Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-06-07 / 12. szám

SZEMLÉR FERENC

Farkas

Farkas voltál, ki kölyködet szeretted, óvtad,

megvédted öt az erdők és mezők riasztó

veszélyeitől, folyvást mutogattad neki, mit tegyen,

ha éhes és ha szomjas, ha alattomos vad

ellenségek lesnének rá bozótból, szakadékok

mélyén, átadtad mindazt a tudást, amely

lényed sajátja volt, hadd legyen őbelőle is

olyan hatalmas dúvad, mint te voltál ezen az

ellenséges világon, — s mégis a szivedbe mart

a féltékeny iszony, midőn a puszta rétek

kopárján messzébb szökkent nálad, élesebb

szemmel pillantotta meg a zsákmányt s könnyedén

kapta foga közé, nem úgy, mint te, nehézkes

szorgalom útján s erőfeszítéssel, mert noha

belőled származott, a gének titkos útja

jóval tovább vezette őt, jóval izgalmasabbra

és jóval nagyobbra, s erre inkább széjjel

marcangoltad volna saját sarjad, a szeretett

leszármazód, a védettet és az oktatottat, akiből

nem várt vetélytárs lett e földi élet

egyre szűkülő ostoba vadászmezőin — csakhogy

hatalmas testén immár nem fogott fáradt fogad,

s fénylő fogától visszarettent minden készülő harapásod.

Bolyai Farkas arcképe. Szabó János rajza. Jobbra: Kós András: Bolyai János szobra

A KÉT BOLYAI

1775-ben, kereken kétszáz évvel ezelőtt született Bolyai Farkas, matematikus, drámaíró. Fia, Bolyai János a XIX. század egyik legnagyobb matematikusa volt, ő dolgozta ki a nem-euklideszi geometriát.

Az évforduló alkalmából áz Igaz Szó, Román Szocialista Köztársaság Írószövetségének magyar nyelvű folyóirata 1975/3. számát a két Bolyai méltatásának szenteli. A gazdag anyagból választottunk ki néhány írást és képet.

ANDREI FISCHOF

A csillagokig

Ritka dolog, hogy egy zseniális ember fia nemcsak az apjától örökölt nevet tartja fenn, de apja hírnevét is, sőt még gyarapítja is ezt a maga eredményeivel ugyanazon a munkaterületen, olyan eredményekkel, {(melyekkel kivívja az egész világ elismerését. Zseniális emberek fiai rendszerint nevükből élnek, s nemritkán zavarja őket törekvéseikben a szülők hírneve.

Marosvásárhely e két örök életű polgárának sikerült olyannyira kölcsönösen kiegészítenie egymást, hogy jóformán mindig a két Bolyairól beszélünk, mintha Jánost vagy Farkast egymástól függetlenül említeni afféle hiányos dolog volna, ami külön magyarázatra szorul.

Az apa nevét viselő középiskola előtt emelt szoborcsoporttól — amely nem messze áll egykori lakásuktól — ismét az épület felé ballagtam a minap, amely Bolyai Múzeum néven a matematika e két titánjának értékes emlékeit őrzi. Semmi sincs rám olyan erős hatással, mint híres emberek írása; hosszasan elidőztem a megsárgult papírlapok előtt, amelyeken a higgadt és mély szeretettel egybefűzött betűk soraiból finom és pontos rajzok válnak ki, mértani bizonyítások, amik a kor gondolkodásán felülemelkedve, már nem is matematikai, hanem filozófiai rangot nyernek. Ezek a gonddal, tisztán, biztosan papírra vetett betűk, a jegyzetek és kiegészítések, amelyek fölérnek egy-egy műalkotással — ezek a gondosan rajzolt betűk a szerző tiszteletéről tanúskodnak a papiros iránt, amely évtizedeken, századokon át hirdeti az ember hitvallását, az emberét, aki érzi, hogy csak így adhat értelmet életének, betöltve hivatását, teljesítve kötelességét mindenkori embertársai iránt.

Kéziratok, nyomtatott lapok, kartonból vágott mértani idomok, háromszögvonalzók és körzők őrzik a bátorság jegyeit, az észét, amely még álmában sem szüli, hanem legyőzi a szörnyeket; a szellemi tisztaság jegyei ezek, a sohasem könnyű küzdelemé, egy elemi igazságnak, a tudomány szükségességének bizonyításáért egy olyan világban, amely akkor még nem szabadult meg a dogmáktól.

