Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-06-21 / 13. szám
A már vitathatatlanul szokott rendjükbe visszazökkent hétköznapokat egyre kevésbé a múlt, egyre inkább a jelen és jövő feladatai töltik ki. Megkezdődik például Budapest korszerű világvárossá alakítása, azaz úgy feltúrják a város utcáit, hogy humorista legyen a talpán, aki megjegyzés nélkül ér át egyik oldalról a másikra (mellesleg, hálás téma: azóta is tart...). Terjedni kezd a műanyag és divatba jön a zsákruha, s a közcsend egyik különös jellemzője, mint mindenkor, hogy a humorban szaporodni kezdenek a pikáns témák. Mármint a szó eredeti értelmében azok. Ámbár átvitt értelemben is találkozhatunk vele: enyhülni kezd az idő. Mármint a világpolitikában. A hidegháború ellen bnndába öltözött világ vetkőzni kezd, hogy megmutathassa tetszetősebb, rejtett idomait... A gombát ismét inkább levesbe főzik, mint atomfelhőben szolgálják fel és az emberek, ha egyszer megízlelik a különbséget a kettő között, figyelni kezdenek az étlapra. S a humoristák, karikaturisták — a maguk módján — mindent elkövetnek, hogy jobb legyen akiszolgálás... 1958 1959 KARINTHY FERENC Ars poetica Volt nekem egy kedves tornatanárom, Mikus tanár úr. Igen katonás ember: az első órát az osztályteremben tartotta és azzal kezdte, hogy fölírta a táblára a parancs meghatározását, a régi, első világháborús szabályzatból: „A parancs a csapat által feltétlen engedelmességgel, azonnal, az erők teljes megfeszítésével, minden viszonyok közt stb__” Azután is szünet nélkül: menetelés, jobbra át, balra át, hátra arc, díszlépés, puskafogás. Egyszer meg úgy állított föl bennünket, ahogy az ő idejében sorakoztak, majd kiszaladt a tornaterem végébe, ily módon vezényelve: — Fiúk, varázsoljátok vissza az ifjúságomat! Kettős rendek jobbra át!... A szernél is feszesen, keményen kellett viselkednünk. Például az úgynevezett plintnél, annál a bőrrel bevont, összerakható szekrénynél, melyen át kellett vetődni: — Fiúk, nem elég ugomi, az még semmi, ugyan ilyen fontos a magatartás a szernél, ez is osztályozva lesz. Tehát: megállsz öt méternyire, merev vigyázzban, szemed se rebben, akkor ballal keményen kilépsz, odafutsz, kihúzod magad, két tenyérrel jó erősen rácsapsz. De ne sajnáld, csattanjon az a bőr, nem a tiéd! Utána lehet ugrani... Egy darabig nézte, akkor odább ment, a terem túlsó végébe, a többi fiúhoz, felénk csak fél szemével pillantgatva. Hamarosan rájöttünk: elég, ha feszesen dobbantunk, odalépünk a plinthez, egy nagyot récsapunk, hadd szóljon, és utána mint aki jól végezte dolgát, visszafordulunk. Mikus tanár úr elégedetten hallgatta a csattogtatást, bólogatott is messziről, hogy jól van, nagyon jól. Jött a következő, az is jókorát rácsapott, ment vissza... Azóta is így áll a kérdés: zajosan csattogtatni vagy csöndben ugrani? Rövidesen megkezdik a Nagykörút és a Rákóczi úti kereszteződés rendezését .Wsxiiro* \iwir.v* rftJw Javaslatunk a munkálatok alatti közlekedés lebonyolítására KÜlfOUTtKAI HELYZETKÉP Mndor Mrtly raji — Na végre itt vagyunk! Első piros oszt! Garfunkel és Szent Antal — Jó, hogy jössz! — kiáltott felém Garfunkel a megszokott kávéházi asztala mellől. Görcsösen belém kapaszkodott, úgy húzott le magamellé. — Nagy bajban vagyok ... — folytatta —, csak te segíthetsz... — majd látva tiltakozó mozdulatomat, gyorsan hozzátette: — Lelkiekről van szó... Valóban, Garfunkel rossz bőrben volt, arca megnyúlt, szeme alatt kis hurkák képződtek. Miközben üres rumos poharát nyalogatta (amivel nem sikerült bennem szánalmat ébresztenie), esengve kért, Jiogy hallgassam meg történetét és ne hülyézzem le közben többször is, mert az most őt igen érzékenyen érintené. — Ugyanis súlyos beteg voltam és éppen a fejemmel volt baj... — tette hozzá magyarázólag. — Hetekig szörnyű fejfájásaim voltak, végülis kénytelen voltam idegorvoshoz fordulni. Az orvos szavaiból úgy vettem ki, hogy valami nagy bajra gyanakszik. Képzelheted! Egy olyan embernél, mint én, akinek az esze mindene ... — Ha azt akarod, hogy ne szóljak közbe, ne adj fel ziccereket... — Jó. Megnyugtatlak, nincs semmi bajom, de amíg ezt megtudtam, szörnyű, mit álltam ki. Az utolsó, legfontosabb vizsgálat előtt, azt mondja szegény feleségem: „Hallgass rám Ernő, ígérj valamit Szent Antalnak, az rajtam eddig még mindig segített...” Ne nevess ki, azonnal ígértem magamban Szent Antalnak egy húszast. A feleségemnek nem árulhattam el az összeget, mert akkor nem gilt az egész. De ez az asszony a vesémbe lát, mert alighogy közöltem vele, hogy az ígéret megtörtént, így szólt: „Remélem, Ernő, nem voltál smucig, szokásod szerint?” Dehogyis — válaszoltam és rögtön felemeltem az összeget harminc forintra... — A többit tudom... — mondtam és fel akartam kelni, mert ismerem Garfunkelt, s jól tudom, milyen vakmerő asszociációkra képes, ha forintról van szó. De ő viszszanyomott a székbe. — Hallgass végig, megígérted... Nos, amikor másnap befordultam a kórház kapuján, szembe jött velem egy alak, akinek a feje be volt pályázva. Azonnal emeltem negyvenre. Mit részletezzem? Megláttam az injekcióstűt: ötven. Az orvos tagbaszakadt ember volt: hatvan. Felemelte a kezét: nyolcvan. Belémdöfött: száz. Persze, a leletet csak másnap kaptam meg, közben volt egy rémes éjszakám. Le sem hánytam a szemem, egész éjjel steigeroltam. Reggel már kétszázhúsznál tartottam, s amikor a főorvos belépett a szobába, kezében a leletekkel, kikerekítettem az összeget kétszázötvenre ... Akkor a főorvos megragadta a kezem, gratulált és közölte, hogy minden leletem negatív ... Ebben a pillanatban ... Garfunkel rövid hatásszünetet tartott, ismét megnyalta rumos poharát, majd így folytatta: — Ebben a pillanatban, szinte akaratomtól függetlenül, megszólalt bennem egy hang és azt mondta: „Kétszáz!” Milyen is az ember! Amikor átmentem a kórházkerten, megláttam egy szép fiatal lányt, akinek a szél fellibbentette a szoknyáját: száznyolcvan. Mit részletezzem? Villámgyorsan steigeroltam visszafelé. Mire hazaértem, már erős elvi kételyeim támadtak, ilyenformán: „Vajon, ha nem ígértem volna Szent Antalnak egy vasat sem, most beteg lennék?” Vagy: „Miféle szent az, akinél a jótétemény az összeg nagyságához van kötve?” Ekkor mentem le százra. — Ne folytasd! — vetettem közbe. — Most tíz forintnál tartasz. — Micsoda ész! — kiáltott fel Garfunkel — valóban tíz forintnál tartok és a feleségem ma reggel azt mondta, ha nem adom meg az adósságomat Szent Antalnak, smucig disznó vagyok és ne kerüljek a szeme elé. Most ez a