Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-07-05 / 14. szám
ÁRULKODÓ ANEKDOTA Az emigráns betegsége — Molnár-mozaikok Molnár Ferenc A Public Library — a New York-i közkönyvtár — színházi osztálya néhány évvel ezelőtt új épületbe költözött. A Lincoln Center pompás épületcsoportjában, a Metropoliten mögött rendezkedett be, közös emeleten a nem kevésbé gazdag és érdekes zenetárral. Két gyűjtemény világhírű darabjai várják a látogatót a folyosók tárlóiban. A könyvtári záróra, s a nehézkes közlekedés miatt nagyon szűk idő szorításából kibújva szakitok néhány percet a ritka látnivalók közötti csemegézéshez. Caruso-hanglemez 1924-ben indult, félévszázados jubileumához érkezett a New York-i WNYC-rádió. Első mikrofonja, programja, a rádiózás ős- és hőskorát idézi. Eleonora Duse plakátja — az 5th Avenue Theater szecessziós hirdetménye — a művésznő 1902-es vendégszereplésére emlékeztet, Caruso Carnegie Hall-beli sikerének dokumentuma egy 1904-ben készült hanglemez. Sarah Bernhardt is járt itt, s még néhány nagy művész a századforduló hírességei közül. A vitrinek 1900 és 1914 közötti emlékeket sorakoztatnak; mintha bizonyítani kívánnák: az USA nem 1945 után, nem is csak Kennedy elnökkel kezdte a beiratkozást Európa és a világ kultúrájába. Ezt egyébként itteni vendéglátóm, Molnár Ferenc is megerősíti néhány aprósággal. Hagyatékában megtalálhatók a jóval emigrációja előtti, 1920-as és 1930- as évekbeli amerikai utak lapkivágásai. De menjünk sorba... Nagyon kedves könyvtáros kisasszony két percen belül teszi elém a Molnár-gyűjtemény három dossziéját. Az első iratgyűjtő kartonfedelén vonzó szépségű fiatal nő fényképe. Alatta az örökhagyó jegyzete: Az ördög sikere „Ezt a gyűjteményt ajánlom Bartha Vandának, forrón szeretett jóbarátomnak és irodalmi tanácsadómnak, a hűséges társamnak keserű száműzetésemben. Tizenöt esztendőn keresztül kísért önként és önzetlenül vándorutamon. Meghalt váratlanul New Yorkban, 1947. augusztus 28-án. Életrajzi szempontból fontosnak vélt könyveimet, kézirataimat, melyeket rá akartam hagyományozni, ezennel az ő életének emlékezetére a New York-i Nyilvános Könyvtárnak ajándékozom.” 1947. október 25. Molnár ajándékában volt vagy háromszáz könyv, több mint negyven színdarabjának a kézirata, illetve szövege, cikkeinek és a műveit értékelő kritikák százainak gyűjteménye, színpadképek és fotók stb. Mindezt Bartha Vanda gondozta; ő rendezte Molnár hazulról hozott emlékeit, ő igyekezett másfél évtizeden keresztül összegyűjteni a Molnár-életműre vonatkozó régi és újabb dokumentumokat. A Public Library anyaga lényeges összefüggéseiben nem módosítja, csak árnyalatokkal gazdagíthatja, érdekes színfoltokkal egészítheti ki Molnár-képünket. Alább néhány ilyen mozaikdarabkát emelek ki az olvasottakból. Az ördög sikere már a kilencszázas években ismertté tette Molnárt a New York-i színházi világban. Ermete Zacconi torinói alakítása után talán a Broadwayn aratott siker volt a 4 legvisszhangosabb. Egyszerre négy társulat játszotta, kettő angolul, kettő németül. Darabjait ezt követően is, folyamatosan bemutatták. Az 1928-ban Amerikába látogató Molnárt a sajtó és a közönség egyaránt világhírű szerzőként üdvözli. Népszerűségét jelzi, hogy a Vanity Fair című lapban megjelent dialógusait Ina Clair és Leslie Howard mutatja be. 1929-ben jelent meg először angol nyelvű regényes életrajza. Hatvanadik születésnapjáról az amerikai lapok többsége meleg hangon emlékezett meg 1938 januárjában. A lapkivágásokból kitűnik, hogy ez alkalommal a világsajtó zöme, száznál több nagy példányszámú napi- és hetilap ünnepelte Molnárt, a színpadi sikerek mesterét. Ismeretlen foglalkozás Az emigráns is talált barátokat New Yorkban. 