És lám, a két Bolyai, ez a különválaszthatatlan emberpár, az észnek nevezett mag körül keringő kettős bolygó, ez a két tudós, aki önmagánál jobban szerette a matematika szabatosságát és szépségét, nem egyszerű időtől-, tést látott a művészetben, hanem a szellemi egyensúly megóvását szolgáló természetes szükségletet, annak az agymunkának az ellensúlyozását, amellyel — Euklidész tizenegyedik axiómájának bizonyítására törekedve — végső soron az egész euklidészi mértani saját geometriájuk egy különleges esetévé tették. Létük sine qua nonjának tekintették a művészetet: nemcsak szerették, hanem gyakorolták is. Bizonyság erre a múzeumban látható hegedű, meg az a valóra vált kifakadás, amivel Bolyai Farkas tűzre vetette verseit: „Ami nem ér a csillagokig, az sárba süllyed.”

A két Bolyai neve és műve — a Tentamen, az Appendix — elért a csillagokig: ‘Einsteinnek az űrrepülések alapjául szolgáló elméleti tételei a Bolyaiak geometriájának megértéséből indultak ki. A két Bolyai zsenijének vitathatatlan bizonyítéka ez.

SZÁL AI SÁNDOR

A tudomány és az emberiség sorskérdései

A Magyar Tudományos Akadémia jubileumi közgyűlésén hangzott el Szalai Sándor akadémikus előadása: A társadalomtudományok és korunk fő feladatai. A beszámoló elemezte a tudományos-technikai forradalom társadalmi irányítását, az állami irányítás és igazgatás tudományos megalapozását és a társadalmi értékrendszereket.

A Figyelő című hetilap május 21-1 számában beszélgetést közöl Szalai Sándorral, aki az akadémiai előadásával kapcsolatos kérdésekre válaszolt.

A közvéleményben, de még a tudományban is elég széles 'körben elterjedt az a nézet, hogy a tudományos-technikai forradalom lényege a tudományos-technikai felfedezések óriási tömegében és azok gyors gyakorlati térhódításában rejlik. Mi a véleménye erről a felfogásról?

Az elmúlt három és fél évtizedben a természettudományos felfedezések és a technikai újdonságok valóban soha nem látott áradata lepte meg az emberiséget. De a fejlődés elért eredményeinek „világrekordlistára” emlékeztető számbavétele és méltatása nem sokkal visz közelebb a lejátszódó folyamat forradalmi lényegének megértéséhez. A tudományok történelme több olyan szakaszt ismer, amikor a felfedezések nagy tömege árasztja el az emberiséget. Gondolok itt például az 1865— 1900 közötti időszakra, amikor e 35 év alatt olyan felfedezések születtek, mint az elektromágneses fényelmélet, a radioaktivitás, a röntgensugárzás, a rádióhullámok, az izzólámpa, a dinamó, a villamosvasút, a fotocella, a vezeték nélküli távíró, a telefon, a benzinmotor, a gramofon, a gépkocsi és a hűtőgép.

Ügy vélem, hogy a tudományos-technikai forradalom lényegét abban kell keresnünk, hogy gyökeres változás következett be a tudományos-technikai eredményeknek a társadalomhoz való viszonyában.

Mi változott meg tulajdonképpen? Mi az, ami a szemünk előtt lezajló tudományos-technikai fejlődést történelmileg olyan egyedülállóvá teszi és annak forradalmi jellegét meghatározza?

Szerintem döntő szerepe van annak, hogy a kiét világháború közötti időszakban és méginkább a második világháború után kezdett kibontakozni a modem nagyipar szervezési, közlekedési, kommunikációs, gyártmányfejlesztési és értékesítési infrastruktúrájának az a komplex, átfogó rendszere, amely korunkban lehetővé teszi egy-egy tudományos vagy technikai vívmány néhány év leforgásán belüli ipari alkalmazását, tömeggyártási felhasználását és ennek révén világméretű elterjedését.

A modern ipari termelés szerkezete és infrastruktúrája korunkban érte el azt a Jkritikus tömeget”, amelynél a korábban soha nem létezett gyorsasággal megy végbe a tudományos és technikai eredmények termelési hasznosítása és a társadalmi gyakorlatokra való láncreakciószerűen terjedő hatása.

