Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-07-05 / 14. szám

SZÁNTÓ MIKLÓS

HAZATÉRT KÁROLYI-DOKUMENTUMOK

A KGST XXIX. ülésszaka a Duna Intercontinental Szálló nagytermében

MTI — Fényes Tamás felvétele

ÖSSZEFOGÁS ÉS ERŐ

Emlékszem arra a tűnődó beszélgetésre, amelyet tavaly ősszel egy idős amerikai lelkésszel folytattam valahol az USA-ban. Az egyházközség életéről folyt a szó, és eközben egy nagy szekrényt nyitott ki, megmutatta a szép rendbe rakott dokumentumokat az egyesületi élet elmúlt félévszázadának különböző eseményeiről. Az amerikai magyarság egy piciny csoportjának magyar nyelvű történelmi dokumentumai sorakoztak a polcokon. Lelkendeztem a sok érték láttán, mire öreg barátom töprengve kérdezett vissza: „Kinek érték ez a sok iromány?” És szokatlanul nehezen fogalmazva adott számot gondokról, amelyek e történelmi anyaggal kapcsolatban hosszú ideje gyötrik.

— Ha elmegy a mi generációnk, az utánunk jövőknek már csak irkafirka lesz, amit a lelkészek kézről kézre adtak, hosszú időn át őriztek.

Vitatkoztunk, aztán megegyeztünk: hinnünk kell, hogy az örökség drága lesz a mieinknek is. Mindenképpen jó lesz azonban feltérképezni, nyilvántartani a száz és száz helyen gyűjtött emlékeket addig is, amíg el nem jön az intézményesített feldolgozás ideje.

Vannak azután olyan dokumentumok, amelyek az otthoni történelem egy-egv eseményéhez, kiemelkedő személyiségének életéhez kapcsolódnak. Ezeket a" kivándorlók néha úgy vitték magukkal, mint saját sorsuknak tanúját, becses tárgyi emlékét. Ezek a képek, tárgyak, levelek, írásos anyagok most a mozaikkép egészéből hiányzó lapocskák, amelyek visszakerülve, hozzájárulnak az összeállított kép teljességéhez.

Nemrégen, a Buenos Aires-i magyar nagykövetség segítségével Pázmány Zoltánná honfitársunk juttatta el Károlyi Mihály 1921-ben írt három levelét, amelyeket Pázmány Zoltánhoz írt, aki abban az időben egy pécsi lap főszerkesztője volt. A levelekhez tartozik még egy ritka és érdekes Károlyi-fotó és egy 1931-es 'Károlyi-brosúra is. Az értékes dokumentumokért hadd fejezzük ki a történészek köszönetét Pázmány Zoltánnénak.

Ügy véljük, írnunk kell a hazatért Károlyi-levelek tanulságairól, nem a történész, hanem az újságíró módján és eszközeivel.

Az első levélben, amelyet Károlyi Mihály 1921. május 14-én irt Spalatóból, megköszöni a Pécsett megjelenő lap rendszeresen küldött példányait. Károlyi azonban nem egyszerűen a rá jellemző udvariassággal nyugtázza a küldeményt, hanem rövid írásában mintaszerű tömörséggel fogalmaz meg néhány fontos elvet. Ellene akkor az ellenforradalmi kurzus rágalmazó hadjárata folyik, a puszta tény tehát, hogy a főszerkesztő elküldi a száműzetésben élő Károlyinak az újságot, merész és nemes gesztus. Károlyi a levelében hangsúlyozza a lap bátor kritikai hangjának fontosságát is, mert ez a hangvétel nem kis dolog volt akkor: az európai és a hazai reakciós körök újra nyeregbe segítették az úri rendet, amely vad igyekezettel próbálta eltaposni a régi tűz minden parazsát. Alig két éve, hogy a munkásosztály első, >-eget ostromló« kísérletét letörték és Horthyék szeretnének elnémítani minden ellenzéki hangot. Károlyi bátorító levele tehát az ellenállás erősítését szolgálja.