1940-ben érkezett, s a következő években sok minden kedvező, személyes sikerét biztosító esemény történt. Játszották darabjait, közölték karcolatait, többen is újraírták életrajzát és pályaképét. Világsztárok fogadták társaságukba a híres csevegőt, aki mirdezek ellenére keserűnek érezte száműzetését. Állapotáról, az emigrációs betegségről írta a következőket Az Ember című hetilapba: „A turistából emigráns lett Az egészségesből beteg. ö még nem vette észre, de a többiek már észrevették az egyre kevésbé kormányozható idegein, a panaszkodásai nagy menynyiségben és kis minőségén, a kritikai tehetsége gyors fejlődésén... és azon, hogy egyre rosszabbul beszél angolul, mert tudata alatt feladta az érett korban már hiábavaló küzdelmet az idegen nyelvvel. Az emigráns mindezt egyelőre nemigen veszi észre, ö csak azt veszi észre, hogy altató nélkül nem tud aludni. Az emigráció nevű betegségnek első fázisa evvel az altatóval kezdődik ... Az emigráció az úgynevezett hajlott korú emberek betegsége. Fejlődésének tempója elég gyors. Kérlelhetetlenül, fokozatosan romlik az állapota. Az altatóadag egyre nagyobb... A dohány, a kávé, a kenyér egyre idegenebb. A belpolitikai viták, a helybeli viccek, a képestréfa-sorozatok egyre érthetetlenebbek... Tipikus emigránstragikum az, hogy az ember önmagát szokja meg, ahelyett, hogy a környezetét szokná meg. így megy át a betegség néhány év alatt a második fázisba, amely rendszerint egy elektrokardiogrammal kezdődik és injekciókkal, kapszulákkal folytatódik...” Szorongásainak történelmi okai közismertek. Személyes helyzetéről — ahogyan azt ő érzékelte — anekdotát mondott. A történet idejét, ne sértsen vele senkit, tízegynéhány évvel visszatolta az időben. S így mesélte: Amerika viharosan ünnepelte. Coolidge elnök egyórás magánkihallgatáson fogadta. Az audiencia befejezése után a titkár megkérte őt, írja be nevét a Fehér Ház vendégkönyvébe. — Nagyon örülünk — mondta —, hogy ilyen nagy embert láthattunk vendégül. Régen fordult elő, hogy az elnök úr teljes egy órán át beszélgessen valakivel. Ez a kivételezés csak az ön személyének szól. — Molnár beírta nevét, a titkár pedig, amerikai kísérőjéhez fordulva, halkan megkérdezte: — Mi a foglalkozása ennek a Mr. Molnárnak?... Dersi Tamás (Megjelent az Esti Hírlap 1975. január 28-i számában) A MAGYAR SZÓ KÖLTÉSZETE A szavak hangulatáról A magyar szó regénye című dkksorozatuníkban (amelynek anyaga időközben könyvalakban is megjelent) számba vettük szavaink tömkelegét. Már akkor fölfigyelhettünk ama az érdekes jelenségre, hagy egy-egy fogalomra nem is mindig egy, hanem gyakran két-három, sőt tizenhárom szavunk is van! Anélkül, hogy a tárgyba itt most mélyebben belebocsátkoznánk, csak néhány jellemző esetét hadd említsünk az úgynevezett rokon értelmű szavak kialakulásának. Ha valaki meghal, az újságok rendszerint azt írják, hogy elhunyt. De irodalmi műveikben olvashatunk ilyet is: örökre elszenderült, megszakadt élete fonala, kialudt élete (lángja), megszűnt szive dobogni. Mi történt? Egy lehangoló, nem szívesen emlagetetett fogalmat igyekszünk megkerül ni, körülírni, megszépítem. A nyelvészetben ezt úgy mondják: eufémizmus (= szépítés). Persze a szépítésnek az ellenkezője is előfordul, az, hogy tréfával igyekszünk elütni a szomorú vagy kellemetlen dolgokat: a bizalmas nyelv vagy a csibésznyelv ezért .mondja arról, aki meghalt, hogy elpatkolt, beadta a kulcsot, kinyiffant vagy fűbe harapott, bekrepált