Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-06-07 / 12. szám

A pártfogó

Két név: Kormos Vali, a legnagyobb példányszámú magyar képeslap, a Nők lapja munkatársa, és Szényi Gábor, aki a Magyar Nemzetnél dolgozik.

Harmincesztendősek mindketten. Hivatásuk érettséget tételez fel — hiszen az újságíró a közvéleményt, a társadalmi gondolkodást formálja —; ám ugyanakkor — ismerve tevékenységüket — azt mondhatjuk, érettségük őrzi az ifjúság leglényegesebb elemeit: a bátorságot, a szókimondást, a hitet. Írásaik őszinték, olykor éles is ez az őszinteség, hiszen nem a szavak játékát, hanem értelmét keresik, társadalmi létünk mélyét, visszásságait, problémáit kutatják, máskor nagyszerűségét írják meg — kerülve a megalkuvást. Ez az őszinteség természetesen elkötelezettség is, a bírálat, pontosan társadalmi rendünk igenlését tételezi fel. ök ketten — ha a dolgok lényegét nézzük — önmaguk helyét keresik a világban, riportjaik, írásaik a világhoz való viszonyukat tükrözik.

Miképpen választották ezt a hivatást?

Vali: Tizennyolc éves koromban még színésznő akartam lenni. Később a Centrum Áruházakhoz kerültem propagandistának. Aztán jelentkeztem a televízió Riport«- kerestetik vetélkedőjére, ahonnan is hamar sikerült kibuknom. Ugyanekkor viszont elkezdtem írni egy ifjúsági lapban és bekerültem a Magyar Újságíró Szövetség stúdiójába. Ettől kezdve a Népszabadság „Fiatalok rovatában'’ cikkeim jelentek meg. Itt dőlt el, hogy újságíró leszek. Rövid idővel később megnyertem a Nők lapja nyilvános riportpályázatát és a lap gyakornoka, majd munkatársa lettem, öt éve dolgozom itt.

Gábor: A gimnázium elvégzése után a kereskedelmi főiskolán folytattam a tanulmányaimat. Szinte azonnal rájöttem, hogy a kereskedelem, s az ezzel kapcsolatos stúdiumok csöppet sem érdekelnek. Viszont a főiskolán létrehoztunk egy irodalmi színpadot és az nagyon is érdekelt. Ekkor kezdtem el írni és itt tettem szert némi bátorságra. Ugyanis az írásaimat előadtuk, s ezekben az írástárban az iskola egy-két visszásnak érzett „szokását” szóvá tettem, néhány kissé bugyutámak vélt figuráját életre keltettem. Megszereztem a diplomát, bár erről a diplomáról tudtam, hogy talán sosem fogom használni. Nagyon szerettem volna eljutni olyan helyre, ahol írni lehet. De az írás számomra egy ideig csak nagyszerű hobby maradt. Később felvettek egy kis szaklaphoz; zárt világban éltem, meghatározott dolgokról kellett írnom, legtöbbször olyan dolgokról, amelyekhez valójában nem volt semmi közöm. így hát nagyon elkívánkoztam onnan .”.. Miután elvégeztem az újságíró iskolát, felvettek a Magyar Nemzethez szerződéssel. Négy hónappal később véglegesítettek.

Mit tartanak az újságíró hivatás lényegének?

Vali: Jó néhány olyan ügyet megírtam, amelyek nagy port vertek fel. Talán azért vonz engem a „baj”, mert mindig a „miért” izgat, a cselekmény folyamatában a legérdekesebb az, hogy miért történik úgy. Nem tudom mi ez: kíváncsiság, megértésre törekvés? Kétségtelen: elsősorban az érdekel, hogy a társadalomban, vagy egyes emberekben mi ébreszt különböző reakciókat, mitől lesz ferde egy-egy sors vagy cselekvési folyamat. Lehet, hogy olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki mindig csak a miértre keres választ; a kezdet kezdetén még azt sem tudtam, hogy mindent vállalnia kell az újságírónak, amikor belemászik egy ember életébe. Volt olyan riportom, hogy a megjelenése után fél évig kavargóit körülötte a por. Pedig

komolyan mondom, nem keresem a kínos ügyeket, valamiképpen a kínos ügyek találnak rám. Most egy riportkönyvön dolgozom: megpróbálok visszalapozni az elmúlt öt esztendő alatt írt cikkeimben, s azt keresem: mit ismertem meg ebből az országból. Újra utánanézek egy-egy régebben megírt figurának, arra szeretnék választ kapni, hová jutottak, mi lett belőlük?

Gábor: Nálam ez sokkal egyszerűbb. Amikor a kis szakmai újságtól a Magyar Nemzethez kerültem, lényegében újra kellett kezdenem mindent, meg kellett találnom a helyemet. Ügy érzem, valójában most kezdők megérni. Egy ilyen nagy vezető lapnál, jó nevek között az ember bizonyos tartózkodást érez, nem tudja, mennyit ér, nemigen hiszi, hogy valami újat tud mondani. Ugyanakkor önmagára ébred. Engem — s erre vonatkozik elsősorban az ébredés — mindennek az emberi oldala érdekel, ha pontos meghatározást kellene adnom, azt mondanám: az ember és a társadalom viszonya.