A levél beszédesen vall Károlyi munkamódszeréről. Mindent elkövetett, hogy elsőkézből tájékozódjon, pontos ismeretek

alapján érveljen, harcoljon az ellenforradalom ellen, amely szerette volna, ha az országra úgy borul a rettegés, mint egy légmentesen záró búra. Hiába volt azonban a vesztegzár, kiszivárogtak a hírek, a világ tudomást szerzett a fehérterror szörnyűségeiről. Károlyi levele elején ezért emeli ki: „Örülök, hogy így módomban van a pécsi eseményekről tájékozódni”.

Károlyi mindvégig — szinte naprakészen — követte nyomon a Horthy-időszak minden történését és következtetni is tudott a „fecsegő felszín” hullámzásaiból „a hallgatag mélyre”, ahol a lényeg lakozik, a történelem „törvénye” készülődik, hogy végül is érvényesüljenek az évszázados mozgás mögött rejlő roppant osztályerők és a kínokból megszülessen a népi Magyarország.

De addig még sok víz folyik le a Dunán. 1931-ben, tíz évvel az említett levél megírása után Károlyi egy brosúrát írt Párizsban. A címe: „Tiétek a föld! Üzenet a magyar földmívesszegénységnek”. E kis, igénytelen külsejű füzetben Károlyi ízekre szedi az elvetélt Nagyatádi-féle földreformkísérlet hazugságait, elemzi az akkori világválság hatását a magyar dolgozó osztályokra, leírja a hárommillió koldus elképesztő nyomorát, taglalja az ország szomorú közállapotát. „Az egyik oldalon az eladósodottak, nyomorgók és éhezők nagy tömege, a milliók. A másik oldalon a húsz-harmincezernyi élősdi had, mely nem termel semmit, hanem abból dúskál, amit a másik tábortól elharácsol, vagy elpanamázik.

A mezőgazdaság nincstelenjei még nincstelenebbek, mint valaha, mert ma már az az éhbérrel fizetett munka is hiányzik, ami azelőtt kerülközött. Maga Nagyatádi-Szabó, a nagy parasztáruló, kénytelen-kelletlen beismerte egyszer, hogy már az ő idejében is minden harmadik mezőgazdasági munkás állandóan munka nélkül volt. De ősztől tavaszig majdnem mindenki koplal és nyomorog.”%

E kitérés után térjünk vissza a Károlyilevélhez. A pécsi lapot azért is megdicséri, mert „a szomszéd országokkal, különösen Jugoszláviával való együttműködés útját egyengeti”. És ezt az összefogást Károlyi alapfeltételként hangsúlyozza.

Károlyi világosan látta, hova vezetett a régi Habsburg elv: oszd meg és uralkodjál. 1848—49 bukásának okait sokszor végiggondolta. Levonta az első világháború tanulságait. A kíméletlen önvizsgálat vezette annak idején a magyar haladás táborába; az általa kidolgozott koncepció tisztasága és mélysége tette a magyar progresszió vezető alakjává.

A Duna-medence népeinek összefogását hirdette a béke és haladás eszméinek jegyében.

Ezért mondja ki már ebben a korai levelében Károlyi, hogy ezen országok békés gazdasági és politikai együttműködése, fejlődésük alapfeltétele. Károlyi új Magyarországról beszél, amelyben benne rejlik az is, hogy a friss nacionalizmusok gyűlölködő kis államai helyett meg kell újulnia a térség népeinek: a szocializmust építő kelet-európai nemzetek összefogása az, ami már ekkor Károlyi Mihály látnoki szemei előtt lebeg, mint a századok során a legjobbak által annyit keresett, sokszor megszenvedett történelmi megoldás.

A jelenlegi világgazdasági helyzetben mind nagyobb jelentősége van hazánk életében a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának. Fővárosunkban ülésezett június 24. és 26. között a KGST XXIX. ülésszaka, amelyen tíz küldöttség vett részt: a magyar, a szovjet, a bolgár, a csehszlovák, a kubai, a lengyel, a mongol, az NDK, a román és a jugoszláv. Az egyes országok delegációit a miniszterelnökök vezették.