A termelési apparátus ma mint valami hatalmas sokszorozó, gyorsító és erősítő berendezés működik közre az új tudományos és technikai eredmények társadalmi-gazdasági hatékonyságának növelésében. S ehhez még hozzátehetjük, hogy a tudományos kutatás és a termelés szervezete között kialakult meglehetősen szoros kapcsolat következtében ez a hatásnövelő tényező egyre fokozódik. Napjainkban mindinkább úgy érezzük, hogy megfelelő irányítás híján, megfelelő szabályozók beiktatása nélkül ez az egész rendszer — műszaki nyelven szólva — könnyen „begerjedhet”, ellenőrizhetetlen, veszélyes, sőt pusztító „lengésbe” kerülhet.

Ezt a gondolatot úgy is értelmezhetjük, hogy a tudományos-műszaki haladás önmaga és az emberiség elpusztítója is lehet?

Manapság társadalmi-gazdasági problémák származnak abból, hogy a tudományos-technikai forradalom következtében a természeti erőforrásokat, különösen az egyes energia- és nyersanyagforrásokat exponenciálisan növekvően aknázzák ki, ami tudományosan megalapozott és tervszerű óvintézkedések hiányában súlyos veszélyeket rejt magában. Ezek az óvintézkedések általában rendkívül költségesek, széles körű nemzetközi együttműködést tételeznek fel.

Nem kell, hogy képzeletünk a manapság annyira divatos „fekete utópiák” és katasztrófa-elméletek nyomába szegődjön. Változatlan maradhat az a meggyőződésünk, hogy a tudományos fejlődés megfelelő társadalmi szervezéssel párosul tan az emberiség minden szükségletének fedezéséhez meg tudja találni az utat. Természetesen semmiféle természeti vagy társadalmi törvény nem garantálja azt, hogy a tudomány és a technika fejlődése úgyszólván „naprakészen”, vagyis éppen arra az időpontra tudja majd produkálni a kellő megoldást, mint amikorra ez kívánatos volna.

Ügy véljük, az elmondottakból nyilvánvaló: azt, hogy a tudományos-technikai forradalomnak pozitív vagy negatív társadalmi hatásai kerekednek-e felül, nem a természettudomány és a technika vívmányainak anyagi sajátosságai döntik el, hanem azok a társadalmi tényezők, amelyek a vívmányok hasznosításának módozatait és feltételeit meghatározzák. Ebből a szempontból a szocialista termelési viszonyok, kedvező feltételeket teremtenek.

Sajnos, mégis meg kell vallanunk, hogy a társadalomtudományok eddig nem túl sokat vállaltak magukra a korunk tudományos-technikai forradalmával kapcsolatos társadalmi gondok megoldásából. Más szóval: a társadalomtudományi kutatás az utolsó három és fél évtizedből nem túl sok olyan elméleti, vagy egyéb eredményt produkált, amellyel jelentős mértékben megkönnyítette volna a tudományos-technikai forradalom folyamatának társadalmi irányítását, s lényegesen hozzájárult volna az új vívmányok alkalmazásával kapcsolatos negatív, azaz káros vagy veszélyes társadalmi hatások megelőzéséhez, illetve kiküszöböléséhez.

On a tudományos-technikai forradalom kulcskérdésének tekinti annak társadalmi irányítását, szabályozását, ellenőrzését. Milyen feladatok elé állítja ez az állami irányítást?

Igen, korunkban a tudományos-technikai forradalom vívmányai, valamint annak társadalmi hatásai újszerű feladatok elé állítják az állami irányítást, és igazgatást a döntéshozatal minden szintjén. Ez tükröződik abban, hogy több nagyságrenddel megnövekedett az állami irányítás és igazgatás által megoldandó feladatok terjedelme; rendkívüli mértékben megrövidült az az idő, amelyen belül az állami irányításnak és igazgatásnak különböző eseményekre reagálnia kell, s amely feladatainak megoldásához rendelkezésére áll; egyre nagyobb számban hárul az állami irányításra és igazgatásra olyan teljesen újszerű, s többnyire komplex társadalmi feladatok megoldása, amelyek az államigazgatás hagyománáyos módszereivel és eszközeivel nemigen oldhatók meg, s amelyekhez az állami irányítás és igazgatás történetileg kialakult szervezete csak nehezen igazítható.