Gyakran találkoznak-e olyan emberrel, akinek a lénye, munkája, tevékenysége tiszteletet ébreszt?

Vali: Igen. Az az igazság, ha egy újságíró ronda dolgokban kotorászik, szüksége van arra, hogy ezt ellensúlyozza is valamivel. Es ez az ellensúly: a szép emberi természet. Példát is mondanék. Baranya megyében egy kétszáz lelket számláló kisközségben — ahol rádióriportot készítettem — találkoztam egy tanító házaspárral. Az életük, munkájuk azt fejezte ki, amiről Gárdonyi Géza a Lámpás című könyvében ír. A velük való találkozás megmutatta az emberi természet legszebb oldalát Azért mentem abba a kis faluba, mert az utak rettenetes állapota miatt az ott élő emberek alig álltak kapcsolatban a világgal. Ezt szándékoztam szóvá tenni, s eközben találkoztam ezzel a nagyszerű emberpárral. A riport elhangzása után egy hónappal építeni kezdték az utat.

Gábor: Ösztönösen megérzem, ki a rendes ember. Például, amikor a mentőtiszteknél jártam, valóságos felüdülés volt találkozni velük. Egy riport az újságírónak nagy élmény lehet. A mentősök munkája, embersége, hivatásszeretete, áldozatvállalása hosszú időre szóló tanulság maradt számomra.

Mi a véleményük, mint újságíróknak, a harmincévesek nemzedékéről?

Vali: Ha egy fiatal szerencsésen túljut azon az életkoron, amikor már tudja, hogy az élet kölcsönös egyetértés dolga, szükséges ehhez megegyezés, de továbbra is megőrzi az egyéniségét és az elvekben nem enged, akkor nincs baj. Én szerencsés vagyok. Nem kényszerültem semmiféle megalkuvásra.

Gábor: A harmincévesek nemzedéke olykor úgy érzi, hogy lassú az előrehaladása, munkában, hivatásban és anyagiakban is. Nagyon sok fiatal panaszkodik, hogy legdinamikusabb évei nincsenek maradéktalanul kihasználva. Talán pontosan a harmincesztendős kor az, amikor az „átváltás” végbe mehet. Nekem az a véleményem, a révbejutás társadalmi szempontból csak akkor hasznos, ha az ember megőrzi ifjúságának elképzeléseit, ha a beilleszkedés nem jár megalkuvással.

— Saját magára gondolva: engedett-e az elképzeléseiből ?

— Erre eddig még nem volt szükség.

Vali 4000, Gábor 3700 forintot keres havonta. Mindkettőjüknek szép lakása van ... s ebből a két lakásból rövidesen egy lakás lesz. ök ketten másfél hete házasságot kötöttek.

A felszabadulás nemzedékét bemutató sorozatunk befejezéseképpen, a záróportré megírásához olyan fiatal egyéniséget kerestünk, akinek sorsa az átlagosnál erősebb vonásokkal tükrözi az elmúlt harminc év magyar társadalmának változásait, egyénisége pedig a korosztály sajátos vonásait. A sors szeszélyéből „házon belül”, a Lapkiadó Vállalat székházában, az öreg New York-palota első emeletén találtunk rá, a személyzeti osztály szerény íróasztala mellett, ahol az oktatási előadó szerepkörét tölti be. A kifejezés azonban nem egészen helytálló. Fellegi Beatrix nem egy hivatali szerepet tölt be, hanem egy hivatást, amelyet végül is nagyon nehéz megfogalmazni. Talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha pártfogónak nevezzük.

Beszélgetésünk alatt kiderül, hogy ismeretségünk jóval korábbi. A valószínűtlenül karcsú, diószemű fiatalasszony — Pokorny István újságírótársunk felesége — ott ült a vállalat újságíró stúdiójában azon az előadáson, amelyen szerény tapasztalatainkat iparkodtunk a pályakezdő kollégákkal megosztani. Óhatatlanul felmerül ezután a kérdés, hogy a kimondottan adminisztratív beosztású fiatalasszony a férj foglalkozása vonzásának engedelmeskedve ült le az asztal mellé, vagy távolabbi becsvágya újságíróvá lenni?

— Az újságírás határozottan vonzó pálya. Lehet, hogy egy idő múlva áttérek erre a hivatásra.

A nem túl hosszú, de annál izgalmasabb beszélgetés arról győzte meg az idősebb pályatársat, hogy Fellegi Beatrix nem holmi fiatalos bizonytalankodásból használja a „lehet" kifejezést, nem úgy dédelgeti az újságírói pályára való átkanyarodás gondolatát, ahogy a fiatalok általában eljátszadoznak a különböző lehetőségekkel. Beatrix kiforrott és lehiggadt egyéniség. Ezt azonban igyekszik elütni egy különös mondattal :

— Életemről nagyon nehéz beszélni. Én még többet voltam gyerek, mint felnőtt.