1974-ben a KGST országai mintegy nyolc és fél százalékkal növelték iparuk termelését, míg a Közös Piac országaiban a növekedés mindössze egyszázalékos volt, az Egyesült Államokban pedig félszázalékos visszaesés következett be. Növekvő munkanélküliség, infláció, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok zavarai, ez jellemzi az idén is a tőkés világot. Teljes foglalkoztatottság, egyenes vonalú fejlődés, tervszerű árpolitika, ellenőrzött fogyasztói árak, emelkedő életszínvonal, elmélyülő gazdasági összefogás, ez a KGST-országok közösségének változatlan vonása 1975- ben is. A tőkés világgazdaság folyamatai nemcsak szembeötlőbbé tették összefogásunk előnyeit, hanem sürgetőbbé is országaink gazdasági integrációjának továbbfejlesztését. A komplex program 1971-es elfogadása óta most első ízben sorra kerülő ötéves tervkoordináció, építve az integráció eddigi eredményeire, szélesedő mértékben veszi számba a két- és többoldalú együttműködés új lehetőségeit, tár fel új és új területeket a közös erővel létesítendő termelési kapacitások megvalósításában, a szakosításban, a kooperációban.

Miniszterelnökünk, Lázár György, többi között megállapította: — Hazánk, Magyarország, területileg és létszámát tekintve kis ország. De a szocialista országok baráti közösségében határaink kitágultak. Felbecsülhetetlen jelentőségű ez számunkra. Egyenrangú és egyenjogú tagja vagyunk a KGST-nek, e nagyszerű gazdasági közösségnek. Ez biztonságot ad, de felelősséget is jelent. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságát és a Magyar Népköztársaság kormányát tevékenységében eddig is mindenkor az internacionalizmus elvei vezérelték. így lesz ez a jövőben is.- Tudatában vagyunk, hogy munkánkkal nemcsak hazánkat, hanem egész baráti közösségünk ügyét, a szocializmus egyetemes ügyét is szolgáljuk.

1976-ban kezdődnek a KGST-országokban az új ötéves tervek, óriási a fontossága annak, hogy az egyes országok terveinek részletes kidolgozása előtt a KGST keretein belül egyeztessék a fejlesztési elképzeléseket. Az egyeztetésnek minőségileg új vonása volt, hogy közvetlenül kapcsolódott a komplex programhoz, szerves kapcsolatban állt a KGST-tagországok megvalósítandó intézkedéseivel és népgazdasági terveivel, valamint a sok- és kétoldalú kapcsolatok alapján a nagy gazdasági problémák komplex megoldásával. Előzetesen tisztázták a kölcsönös áruszállításokat s az előzetes adatok szerint a tervegyeztetések eredményeként a KGST- tagországok kölcsönös áruforgalma a jelenlegi ötéves tervhez viszonyítva, 57 százalékkal emelkedik. Először a KGST tevékenységében — a korábbi ülésszakok határozatainak megfelelően, kidolgozták a KGST-tagországok 1976—1980. évekre szóló sokoldalú integrációs intézkedéseinek a tervezetét. A sok- és kétoldalú egyeztetések jelentősen elősegítették ennek az intézkedési tervnek az előkészítését.

Különösen fontos, amit Alekszej Koszigin, szovjet miniszterelnök mondott: — Amikor a kapitalista világnak még a legerősebb államai sem képesek leküzdeni a komoly gazdasági nehézségeket, köztük az energiaválság okozta nehézségeket, a KGST-országok a küszöbön álló ötéves terv időszakában alapvetően megoldották a népgazdaság nagy fontosságú energia és nyersanyagfajtákkal való ellátásának problémáját.

A Szovjetunió nemcsak hosszú lejáratú alapokon teljesíti fontos nyersanyagfajtákból a pótszállításokat, hanem bizonyos változásokat is végrehajt saját népgazdaságának struktúrájában, növeli a nyersanyagtermelő ágazatok részarányát, figyelembe véve más szocialista országok szükségleteit.

Lázár György rámutatott arra, hogy a fűtőanyag- és energetikai problémák megoldása érdekében a nemzetközi együttműködés fejlesztése keretében minden állam erőfeszítéseket tesz saját energiaforrásainak fokozott hasznosítására is. Mi is törekszünk a hazai szénvagyon fokozott kiaknázására, és mindenekelőtt a villamosenergia termelésre való felhasználására. Üjabb szénmezőket tárunk fel és az eddiginél is nagyobb erővel, anyagi ráfordításokkal folytatjuk a szénhidrogének hazai kutatását. 1980-tól kezdve — terveink szerint — üzembe lépnek első atomerőművi egységeink.

