Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-06-07 / 12. szám
SZÁNTÓ MIKLÓS A MAGYAR NÉP ÉS SZOCIALISTA RENDSZERE Budapesten, a Balatonon, a Duna-kanyarban, de lassan kis országunk minden kies zugában forog az idegen, külországi vendégekkel, rokonlátogatókkal tömve a szállodák, a repülőterek, a határátkelők alig győzik a forgalmat. Jól érzik magukat nálunk, noha távolról sem hibátlan a vendéglátás, még nem tanultuk meg ezt a nehéz mesterséget. Mégis szeretnek itt lenni, mert barátságosak az emberek, szépek a tájak, jók az ételek, és nem utolsósorban, mert jókedvűek errefelé, családias a hangulat. Este nyugodtan sétálhat bárki a biztonságos utcákon, senkinek sem kell félnie. A közrend része az általános létbiztonságnak, amely a holnapban bízó nyugodt, építő munkán alapul. Ezt érzi és érti meg a látogató, ezért tér vissza évről évre. Nincsenek tüntetések, sztrájk okozta zavarok. Mert miért is sztrájkolna, mi ellen tüntetne, zavarogna a dolgozó, ha egyszer a dolgozó nép gyakorolja a hatalmat? (Az idén az április 4-i ünnepség tribünjén ült egy Kanadában élő idős magyar asszony is. Amikor a helyére kísértem, kissé zavarban voltam; tudtam, hogy egész életében a béke ügyéért harcolt. Mint fiatal lányt bíróság elé állították annak idején, börtönbe zárták, mert a háború elleni fellépésre szervezte az üzemek munkásait. Most pedig néhány napos magyarországi tartózkodása idején a katonai felvonulás megtekintésére hívtam meg. óvatosan hoztam szóba a kérdést, és ő egyszerűen és nagyon komolyan így szólt: „Egy hosszú élet tapasztalatai megtanítottak arra, hogy világosan megkülönböztessem, mit jelent, ha a fegyver a népet fenyegeti és irtja, vagy ellenkezőleg, a nép fegyvere, a dolgozó embert védi.”) Hazatért látogatóink a szorgos országépítés nyugalmának és derűjének képeit viszik magukkal. Mit mondhat ilyenkor az okos ellenség? Jelentse ki, hogy az emberek elkeseredetten háborognak egész nap, az ország nem épül? Beszéljen munkanélküli munkásokról, éhező gyerekekről, koldusszegény falusiakról? (A szocialista Magyarország Nyugaton kesergő ellenségei, az úgynevezett „nemzeti emigráció” sok alakjának bőséges emlékei lehetnek a harmincas évek Magyarországáról, amely valóban nincstelen ország volt és hozzátehetem: az akkori feneketlen nyomor okozói és vámszedői közül ma jó néhányan „toliforgatók”, különböző lapocskákba írogatnak.) Nyilvánvaló, hogy csak addig terjeszthették rágalmaikat mindennapjaink keserveiről, amíg a hazalátogatók tömegei a hatvanas évek közepétől meg nem indultak. Azután a rágalmak légbuborékai szétpattantak és valami mást kellett kitalálniuk. Mostanában gyakran olvasható a nyugati ellenséges magyar sajtóban a következő megállapítás valamilyen változata: igaz, hogy Magyarországon ma látható a fejlődés, sok új alkotásban gyönyörködhet a látogató. Mindezt a tehetséges, szorgalmas magyar nép hozta létre, de a rendszer ellenére, amely hiába akarja az eredményeket kisajátítani és a maga érdemeként beállítani. Ez a gondolatmenet az első pillanatban talán tetszetős, de közelebbről megvizsgálva mindenki rájöhet arra, hogy alaptalan és tarthatatlan. Vegyünk egy példát. A napokban a budai várban jártam. Jólesik megnézni újra és újra a helyreállított termeket, az ásatások, a régészeti feltárások új eredményeit. Napról napra gazdagodik a sok vihart látott palota. A felszabadulás utáni években nem lehetett keserűség nélkül a romokra tekinteni. Hogy is írta Kölcsey? „Vár állott, most kőhalom.” Hosszú évek óta. milliárdokat hasítottunk ki a nemzeti jövedelemből, hogy felépítsük a várat Építhettünk volna ebből a pénzből lakásokat, bölcsödét, iskolát, „a rendszer” azonban — a magyar országgyűlés és a kormányzat — úgy döntött, hogy az újjáépítéshez biztosítja a gépeket, szerszámokat, szállítóeszközöket és erre a munkára állítja rá az építőipar legjobb szakembereit, történészek, régészek légióját. Mindez talán úgy történt, hogy néhány tucat ember csak úgy magától nekiállt lapátolni a törmeléket? Hobbyból tárták fel a századok óta betemetett lovagtermet, kápolnát? A rendszer jóindulatú közönyében bíztak, tán a szocialista állam neheztelését is kockáztatták? összerakott filléreikből vásároltak néhány ásót, kapát? Komolyra fordítva a szót: a Magyar Népköztársaságban szocialista tervgazdálkodás főijük. A gyárak, a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak. A megtermelt nemzeti vagyon hovafordításáról, üj létesítmények építéséről a terv keretében a „rendszer” dönt. Gyárakat, hidakat, lakótelepeket, kórházakat