Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-06-21 / 13. szám
Ráckevei alkony A százhalombattai kőolajfinomító A fóti gyermekváros kertjében PEST A táj Ritkán jut eszébe az embernek, hogy képzeletében hazáját megyékre tagolja fel, tulajdonképpen sejtelme sincs, hol húzódnak a megyehatárok, s azt sem tudja, hol csúszik át egyik a másikba, meddig ugyanaz és mely földrajzilag behatárolható ponttól különbözik. Most, amikor hozzákezdünk ahhoz, hogy a távolban élő olvasóinknak beszámoljunk Magyarország megyéiről, tisztában vagyunk azzal, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket, hiszen tenger sokaságnyi tapasztalatból, látványból, tényből és hangulatból kell kiválasztanunk azt, ami elsősorban lényeges. A lényeges immár utal a különbségekre is, mert annyi biztos, hogy mondjuk Pest megye jellegében nem azonos Szabolcs-Szatmár megyével, eltérők a szokások, életvitelek, a települések formája, rendje, másfajta vonzások és taszítások hatnak, s alapvetően különbözik az emberformálta táj is. őszintén szólva bizonyos aggodalom van bennünk most, vállalkozásunk kezdetén: vajon el tudjuk-e érni célunkat, valóra válik-e szándékunk, hogy a megyékből, mint mozaikkövekből rakjuk össze az országot, ily módon közeledve korunk és társadalmunk teljességéhez. Nos, e nekifohászkodás után próbáljunk hozzákezdeni valódi mondandónkhoz, és vegyük szemügyre az első területet, közigazgatási egységet, amelyet vizsgálódásunk tárgyául kijelöltünk; induljunk körutazásra Pest megyében. Ha a térképre pillantunk, egy amőbaszerű képződményt látunk, amelynek közepén sejtmagként áll Budapest, a magyar főváros. E sejtmagból csillag alakban futnak szét az utak, vasutak idegszálai az ország legkülönbözőbb vidékei felé. A megyehatár délen Dömsöd község alatt húzódik, aztán kelet felé kanyarodva magába zárja Nagykőröst, Abonyt és Ceglédet, északi irányban elhaladva Hatvan mellett, hatalmas ívű töréssel zárja magába a Duna-kanyart, hogy Bernecebaráti felett elérje az országhatárt, majd visszafordulva átszeli a Pilis-hegységet, s Biatorbágy mellett elhaladva meredek zuhanással éri el a Duna vonalát, belsejébe zárva a Csepel-szigetet is. El tudjuk-e mondani, milyen ez a táj? Bármily jószándékúak és törekvőek vagyunk is — százféle arcát nem tudjuk felidézni, csak legmarkánsabb vonásait. Ha beszélünk róla, nem magáról a természetről beszélünk, hanem az ezer esztendő alatt emberhez idomuló, emberformálta vidékről, jellegzetesen mai magyar tájról, amelyben korunk hatalmas ipari létesítményei, mezőgazdasági fejlődésének szembeötlő jelei, üdülőövezeteinek sokszínű képei is beletartoznak. Először dél felé indulunk —• a soroksári hév-sorompónál Budapest határában balra fordulva Kiskunlacháza irányába. Húsz-harminc kilométer megtétele után eltűnik minden jelzés, amely tárgyszerűen a főváros közelségére vonatkozik. Ha letérünk a főútról, egyszeriben néptelen vidékre érünk; a Kiskunság kezdete ez. A nyári napsütésben szikrázó homokos szikes, pödrött füvű síkság tűnik szemünkbe, amelynek szép, nyugalmas egyhangúságát csak a pókhálószerűen szétfutó csatornák parti növényzetének messziről szembetűnő zöld sávja töri meg. Fehér falú, többnyire elhagyott tanyák bukkannak elő a napszítta csendből, a távolban olykor birkanyáj göndörfürtös tömbje tűnik szemünkbe; itt még találkozhatunk juhászokkal, akiknek egyetlen társa a szorgos és élénk puli. A Dömsöd—Bugyi—Dabas által határolt háromszög szinte tökéletesen néptelen, nem találunk itt egyetlen falut, az ember jelenlétét és tevékenységét csak az bizonyítja, hogy zöldebb ez a táj, mint egykoron volt, a szik fehér tükre sem vakít annyira. Zavartalanul élnek itt az őshonos pusztai állatok, különös, ritka, az ornitológus számára élményt jelentő madarak és apró négylábúak. Ám a csatornarendszer környéke hétvégi napokon benépesedik, horgászok, turisták táboroznak a partmenti ligetekben; nem egy tanya talált új gazdára, időszakos otthont adva a főváros csöndre, nyugalomra vágyó lakóinak. Van itt Budapesttől alig harminc kilométernyire egy ember alkotta tórendszer, amelynek partján az utóbbi években üdülőtelep alakult ki. A délegyházi tavakat hazánkban is kevesen ismerik, de azok, akik már felfedezték, sokat tudnának beszélni szépségéről. Több kilométer hosszan elnyúló, egymáshoz csatlakozó kristálytiszta vizek ezek, fürdésre, vízisportokra, horgászatra egyaránt alkalmasak. Kavicsos partjukon most zsendül a növényzet; a hétvégi házak kertjében rengeteg a virág. De folytassuk utunkat, induljunk észak felé, s egyszercsak — talán harminc kilométer megtétele után — észrevesszük, hogy megváltozott körülöttünk a