A jelen és a jövő egyik kulcsfeladata a közlekedési és szállítási hálózat fejlesztése. Magyarország földrajzi helyzeténél fogva is érdekelt abban, hogy a tagállamok szállításai zavartalanok legyenek. Közös érdeke minden országnak a mezőgazdasági és élelmiszeripari együttműködés, amely egyaránt magába foglalja a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelés technikai és tudományos oldalának egyidejű és összehangolt fejlesztését.

A mi számunkra a KGST-országokkal folytatott együttműködés jelentette és jelenti a jövőben is hazai építőmunkánk biztos nemzetközi bázisát.

Pethő Tibor

Boidatúh

loan:

Az új tatai „várkastélyban”, könyvek között

Tata az ország egyik legszebb, meghitten kedves városa. Alig hetven kilométernyire van Budapesttől, ám az emberek a hétvégen mégis inkább a hosszabb balatoni utat választják. Tatának is van tava, ha nem is vetekedhetik a Balatonnal, de maga a város, parkjaival, kedves és ódon utcáival, főképpen pedig várkastély-múzeumával sűrítve adja azt, amit a Balatonon száz négyzetkilométer Urületen elszórva lehet megkapni. Amíg elgondolom azt, hogy minden győri, sőt bécsi utazó is áthalad a városon és legtöbbször nem áll meg, akkor nehéz kifürkészni az utazás és az idegenforgalom lélektanának rejtélyeit. Én mindig megállók Tatán, legtöbbször Nyugat-Európából hazajövet. Igyekszem úgy beosztani a hazaérkezés napirendjét, hogy maradjon egy órácskám a belső, történelmi, emlékező hazatérésre. Nyaranta először beugróm a tatai tóba, melyet az idevalósiak öregtónak neveznek. Vizének hűvössége az ausztriai tavakéval, bársonyos érintése a Balatonéval vetekszik.

Első utam az Óratoronyhoz vezet. Ezt mindenki látja a kocsiból is: nyolcszögletű, különös faépület, Magyarországon egyedülálló. Érdemes megállni a tövében és élvezni a faszerkezet egyszerűségét és az arányok nemességét. Azután megnézem a Béke tér későbarokk házsorait, majd a malmokat a Bartók Béla út és az öregtó között. Külön élvezem a nevüket, az egyiké „Cifra”, a másikat egyik úttól a másikig mindig elfelejtem: ,J/eponucemus”. Persze, hogy rokona a kétszáz éves Nepomuki hídnak. Olyan város ez, hogy még a vágóhídja is barokk, két évszázados, népkertjében pedig%t kerti lakot rejteget, természetesen barokk mindahány, nem is szólva hat műromról, amelyek már l&Ol-ben, a kor ízlése szerint álromnak épültek.

Így, amikor már kellőképpen eltataisodtam, lassan és komótosan beballagok a barokk kapu félkörívén át, a gótikus várkastély erődrendszerén békésen áthatolva a kastély aljáig. Templomokban megmaradt Magyarországon ilyen szép és gazdag csúcsíves ablaksor, világi épületben alig. Az Esterházyak volt várkastélya önmagában, külsejében és belsejében is múzeum, de kiállításait újra meg újra érdemes megnézni, mert őrizőt gondoskodnak a változatosságról -Amikor már így azt hittem, hogy valóban otthonos kültag vagyok Tatán, most, június elején kiderült, hogy évente két-háromszor is elmentem a várkastély felé befordulóban az új művelődési ház mellett. A maga nemében, acélvázas, üvegfalú, betonlépcsős stílusában ugyanolyan kiváló alkotása a modem építőművészeinek, mint a régi várkastély a gótikusnak. Az építőművész helyesen ismerte fel, hogy a művelődési házak egyik fő vonzóereje bensőséges szerkezetük lehet, és ezért a belsőudvaros, átriumos megoldást választotta. A négy üvegfal kedves belsőteret vesz körül, gyepszőnyeg borítja, tele van rózsákkal, haranglábbal, most pattannak ki a liliomok kelyhei, a sarkokban pedig télen is zöld növények.