és iskolákat emelünk, szobrokat rendelünk az alkotóktól a terekre. Az állami színházak, kiadók, filmgyárak megvásárolják az új műveket a szerzőktől. A magyar nép valóban tehetséges és nagy tudású alkotókat adott a világnak. Ennek az iskolai kereteit, a munkahelyeket, műhelyeket a rendszer teremtette meg a népért, a nép által és a nép számára. Mert a „rendszer” nem egy szűk uralkodó csoport, hanem maga a Nép, így, nagy betűvel. Ezért nevetséges, ostoba és reménytelen minden kísérlet, amely szeretné elválasztani és szívesen szembeállítaná a rendszert és a népet. Régen a Horthy-rendszer idegen volt a néptől, félt a néptől, elnyomta. „Díszmagyar” volt a Nép testén, az is kevesek számára. A szocialista rendszer nem levethető „ruhája” a Népnek, hanem „bőre”, ameljmek épsége az egészség fontos feltétele. A dolgozó nép jól gazdálkodott történelmi örökségével: így lett kőhalomból újra vár. A királyi palota egyik szárnyából — és ez jelképnek is tekinthető — Munkásmozgalmi Múzeum lett, amely hétről hétre a nézők ezreinek mutatja be, milyen mélyről érkezett a mai magaslatra a magyar nép. Ez a múzeum a múlt minden bemutatott darabjával arra tanítja a népet, hogy vigyázzon a maga hatalmára, leikéből lelkedzett, nehéz harcok árán megteremtett szocialista rendszerére, mint a szeme fényére. Sarlós István a Politikai Bizottság tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára május 16-án az Országházban fogadta a magyarországi egyházak vezetőit MTI — Vigovszki Ferenc fely. PARLAMENTI PÁRBESZÉD „A MAI MAGTAB ÉLET és társadalom nem terra incognita, hanem olyan terület, ameljmek szolgálatára felajánljuk készségünket, szolgálatunkat a haza javára” — közölte nagy hatású szavai során Ijjas József dr., kalocsai érsek, a magyar katolikus püspöki kar elnöke. „A mai kormányzatnak — jegyezte meg Bartha Tibor dr., a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke — volt erkölcsi ereje a régi — ahogyan mondták — torzulásokat korrigálni. Ez nagyon nagy erkölcsi tekintélyt biztosított. A mai kormányzat hitele nagyobb, mint ennek a népnek életiében bármikor.” „Mi otthon vagyunk a szocialista társadalomban” — ezt Káldy Zoltán, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnökpüspöke mondta. „Az ország politikai hangulata kitűnő. A választás népszavazás lesz” — ezt Zsebők Zoltán dr., a Tiszántúli Református Egyház főgondnoka jegyezte meg hozzászólása során. A mondanivaló irányát, leglényegét, az esszenciáját jegyeztem fel elsőnek. „A magyar keresztyénség — ez Bartha Tibor szava — állást foglalt a szocialista rend mellett, s ez az állásfoglalás ma is, és világviszonylatban az érdeklődés fókuszában áll.” A mi világunkról, a közelgő országgyűlési választásról beszélgetett az állam és az egyház május 17-én péntek délelőtt az Országház Delegációs termében. A találkozón megjelent Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Balló István elnökhelyettes. A beszélgetést az állam részéről Sarlós István, a Politikai Bizottság tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára és dr. Szentistványi Gyuláné, az Országos Tanács titkára vezette, az egyházak képviseletében pedig megjelentek a magyarországi püspökök, egyházfők, a katolikus egyház, a protestáns egyházak, az izraeliták, az unitáriusok, a görögkeletiek, a baptista, az adventista, a metodista egyházak egyházi vezetői és világi képviselői. Nem szűkölködött e találkozás az elmúlt harminc év eredményeiről szóló megindító, helyenként megrázó vallomásokkal. SZÉP, SZEMÉLYES vallomások is elhangzottak. Bartha Tibor püspök Téglás helységet idézte, azit a községet, ahol szülei pedagógusok voltak valamikor. öt ebben a községben jelölték országgyűlési képviselőnek. Az emberek kiszorultak a teremből, sűrű sorokban álltak még az utcán is. Ilyen színhelyen az ember egymást nem tévesztheti meg. Hiszen majd minden felnőtt a képviselőjelölt püspök szüleinek a tanítványa volt. A református püspök igen nagy hatású hozzászólásából azt vettem ki, elég lett volna itt azt kérdezni a választópolgároktól: mi volt itt régen? S mi van itt ma? Az eredményeknél nincs döntőbb érv. Káldy Zoltán evangélikus püspök a képviselői jelölésére emlékezett. „A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy az Egyesült Vegyiművekben, ahol a dolgozók többsége munkás, egyikük feláll és engem ajánl, mert ő szívesen vállalja, hogy üzemének dolgozóit a parlamentben egy lutheránus hivő, egy püspök képviselje. Ilyen a mi nemzeti egységünk, az összeforrottságunk. Sok