táj. A síkság lassan enyhe dombhajlatokba megy át, egyre több a fa, a községek immár közel feküsznek egymáshoz, a házak kertjében jó gyümölcs és zöldség terem. A dimbes-dombos szelíd vidéken áthaladva Gödöllő felé közeledünk, s itt már erdőségek tűnnek a szemünkbe. A gödöllői gyógyszergyár Gödöllőtől északra a falvak egyre zártabbak és bensőségesebbek. Veresegyháza, Erdőkertes, Vácegres, Galgamácsa, valamennyi dombok között megbújó falu; az emberek beszédébe palócos ízek keverednek. Gyümölcs- és zöldségkertészetéről híres ez a vidék, s ennek következtében meglehetősen gazdag is. Innen kissé nyugatabbra van Fót, ahol a Gyermekvárosban ideális körülmények között háromévestől tizennyolc éves korig árva vagy elhagyott gyermekeket nevelnek. Többször jártunk ott, erről az intézményről csak az elérzékenyülés és a büszkeség hangján tudunk beszélni. Így nyugati irányba haladva, Budapest fölött érjük el a Duna vonalát, egy pillantást vetünk Dunakeszi ipari üzemeire, Göd üdülőtelepeire, s rövid idővel később megpillantjuk a Váci Cement Művek hatalmas építményeit. Azután a Duna-kanyar falvai közelednek, körülöttünk a Börzsöny vonulatai magasodnak. Itt meg kell állnunk, el kell időznünk egy pillanatra, mert az ország egyik legszebb vidéke ez: a Duna-kanyar. Zebegény — Szőnyi István faluja — egy egész festőnemzedéket ejtett rabul. A hatalmas folyó hegyláncok között kanyarog, vizének színe követi az ég változásait. A festők azt mondják, sehol a világon nem ilyen csodálatos a fény, mint itt, ezen a helyen; a víz csillogását, az égbolt kékjét, a hegyek hűvösségét gyűjti össze és sugározza vissza a tájra. Ebben a fényben a tárgyak különös értelmet nyernek, s ha a tájat nézzük, úgy érezzük, mintha önmagunk belsejébe tekintenénk. Zebegény után a vidék ismét változik. Szelídebb lesz, kitárul, elveszti fenségét, de őrzi báját Az Ipoly völgye csipkés ártéri erdőivel, hatalmas rétségeivel, bensőséges zegzugaival, az előbbi megrendülés után elringat bennünket. Most, ha tovább akarjuk folytatni utunkat, komppal át kell kelnünk a Dunán. így rövidesen Visegrádra érünk. Innen tovább indulhatunk Szentendre felé, megbámulva a régi kisváros műemlékeit, de átkelhetünk a Pilis-hegységen is, érintve Dobogókőt és Lajos-forrást. Az ország legszebb erdőségei vesznek körül bennünket, s egyáltalán nem kell csodálkoznunk, ha szarvassal, őzzel vagy vaddisznóval találkozunk. Déli irányba folytatva sétánkat, elérjük a budai hegyvidéket, teljes tisztaságában lélegezhetjük be azt a levegőt, amely Buda legegészségesebb lakónegyedeit — a Szabadság-hegyet, a Rózsadombot — is belengi. Innen a magasabb kiemelkedőkről lepillantva láthatjuk a főváros házrengetegeit is; olyan üdülőövezetben vagyunk, amely szinte közvetlenül csatlakozik Budapesthez. Ám dél felé haladva ismét roppant változásnak vagyunk tanúi, elsimul a táj, lapos mezőségek következnek, aztán óriási gyümölcsöskertek, mandulások, cseresznyések, barackosok. Tavasszal itt rózsaszín és hófehér a táj, a virágzás elborít mindent. A Dunához térünk vissza ismét, a százhalombattai kőolajfinomító és erőmű hatalmas építménytömbjei tűnnek a szemünkbe. A távvezetékek roppant tartóoszlopai toronyként magasodnak az égre, és éjszaka narancsszínű láng világítja meg a felhőket. Lejjebb, Ercsinél átkelünk komppal a Dunán. Csepel szigetére érünk. Északi irányban a hatalmas ipari centrum kigőzölgése szűrkíti el az eget, dél felé haladva viszont egyre tisztább a levegő, egyre teljesebb a csend. A soroksári Duna-ág mentén apró falvak és összefüggő láncolatban üdülőtelepek húzódnak meg; a három utolsó település, amelyet érintünk: Ráckeve, Szigetbecse és Makád. Az első műemlékeiről híres, a harmadik pedig halas vizeiről. így érjük el aztán Dömsödnél kiindulási pontunkat: a Kiskunság peremét. Végighaladtunk Pest megye különböző vidékein, szemléltük a folyton változó, sok ékességtől gazdag tájat, ám dolgunkat úgy intéztük, hogy a tájból csak itt-ott villanjon elő a lényeg, korunk alapmotívuma: az ipar gyors tempójú fejlődése, a mezőgazdaság speciális, a nagyváros közelsége által meghatározott jellege. Erről elbeszélésünk második része szól. Az ipar és a mezőgazdaság Az 1971-től 1974-ig terjedő időszakban 32 milliárd forintot fordítottak Pest megyében különböző ipari beruházásokra. Ez — az adott időszakban — Magyarország összes beruházásainak 7—8 százalékát tette ki. Az ipar dinamikus fejlődése a megyében természetesen nem csupán a közelmúltra vonatkozik. A felszabadulás óta eltelt harminc esztendőre az volt a jellemző, hogy az országos átlagnál lényegesen gyorsabban fejlődött Pest 'Baróti Qém - Ruffy Péter-Kristóf Attila