helyzet. Szent Antallal sem akarok végleg szakítani és a feleségemnek sem akarok hazudni. Viszont nincs egy vasam sem. Segíts rajtam, kedves barátom... — Semmi akadálya — mondtam hűvösen. Adok egy tízest. De mivel te képes vagy arra, hogy amíg odaérsz a templomig, ezt is lealkuszod és inkább megiszol egy rumot, a tízest én fogom közvetlenül átadni Szent Antalnak! — Az lehetetlen! — ordított fel Garfunkel sebzetten. — Honnan fogja tudni a szent, hogy ez az én tízesem?! — Egyszerű dolog. Majd belekiabálom a perselybe, hogy ez a tizes Garfunkel kétszázötven forintos tartozásának első részlete. Isten veled! Gádor Béla VAN ÉLET A HÁLÁL UTÁN! — Már fölkelhetsz! Megítélte a tizenegyest! 1960 VADNAY LÁSZLÓ Hacsek és Sajó az apjukról (A szerző 23 évi távoliét után, első budapesti látogatása alkalmából irta ezt a kis tréfát.) Hacsek (ül a kávéházban): Pincér, pincér! Pincér (jön): Tessék kérem. Hacsek: Legyen szíves, hozzon egy feketét. Pincér: Hozom, (indul, visszafordul) Ha szabad figyelmeztetnem, a fekete nincs a menüben. Hacsek: Hogyhogy nincs? Ide van írva — leves, hús, fekete. Pincér: A fekete, az nálunk nem kávét jelent. Hacsek: Hanem? Pincér: Abroszt, (elmegy) Sajó (jön): Alászolgája. Hallotta az újságot? Hacsek: Már megint mi történt? Sajó: Megjött a Vadnay Amerikából. Hacsek: Az kicsoda? Sajó: Mi az, hogy kicsoda? Az apánk! Hacsek: (elhülve) A mi kettőnk apja? Sajó: Az. Hacsek: Sajókám! Ne éljek, ha tudtam, hogy mi testvérek vagyunk, (megöleli) Bátyám! Sajó: Bátyja magának a radai hóhér! Hacsek: Azaz öcsém! Sajó: Idehallgasson, maga puha agyú! A Vadnay az nem a mi igazi apánk! Hacsek: (ijedten) Zabigyerekek vagyunk? Sajó: Idehallgasson! A Vadnay egy író, akinek mi az agyából pattantunk ki! Hacsek: Ez egyre rosszabb lesz!... Megjegyzem, én mindig mondtam... Sajó: Mit mondott mindig? Hacsek: Hogy maga úgy néz ki, mint egy pattanás. Sajó: És ha szájon vágom most magát? Hacsek: Akkor én kinyomom a szemét. Sajó: No látja — kell ez nekünk? Szóval az a helyzet, hogy minket a Vadnay szült. Hacsek: (megdöbbenve) A Vadnay? Sajó: Az. Hacsek: Nézze, én nem bánom, ha bemeséli, hogy tojásból keltünk ki vagy pattanások vagyunk. De, hogy egy férfi szült volna minket, ezt ne próbálja beadni! Sajó: Pedig minket a Vadnay szült. Hacsek: Talán a Vadnayné? Sajó? A Vadnayné az nem tud írni! Hacsek: Mi köze ennek az íráshoz? A Simek felesége tiszta analfabéta és egy tucat gyereket hozott a világra. Sajó: (üvölt) De én nem rendes szülésről beszélek. Itt egy írói szülésről van szó, mint amikor a Mikszáth megszülte Noszty-fiút. Érti már? Hacsek: Ki az a Noszty-fiú? Szintén testvér? Sajó: Slussz, ez a téma befejezve! Hacsek: Megjegyzem, akárhogy az apám ez a Vadnay — ronda egy fráter lehet. Sajó: Miért? Hacsek: No hallja? Ott él Amerikában, és soha egy IKKÁ-t ne küldjön a gyerekének. Mondja, nem is írt magának? Sajó: Nem. Hacsek: Biztos nem mert írni. Sajó: Miért ne mert volna? Hacsek: (súgva) A Huzlicsek mesélte, hogy minden Amerikából jött levelet felbontanak. Sajó: Ez igaz? Hacsek: Ezt nem tudta? A Huzlicsek mutatott egy levelet. Az is fel volt bontva. Sajó: Ki bontotta fel? Hacsek: A Huzlicsek. Másképp nem tudta volna elolvasni! Pestiek jártak a Holdon A SZERELŐ Kaján Tibor rajza T