Az államirányítás ma már e feladatok megoldására csupán az eddigi rutinra támaszkodva, nem képes. A teljesen újszerű, komplex jellegű, s nagyarányú társadalomszervezési intézkedéseket is igénylő feladat megoldása — méghozzá idejében — reménytelennek tűnik új, tudományosan megalapozott elveknek, eljárásoknak és módszereknek kidolgozása és bevezetése nélkül. A szocialista társadalmi viszonyok tág lehetőséget nyújtanak a korszerű tudományosan megalapozott irányítási, igazgatási és szervezési módszerek alkalmazására.

Az itt számításba jövő elvek, eljárások és módszerek kimunkálása elsősorban a társadalomtudományok hatáskörébe vág. Sőt, a társadalomtudományoknak kellene folyamatos társadalomkutató munka révén azokat a tudományos helyzetelemzéseknek, diagnosztikus és prognosztikus felismeréseknek és távlatos döntési alternatíváknak a jó részét is kimunkálniok, amelyekre az állami irányításnak és igazgatásnak most már napról napra fokozódó mértékben szüksége van.

Mennyiben reális a társadalomtudományokkal szemben ilyen magas követelményt állítani és az eddigi gyakorlat során milyen tapasztalatok vannak ezen a területen?

Való igaz, hogy a társadalomtudományokkal kapcsolatban ilyen követelményeket felállítani ma nem „realisztikus”. De ez csak annyit jelent, hogy mindeddig nem készültek fel kellőképpen a társadalomtudományi felismeréseknek és módszereknek

a konkrét társadalmi praxisban való alkalmazásaira, úgy is mondhatnák: nem alakították ki az alkalmazott társadalomtudományok közvetítőrendszerét, vagy korszerűbb kifejezéssel élve, a társadalomtudományi kutatás-fejlesztés apparátúráját. Mentségünkre szóljon, hogy ehhez eddig nagyjából hiányzott a megfelelő partner is, többek között éppen a társadalomtudományi megismerés eredményeiben és módszereiben kellőképpen érdekelt és ezeknek felhasználására kellően felkészült hivatali apparátus.

Nincs okunk azonban mentségek keresésére és a gyakorlatban már bizonyos eredményeket is számba vehetünk. Aligha kétes például az, hogy a gazdasági növekedés elméletére vonatkozó kutatásaival, valamint különböző matematikai és egyéb modellező eljárások kialakításával és sok egyéb újkeletű eredményével a közgazdaságtudomány jelentékenyen hozzájárul a népgazdasági tervezési és irányítási gyakorlat tudományos megalapozásához. A demográfiai kutatás bizonyos eredményei jelentős mértékben felhasználásra kerülnek népesedéspolitikánkban. A szociológiának is vannak főleg a szervezet-, üzem- és a településszociológiában olyan eredmény«, amelyek egyre mélyebben hatolnak be a konkrét igazgatási praxisba.

De akár többre, akár kevesebbre becsüljük a társadalomtudományok hozzájárulását korunk állami irányítási és igazgatási problémáinak megoldásához, annyi bizonyos, hogy amit jelenleg nyújtani tudnak, az csak csekély töredéke annak, amire korunk tudományos-technikai forradalmának viszonyai közepette szükség volna. Kétségtelen az is, hogy a társadalomtudományi kutatás mindenféle hasznos eredménye ellenére éppen az állami irányítás, igazgatás és szervezés szivét alkotó politikai döntéshozatali folyamat korszerű társadalomtudományi megismeréséhez, megalapozásához és továbbfejlesztéséhez jutott legkevésbé közel.

Mi a kapcsolat a társadalomtudományi kutatás és a politikai döntéshozatal között?

Nyilvánvalóim irreális volna azt várni, hogy a társadalomtudományi kutatás korunkban hamarosan a magas szintű politikai döntéshozatal közvetlen meghatározó tényezőjévé válhat. A politikai döntésekben mindenkor társadalmi értékrendszerek és ezekből adódó döntési preferenciák jutnak érvényre, mégpedig gyakran különféle-értékrendszerek és különféle preferenciák érvényesülnek egymással ütköző vagy kompromisszumot kereső formában. Ezek mindeddig nagyon kevéssé képezték korszerű társadalomtudományi vizsgálat tárgyát Pedig feltárásukhoz és elemzésükhöz igen nagy érdekek fűződnek.

Ám az értékrendszereket és preferenciákat feltáró és elemző munka már semmiképpen sem lehet csupán a szűkebb értelemben vett társadalomtudományok feladata, hanem itt már filozófiai és humán tudományok, különösképpen pedig a történettudományi diszciplínák egész elméleti és módszertani arzenáljának felvonultatására is szükség van. W. I.

4