vagy éppenséggel: feldobta a talpát, s esetleg: bedobta a törülközőt. Máskor azért születik három-négy szó is egy fogalomra, mert az ország más-más tájain az ott élő idegen ajkú lakosoktól kölcsönöz szót a nyelv: a szláv eredetű paraszt mellett a régi nyelvben élt a pór is: elsősorban a Dunántúlon s Erdélyben. Hogy miért éppen ott? Egyszerű a magyarázat: a pór a „paraszt, földműves” jelentésű német Bauer leszármazottja: német telepesek pedig a hazában többnyire a Dunántúl és Erdély vidékein éltek, illetve élnek. A két jövevényszó mellett természetesen van eredeti szavunk is a fogalomra: a földműves, illetve fiöldmíves is. A kérdés most már az: távoli vagy közeli rokonok — éppenséggel: ikrek-e a rokon értelmű szavak? Helyettesíthetők-e mindig egymással, vagy azért mégsem teljesen azonosak? A magyar felvilágosodás nagy költője, Csokonai Vitéz Mihály írt egy gyönyörű költeményt a pillangóhoz címmel. A pillangó meg a lepe, illetőleg lepke lényegében ugyanazt a kis „állhatatlan selyemmadiarat” jelenti; Kazinczy Ferenc, a nyelv szigorú őre mégis megrótta a debreceni költőt, ezt írván, hogy a pillangó „költőieden”, s a lepe a szebb hangzású, a költőiöb szó. Kinek volt igaza? S előfordul Csokonai költeményében a tavasz meg a kikelet is: azonos fogalmat, a tél utáni első évszakot jelöli mindkét szó, s mégis van köztük különbség; Simonyi Zsigmond, kiváló nyelvtudósunk idézte annak idején egy hírlapból a következő példát: „A tavasz az idén nem kikelet, hanem csak közönségesen, csak egyszerűen tavasz; a kikeleti színek és álmok, ábrándok és mámorok az idén nem izgatják a világot.” Mai ízlésünk, nyelvérzékünk szerint a pillangó, a kikelet a költőibb; de kérdés, hogy két-három évtized múlva nem változik-e meg újra a közízlés, s nem a lepé-nek s a tavosz-nak nyújtják-e akkor a pálmát? Nyelvünk nagy művésze, Kosztolányi Dezső írta a 30-as években: „öttíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje... A *bú«, a »mű«, a »férfiú«, a »hív cimbora«, többnyire csak archaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyvszagú tanár, vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába való... A »lantos« és a »dalnok« meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád „segédeit”. A hon azonos jelentésű a hazá-wal, a dalnok, a lantos a költő-vei: de ma már ezeket régiesnek, archaikusnak, vagy patetikusnak, fennköltaek érezzük, s legföljebb egy történeti drámában alkalmazzuk. „Minden szó egy világ — írta Kosztolányi Dezső. Rejtélyes élete van. Egy jeles francia nyelvésszel beszélgettem e kérdésről, aki egyenesen azt a nézetet vallja, hogy nincsenek is rokon értelmű szavak. Ha csak ezt a két magyar szót veszem például: bú és bánat, nyomban kitetszik, mennyire igaza van. Mind a kettő majdnem egyet jelent, sokszor együtt is alkalmazzák őket, nyomatékosítva: búbánat. De mégsem azonosak. Mindegyiknek más és más a lelki tartalma, hangulati velejárója- Az elsőnél talán a bús-ra gondolok, a másodiknál pedig arra, hogy valaki meg is bún.” Nos, nagy nyelvművészünk itt a „'hangulati velejáró”-t említette: a szavaknak ugyanis nemcsak jelentésük van, hanem hangulatuk is. Ennek alapján érezzük például a paprikásburgonyáit, a burgonyametélt-et választékosnak, az azonos jelentésű paprikáskrumpli-t, krumplinudli-t viszont köznapinak, „konyhai”-nak, a Veres Péter által használt paprikáskolompér-t, sőt: kolompir-t meg népiesnek, Tamási Áron pityóká-járt tájnyelvinek, erdélyiesnek. „Egyik kutya, másik eb” — mondja a szólásmondás; de próbálja csak valaki fölcserélni őket! Karinthy Ferenc, nagy humoristánk