetlen például számomra az a találkozás, amelynek egy Győr melletti kis községben, Ecsen lehettem részese. Ä fél falu ott szorongott a szép, modern művelődési házban (pedig az utolsó nap megváltozott, egy órával előbbre került az előadás időpontja), megtekintették a magyar nyelv ünnepére készült kis műsort, s kifogyhatatlan érdeklődéssel követték az előadást, tettek fel új meg új kérdéseket. És szívesen emlékszem a veszprémi találkozóra is, a szakmunkásképző iskola csillogó szemű, kedves, értelmes tanulóira! A magyar nyelv hete előadásainak nem kis része készült az iskoláknak, diákoknak és tanároknak. Tudatosan és tervszerűen, mert az iskolának, az anyanyelvi oktatásnak szüksége van a nyelvész, nyelvművelő szakemberek segítségére. S az iskola szerepe a nyelvi ízlés megalapozásában, a nyelvi műveltség, nyelvi igény kialakításában igen jelentős, egész életre kiható. Az iskolának HETÉRŐL szóló előadások témáit, címeit már említettem. Jó gondolat, szerencsés ötlet volt a szervezőktől az ún. „rendhagyó magyarórák” beiktatása a magyar nyelv hete programjába. Szinte minden iskola kért több ilyen foglalkozást, amelyen — helyhiány miatt — sok esetben csak jutalomként vehettek részt a hallgatók. S egy-egy ilyen élénk, jól sikerült óra megpezsdítette az iskolai anyanyelvi oktatást, segítséget adott diáknak, tanárnak egyaránt. Voltak előadások külön a tanárok, pedagógusok számára is. Ennek a tanári továbbképzésnek egy-két előadását a nyelvészek segítségével szemináriumszerűen fel is dolgozták a hallgatók. Főként diák és tanár résztvevőkre számított a magyar nyelv hete történetében először itt jelentkezett anyanyelvi fórum. A többség valóban egyetemista és középiskolás diák volt, de a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dísztermében a lakosság más rétegeit képviselő hallgatók is megjelentek, hogy feltegyék kérdéseiket az előadói asztalnál ülő debreceni és budapesti nyelvészeknek. Több mint két óra hosszat peregtek a kérdések és válaszok a magyar őstörténet kérdéseiről, a nyelvművelés elveiről, a magyar kiejtés és helyesírás gondjairól. A magyar nyelv hetének Hajdú-Bihar megyei műsorfüzete jelezte azt is, hogy a hét végén „a város iskoláinak küldöttségei a megemlékezés koszorúit helyezik el Debrecenhez szorosabban kötődő nagy íróinknak, költőinknek, nyelvünk nagy művészeinek emlékhelyein: Ady Endre, Arany János, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Jókai Mór, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond és Tóth Árpád emlékművén”. Az ilyen híradás a legtöbb esetben egy szabályos és szokványos kegyeleti aktust takar. Itt többről volt szó. A helyhez kötődő (de országos jelentőségű) nemes hagyományok ápolásáról, irodalmunk nagyjai ércbe merevült alakja megelevenítéséről: mit üzen a mai diáknak, mit mond a magyar nyelv szépségéről, hogyan erősít bennünket nyelvünk szeretetében, ápolásában. Ezeket a gondolatokat fejtegette az egybegyűlt tanulók előtt lelkesen, okosan, szépen minden tanár, összekapcsolva múltunk eredményeit mai életünkkel s a jövő feladataival. — KiJc tartották az előadásokat? Részt kértek, részt vállaltak az idén ebből a munkából a magyar nyelvtudomány és az anyanyelvi ismeretterjesztés legjobb, legismertebb szakemberei, mind a debreceni, mind a budapesti egyetem magyar nyelvészei, mind az Akadémia Nyelvtudományi Intézet-nek munkatársai, mind pedig a debreceni Gyakorló Iskola és más iskolák tanárai. De volt vendég előadó a szegedi egyetemről, valamint a nyíregyházi és az egri tanárképző főiskoláról is. — Végeredményben tehát sikeresnek tartja a magyar nyelv hetét? Hadd idézzek Kállai Gyulának, Debrecen képviselőjének igen nagyhatású megnyitó beszédéből néhány mondatot: „Mélységesen szeretjük anyanyelvűnket, szépnek és virágzónak kívánjuk tudni. Ápoljuk is, hogy az új viszonyok jó és hajlékony kifejezője, közvetítője lehessen. És tanítjuk, terjesztjük, hogy megszűnjön a nyelvi kiszolgáltatottság, s hogy a nyelv egész népünk számára a felemelkedés, a műveltség megszerzésének eszköze legyen. A mai nyelvművelőknek ebben a munkában sem az érdeme, sem a felelőssége nem kisebb, mint a nagy elődöké volt. — A magyar nyelv hete rendezvényei minden segítséget és támogatást megérdemelnek. Közös erővel kívánjuk szorgalmazni, hogy tovább növekedjék az anyanyelvet szerető, a nyelvművelés iránt érdeklődő emberek tábora. Bízunk abban, hogy az immár kilencedik alkalommal megrendezett magyar nyelv hete, annak debreceni és Hajdú-Bihar megyei rendezvényei ezt a célt eredményesen szolgálják.” Én ehhez azt fűztem hozzá, hogy a Hajdú-Bihar megyei rendezvény valóban jól szolgálta az anyanyelvi ismeretterjesztés ügyét, a „debreceni példa” nemcsak a következő évek hasonló rendezvényei, hanem nyelvművelő munkánk egésze számára is ösztönző, lelkesítő mintául szolgál. G. A. Népi fafaragók Sárospatakon A közelmúltban fejezte be Sárospatakon táborozását a IV. Országos Fafaragó Népművészeti Tábor. A táborozás alkalmával készült alkotásokat a II. Rákóczi Ferenc Művelődési Ház és a sárospataki Rákóczi Ferenc Múzeum együttes rendezésében mutatták be. Az Országos Fafaragó Tábor vezetője, Mezey Tamás fafaragó, népi iparművész, aki az ősi fafaragó kultúrát, hagyományos forma-alakjait, népi iparművészetünk korszerű formatechnikájával ötvözte egybe. Nyersanyagai különböző fafajták, továbbá szaru, csont és kobaktök. Díszítése a rózsa, Bodrogköz kedves falusi virágja, illetve annak stilizált változatai. Üjabban pásztor- és vadász-, valamint mozgalmas madárjeleneteket is alkalmaz művészi darabjain. Sz. D. Balra: Parasztok. Nagy Márton, Mosdós. Egykori szegényparaszti életűnket ábrázolja a kompozíció. A botra támaszkodó reményét vesztett aggastyán még segítve átöleli az imára kulcsolt kezű őregaszszonyt. A beesett szem, majd a kalap és kendő Tüdőinek feszült mély árnyékai fokozzák az elmúlást váró pár egykori tragédiáját Díszláda. Mezey Tamás, Sárospatak. Koporsós fedelén, a bodrogközi apróládákra emlékeztető csapott, majd lapos szegés. Alja, a fedélhez igazodó téglalapra szabott. Egyik hosszú oldalán fa zár, a másik oldalán pedig mozgó sarok található. Az egész ládatestet négy darab kőrmősláb tartja. A díszítés az aljban és a fedélen, a zár képzés mellett, két-két rózsa, hozzá kapcsolódó domború-mélyített levél és mindig aszimmetrikusan képzett apró virágok mozgalmas csoportosítása Jobbra: Házi eszközök. Mezey Tamás, Sárospatak. Ősi bodrogközi formákat őrző házi eszközök