Könyvnapot tartani jöttem ide, író-olvasó találkozóra, de most legszívesebben leülnék a pitvar sarkában — igaz, előbb felmennek a könyvtárba és kölcsönöznék egy új könyvet. Csak megállnák még az előcsarnokban, ahova a tatai könyvesbolt és az esztergomi antikvárium teljes hadfelszereléssel vonult ki és ajánlja az idei könyvhét kétszáz kötetét, s mellette régen elfogyott újdonságokat és hosszú ideje vadászott régebbi és újabb kelendő könyveket.

Az olvasókkal találkozni egyszerre ünnepélyes és közvetlen mozzanat: nem első könyvem jelenik meg most, de mégis ha meglátom valakinek a kezében, megindultság fog el. Mért vette meg a könyvet? Mit talál benne? Tetszik-e neki? De ugyanakkor már összeköt is az olvasóval valamiféle szellemi-vérségi kapocs, ö már tud rólam valamit, én meg róla szeretnék tudni minél többet.

Az ünnepélyességnek és a közvetlenségnek a légkörében ül azután egymással szemben az író és néhány olvasó. Ahhoz sem vagyok elég öreg, hogy gyorsan meg ne számoljam, hányán vannak. A tatai „új várkastély" kisebbik előadóterme megtelt, nyolcvanketten voltak induláskor és még közben beszállingózott tíz-tizenkét fiatal lány, jellegzetes érettségi egyenruhában: fehér blúzban, rakott, kék szoknyában.

Az első kérdés a könyvem címének szól. Van-e szándékosság abban, hogy harmadik kötetem címében is szerepel állat? Igen Is, nem is. A „Zsiráffal Angliában" címé be

úgy került a „foltos nyakorján”, hogy tizennégy évvel ezelőtt, angol nyelvű folyóiratom, a The New Hungarian Quarterly első három számával a hónom alatt érkeztem ki, majdnem három évtizedes távoliét után Angliába. A lap meglepetést keltett s ekkor mondták barátaim, hogy olyan mint az állatkerti zsiráf, amelynek láttára a kisfiú azt mondja: „ilyen állat nincs is...” A második könyvnek „A filozófus oroszlán”-nak a címe a velencei Accademiahíd lábánál évszázadok óta trónoló, okospofájú oroszlánnak hódol: kedvencem, és mindig elzarándokolok hozzá, valahányszor jószerencsém az utóbbi években Velencébe írisz. E kötet tanulmányai és útinaplói közül nem egy elektronikus Pegazusra utal: vagyis arra a lehetőségre, amilyet a televízió nyújt az íróknak és a művészeknek. Itt már szándékosan választottam állatnevet címül: az első kettő szerencsét hozott.

Ekkor egy olyan perc következik, amelyért érdemes élni: egy érettségiző leányzó kezét nyújtja, feláll és megjegyzi, hogy szerinte én különben is hálás lehetek az állatoknak, hiszen életemet egy macskának köszönhetem. Így olvasta „Halálaim” című tavalyi elbeszéléskötetem címadó novellájában. Igazat adok neki, megköszönöm s közben arra gondolok, hogy ezekben a napokban úgyszólván minden magyar írónak osztályrészül jut egy-egy ilyen szépséges pillanat. Ez az idei könyvhétnek, minden magyar könyvhétnek egyik értelme.

A másik — természetesen — maguk a könyvek. Ha fiatal ember lennék, mondom most a kérdező leánynak, vagy fiatal leány — hiszen ugyenezzel az erővel ezt is kívánhatnám ... — és most kezdenék könyvet gyűjteni, vagy már összekuporgatott könyvtáramat szétszórta a háború (menynyi kortársammal megtörtént!) akkor most megvásárolnám az 1975-ös könyvhét könyveit és ezzel egy csapással benne állnék a mai és a régebbi magyar irodalom és a nagyvilág irodalmának kellős közepén. Ez tetszett hallgatóimnak, olvasóimnak, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Erre bevallottam, hogy tulajdonképpen ezt tettem: megvásároltam minden könyvnapi könyvet.

Hallgatóimnak elmondtam mit és miért. Ezt teszem majd két hét múlva ebben a Hazai flapló-ban is.