helyt külföldön azt szeretnék látni, hogy mi elidegenedünk ettől a társadalomtól, holott összeölelkezünk vele.” De miért? S milyen út után? Milyen eredmények alapján? Erre már Bartha Tibor püspök válaszolt. Igen meggyőző, választékos szavaiból és érveiből csak ezeket a mondatokat idézem: „Az az eszmecsere, amelyet a felszabadulás harmincadik évfordulója alkalmából, már a múlt év őszétől kezdve az állam a néppél folytatott, a hivő emberekre is rendkívüli hatással volt. Azért, mert alapja a harmincéves fejlődés volt, s itt csak az eredmények beszéltek. A tények győzték meg a magyar keresztyénséget: ennek a kormányformának a magyar nép szempontjából rendkívüli haszna van. S itt kell megjegyeznem: milyen tragikus is lett volna, ha a magyar keresztyénség nem úgy dönt, ahogyan döntött” AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ hasznos, okos és türelmes együttműködését a tények az egész világ előtt igazolták. A bensőséges, nagy találkozó, amelynek a színhelye a parlamenti Delegációs terem volt, voltaképpen Sarlós István politikai beszámolójával kezdődött. Sarlós István elemezte harminc évünk mindenki számára ellenőrizhető eredményeit. Élvekkel ezelőtt talán azt írtam volna le, hogy nagy türelemmel és jóindulattal közelített a magyarországi egyházak vezetőihez. Ilyen fogalmazásra napjainkban nincs szükség. A világnézeti különbségeken kívül ma állam és egyház, a Politikai Bizottság tagja és az egyházfő, tartozzék bármely magyarországi egyházhoz is, mindenben, vagy már majdnem mindenben egyetért. Sarlós István olyan egyetértésben beszélgetett az egyházfőkkel, mint akiknek célja ugyanaz: e szocialista haza virágba borítása. Nem kellett érvelni az állam igaza mellett; az egyház vezetői, ha fogalmazásbeli különbségekkel és árnyaltságokkal ugjran, de ugyanazt gondolták és mondták ki. A népfront főtitkára inkább az új parlament, a jövendő országgyűlés kérdéseiről szólt: Boldogságot, kiegyensúlyozottságot akarunk elérni, olyan változást, amely nem idegesíti, hanem inkább megnyugtatja az embereket — mondotta többi között. Bevallottan azt szeretnénk, ha jelölőgjrűléseinken mennél több állampolgár venne részt és az állampolgárok mennél nagyobb számban mondanák el véleményüket a jelöltről. A képviselőjelölt pedig érezze, hogy a tisztes megbízatást a jelölőktől, a néptől kapja. Parlamentünk jól dolgozott, de célunk az, hogy a parlament mennél nagyobb szerepet játsszon. A parlament célja, hogy felismerje az élet fölvetett kérdéseit és azokat rendeletekkel, törvényekkel megoldja. Az a célunk, hogy a parlament állandó bizottságai jövőben szakterületeikkel többet foglalkozzanak. Az a célunk, az volt a célunk, hogy a parlamenti képviselőket minél nagyobb, minél szélesebb tömegből válasszuk ki és válaszszák meg, s minél színesebb, érdekesebb egyéniségeket fedezzünk fel az országgyűlés számára. Megtalálni, fölfedezni az újakat, de. megbecsülni a lelépő régi képviselőket is, és segíteni őket: nincs változás a megítéltetésükben — ezt a gyakorlatot folytatjuk. A HAZAFIAS NÉPFRONT főtitkára beszéde végén megjegyezte: „Az ideológia területén ellentét van köztünk, de ennél az ellentétnél sokkal több az, ami összefűz, ami közös. A sok közös cselek ed nivalóhoz, tennivalóhoz, s ezen belül az országgyűlési választásokhoz kérjük az önök segítségét." Ezt a segítséget a Delegációs teremben vendégeskedő püspöki kar egyértelműen — unisono — szavazta meg, ki-ki fölvetve és megindokolva sajátos, egyéni érveit, amelyek kívánatossá teszik ezt a tárrfogatást. „Mi is hozzátartozunk a társadalom jobbátételének a munkájához, a mi célunk is ez”, mondta sok más közt Ijjas József kalocsai érsek. Felszólalt Palotay Sándor, a Szabadegyházak Tanácsának elnöke és Seifert Géza dr., a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének elnöke is. Ezen a találkozón, e párbeszéd során, ezen a parlamenti ünnepen mindenki azt kereste, ami összeköt. Talán Bartha Tibor, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke fogalmazott a legtisztábban : A szocialista etikában, s a keresztyén etikában rengeteg a közös vonás. Ilyen a közösséghez való kötődés, a gyermekáldás védelme, ilyen a munkához való tiszta, jó viszony ápolása. De sok minden más is közös. Még megjegyezte: — Az állam nem avatkozik be a mi hitéletünkbe. Ez példa a világ számára, s a legmeggyőzőbb érv. Ilyen tények, s ilyen háttér ismeretében természetes, hogy híveink demonstrálni fognak a választás mellett június 15-én. Ruffy Péter (Magyar Nemzet, 1975. májúi 18.) Ő