írófia, aki nyelvészettel is foglalkozgat, találóan írta: „Még az eb és kutya sem egészen ugyanaz: öleb helyett nem mondhatunk ölkutyát, és kutyafája helyett sem ebfáját; a kutya ura fakó! felkiáltás is nevetségesen hatna” — tudniillik az eb ura fakó! kuruc koré szólás helyett „A kutyabarátok, ha szervezetileg tömörülnek, már ebtenyésztők, s ebadót fizetnek.” Vagy vegyük a uörös-t meg a piros-t: látszólag igazán egyértékünek látszik a két melléknév; Arany Jánosnál azt olvassuk: „Toldi György veresebb lön a főzött ráknál”, Gárdonyi Géza viszont azt mondja Az én faluméban egy legényről, hogy „piros lett, mint a rák.” S mégse cserélhető föl mindig a két rokon értelmű szó! Piros a ropogós cseresznye, s nem vörös; húsvétra pirostojás-t kapunk, s nem vörös tojást! Vörös rókáról, vörösfenyőről, vöröshagymáról beszélünk, s nem jutna eszébe senkinek, hogy piros rókát, piroafenyőt mondjon, vagy hogy esetleg a boltban vöröshagyma helyett piroshagymát kérjen. Tadán még ki is nevetnék egy kicsit. S még az sem egészen mindegy, hogy vörös-e vagy veres! Aki vereshagymát, veresbort-t kér, azt kissé vidékiesnek, falusiasnak tartjuk, mert az irodalmi nyelvben, a választékos 'beszédben az ö-ző alak vált általánossá. Kitűnő írónőnk, Szabó Magda mondja önéletrajzában Arany János V. László-jának híres kezdősorával, (Sűrű setét az éj... ) kapcsolatban: „Mit tudtam én odáig, hogy az éjszaka sűrű és setét, sötétet ismertem ugyan, de a setét sokkal sötétébb sötétnek érződött, mint a közönséges.” S jaj annak, aki nem találja el a helyénvaló szót! Menthetetlenül nevetségessé válik. Ott van például az apa és az atya. Ugyanazt a fogalmat jelenti mind a kettő, de az atya a választékosabb, a régiesebb. A bibliában is a .mennyei atyá-ról, s nem .mennyei apá-ról van szó; Petőfi atyját említjük, de „Apák boltjának” nevezzük kedélyesen az italboltot, s nem mondja senki „Atyák boltjá”-na!k. Első akadémiai Nagyszótárunk, a több mint száz éve megjelent Czuczor—Fogarasi szótár azt írja a két rokon értelmű szóról: „Nyeivszokásilag az apa és atya között az a különbség látszik lenni, hogy az apa mindennapiasabb, népszerűbb s bizalmasabb nevezet, elleniben az atya úriasabb, s nagyobb tiszteletre mutató, s bizonyos rangú és hivatalé személyeket illet.” Herczeg Ferenc „Egy család” című elbeszélésének egyik úriember szereplője szeretett volna parasztjaival mindenáron a maguk nyelvén beszélni, de nem nagy érzékkel: „Sokat és szívesen káromkodott, pedig ehhez nem volt semmi tehetsége. A káromkodást egyáltalában nem lehet eltanulni, ahhoz lelemény és stílusérzék kell. ö például azt mondta az egyik kiábéresnek: A vakatyádat! A béresnek volt stílusérzéke és el röhögte magát” — teszi hozzá az író. A csibésznyelvnek s a bizalmas nyelvnek is vannak szavai szinte minden fogalomra, de csínján kell velük bánnunk, mert például az igazgató, a főnök helyett nem használható mindig, mindenütt a góré, a kerékpár helyett a bringa, s a hölgy, a nő helyett a csaj vagy az öreglány. Aki csak szótárakból ismeri a magyar nyelvet, az még nem ismeri igazán! A következőkben ebben szeretnénk olvasóinknak segítséget nyújtani, hogy a szótárakból megismert szókincsnek észrevegyék rejtettebb szerkezetét, árnyalatait is, hogy a szavak pusztán logikai — fogalmi — értékén túl megismerjék esztétikai, stilisztikai értéküket: hangulatukat, érzelmi tartalmukat — egy szóval: hogy a gépi (es) szótári nyelvtudás helyett, teljes birtokába jussanak a magyar nyelv kimeríthetetlen gazdagságának. Szilágyi Ferenc Anya. Kutas László alkotása. Fehérgyarmat Bállá Demeter felvétele