Kétéves múlt, amikor gépkocsivezető édesapját a rák fiatalon elragadta. Édesanyja két lánnyal maradt özvegyen, vasmunkás lett, ma már nyugdíjban van. Beatrix az általános iskola befejezése után elment szakmát tanulni a Május 1. Ruhagyárba, ahol egy évet töltött, majd egy ruhaipari szövetkezetben, később az OK1SZ Laborban dolgozott, mint női szabó. Ha önálló kisiparosként dolgozna — vetem fel az ötletet — sokkal többet kereshetne, mint az íróasztal mellett. Megint egy különös válasz, amely azonban ismét közelebb visz egyéniségének megfejtéséhez:

— A magasabb kereset nem életcél...

Amíg a szakmát tanulja, tovább tanul

az esti gimnáziumban s még az érettségi előtt egy hirdetést olvas, a Lapkiadó Vállalat dokumentációs osztálya érettségizett munkatársat keres. Felmegy az osztályvezetőhöz és elmondja, hogy bár még az érettségi előtt áll, képesnek érzi magát erre a munkára. A meggyőzés sikerül, a dokumentáció munkatársa lesz.

— Nagyon szerettem ezt a munkát. Egyrészt rengeteget tanultam, tájékozódtam, mert hiszen az újságcikkek ezrei mentek át a kezemen s valamennyit él kellett olvasni, hogy a megfelelő helyre besorolhassam. Még ennél is többet jelentett, hogy részt vehettem azoknak

az írásoknak az előkészítésében, amelyet mások írtak meg.

Az alap jó, a fiatal egyéniség tovább tanul. Szerényen úgy fogalmaz ugyan, hogy részt vehetett mások cikkeinek előkészítésében, mi azonban tudjuk, mekkora segítséget jelent az idővel örökké perlekedő hírlapírók számára a gyorsan, pontosan, megbízható módon előkészített archívanyag.

Beatrix tehát dolgozik és tanul, úgyszólván hatéves korától kezdve, megszakítás nélkül, jelenleg a marxista egyetemen filozófiát hallgat s úgy tervezi, hogy három év múlva átiratkozik az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Az életprogram szilárd szerkezete tehát hosszú évekre felépült s minden bizonynyál nagy megterhelést jelent. Beatrix válasza a ki nem mondott kérdésre:

— Szeretnék még nagyon sokat tanulni, mert úgy érzem, még nagyon sok mindennel adós vagyok önmagámnak.

Ez a mondat egy póz felöltését is jelenthetné, de annyit már leszűrhettünk e beszélgetésből, hogy Beatrix egyéniségétől mi sem áll távolabb, mint a pózolás, sokkal nyíltabb és őszintébb ember. De hát hogyan is állunk azzal a „nem hivatalos” munkakörrel, amelyet írásunk címének választottunk. Beatrix a Lapkiadó Vállalat személyzeti osztályának oktatási előadója. Ez a munkakör minden nagyvállalat státusai közt szerepel, de hogy mit ér, miképpen lehet hatékonyságát lemérni, az más kérdés. Nézzük csak, honnan közelíti meg Fellegi Beatrix munkakörének lényegét?

— A felelősség oldaláról. Mert nagy felelősség százhúsz fiatal tanulásának és továbbtanulásának ügyeivel foglalkozni. Nemrég levélben megkeresett bennünket egy pesti fiatalember. Levelében azt írta, szeretne a vállalatnál elhelyezkedni, bármilyen munkakörben, akár segédmunkásnak is, mert az a hír járja, hogy a Lapkiadó Vállalatnál mindenkit engednek tovább tanulni. A vállalat részéről ez nem passzív hozzájárulásként jelentkezik, hanem aktív segítség formájában. Valóban mindent elkövetünk, hogy a vállalatnál dolgozó fiatalok tanulhassanak.

Ez a „mindent elkövetünk” még mindig lehetne egyszerű adminisztratív tevékenység, Beatrix azonban másképpen fogja fel a dolgot. Ügy véli, nem elegendő lehetőséget teremteni arra, hogy a különböző beosztású és előképzettségű fiatalok valahova beiratkozzanak és tanuljanak, ebben a bonyolult folyamatban sajátos normák érvényesülnek.

— Ha csak egyszerűen elintéznénk, hogy valakit valahová felvegyenek, félmunkát végeznénk. Inkább arra törekedünk, hogy a tanulásra jelentkezőkkel kidolgozzunk egy személyre szabott pályafutási tervet. Sokkal több értelme van a tanulásnak, ha a fiatalember tudja, tanulmányai befejeztével mennyivel ér többet, még vulgárisabban fogalmazva milyen áron mi lehet belőle. Aki tisztán ismeri a célt, az több energiát képes a cél elérésére fordítani.

Egy mondat cseng vissza a beszélgetésből:

— Én még többet voltam gyerek, mint felnőtt.

És mégis már igazi felnőtt, a felszabadulás nemzedékével együtt. Példakép? Pártfogó, a szó újszerű, szocialista értelmében.

Gábor Viktor felvételei