Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-05-10 / 10. szám
I — Az első kettő ismerős, de a harmadik... — Az is ismerős — néz rám a fiú —, csak más néven. A delfinium magyarul szarkaláb. — És ahogy mosolyog, napszítta bőrén, a szeme sarkában is megjelennek a szarkalábak. — Milyen brigádot vezet? — A brigádunk szocialista brigád, öten dolgozunk együtt állandó munkások, de időszakonként besegít nekünk húsz-huszonöt ember. Tavasszal és nyáron reggel hatkor kezdjük a munkát, télen hét órakor. — Újpalota jó néhány kilométernyire van innen. Mennyi időt tölt el egy nap utazással? — Autóbusszal járok be; reggel az út huszonöt percig tart, ugyanis hajnalban még alig van forgalom, délután hazafelé, csúcsforgalmi időben rámegy az utazásra másfél óra is. — Hol dolgozik a felesége? — Jelenleg sehol. A gyerekünk ötéves, mostanában gyakran betegeskedik, így hát otthon maradt vele, fizetés nélküli szabadságon. Egyébként a feleségem közgazdasági technikumot végzett és titkárnő a MEDICOR Művekben. — Az édesapja, aki munkásember, nem neheztel azért, hogy a fiából téesztag lett? — Dehogy. Sohasem akart befolyásolni. Gyakran megyünk színházba, sokat olvasunk. Aztán van egy kis víkendházunk Dunaharasztin, ott szoktuk eltölteni a szombatot, vasárnapot. Harcsára, csukára, pontyra, dévérre horgászunk ... — A felesége is? — O nem. Sőt egy kicsit neheztel érte. Az apósom, az igazi horgász. Nyugdíjas, és nyáron heteket ott tölt a nyaralónkban; fogott már tizenöt kilós szürkeharcsát és hat-nyolc kilós csukákat is. — És ön? ■ — Én még kezdő vagyok. Kétkilós ponty a rekordom. — A jövőjét miképpen képzeli el? — Szeretnénk még egy gyereket. Két-három éven belül veszünk kocsit is. Nagyobb lakás is kell. Aztán ami a mesterségemet illeti: tovább akarok tanulni, elvégzem a technikumot, aztán a Kertészeti Főiskolát. — 7T termelőszövetkezet vezetősége mit szól ezekhez a tervekhez? — Az ilyesmit mindig örömmel támogatják. Megadnak hozzá minden segítséget. A jövőmért nem egyedül kell küzdenem. Scholle Gabriella tehát a révbe érkezett fiatalok közé tartozik, harmincéves fejjel megállapodott, kiegyensúlyozott e©féniség, akinek a jövő okozza a legkevesebb tejfájást. A szövetkezeti gazdaság szilárd, kitűnően jövedelmező nagyüzem, minden ízében korszerű „virággyár”, amely foglakozik ugyan másfajta mezei ágazatokkal is, de a magyar és az európai közvélemény mindenekelőtt a virágairól ismeri. A távlat tehát tiszta és megnyugtató, de a kérdező arra szeretne választ kapni, van-e valamiféle emléke a harmincéves mérnöknőnek a háborúról, a háborút megelőző társadalmi viszonyokról? — A háborúról nincs, a háború következményeiről van. Gyermekszemmel még láttam a Gellért Szálló, a Vár és az Erzsébet híd romjait, megérteni azonban csak jóval később értettem meg, hogy mi történt és miért történt. Az, amit önök úgy neveznek, hogy a régi világ, nekem nem mond semmit. — Látott-e valaha olyan filmet, tévéjátékot, amely azt a bizonyos régi világot mutatta be? — A Filmmúzeumban láttam néhány régi magyar filmet és a tévében olyan darabokat, amelyek azt a régi világot ábrázolták. A felszabadulás után készült, régi témájú filmek és tévéjátékok természetesen másképpen ábrázolják azt a világot, mint a régiek. — Hogyan vélekedik a régi világot ábrázoló régi filmek alapján arról a társadalomról? Hosszan elgondolkozik, majd egy árnyalatnyi indulattal válaszol: — Úgy éreztem, mindenki leplezett valamit, eltitkolta az igazi gondolatait és mindig úgy viselkedett, ahogy elvárták tőle, különben nem vihette volna semmire.. Világosan fejeztem ki magam? Tökéletesen világos válaszából pattan ki a beszélgetést befejező kérdés: — És milyen ez a mostani társadalom? — A mai társadalomban képmutatásra nincs szükség. A mai fiatalokat a munkájuk után ítélik meg, munkánk minősége és képzettségünk alapján bármilyen pozíciót elérhetünk. ijA sto M i? D&yés őfyiéa 1968. április 22. Lukács Györgynél Charaire-ékkél. A meghívásra, hogy tartson előadást a Sorbonne-on: sajnos, ideje nincs; nyolcvanhárom éves, még három terjedelmesebb könyvet tervez, s azok után az önéletrajzát, ö tart szóval bennünket; minden kérdésre fejezetnyi a mondanivalója, frissen, könnyedén, nem akadva meg sem a gondolatfűzésben, sem a francia nyelvben. „Mi tartott meg ilyen elevenségben, ilyen hitben?” Ce qui ne conserve c’est que je n’ai pás de vie intérieur. Je m’occupe de tout mais je ne m’occupe jamais de mon áme — mondja. „Az tart meg, hogy nincs benső életem. Mindennel foglalkozom, csak a lelkemmel nem foglalkozom soha.” Aztán később: „Mihelyt egy pillanatom van, merülök a munkába.” Igen, ezt még egy filozófus is megteheti, hogy csak az elméjét működteti és nem a lelkét. Amulva és irigyelve fürkészem, hogyan tanulhatnám el a módszerét: az életmódját. Átadom Frénaud könyvét, úgy megörül neki — majd külön a dedikációnak is —, mint egy gyermek. És már az Ész Istennőjé-t említi, azt a verset, melynek magyar fordításán át megismerte Frénaud nevét — három évvel ezelőtt! Éppúgy megörül a pénteki premier-jegynek, F. üdvözletének. Az időben él! Kicsiny dolgozószobájában ülünk, a nap kánikulai hőséggel dől éppen rá a Gellérthegy tetejéről. Föl se veszi; egyik kezében a feketés csésze, a másikban az agyonrágott szivar. Minden pillanata reagálás. Felelet az életre. Ez távolítja el tőle a halál árnyékát. Minden porcikájával működik, mégpedig belülről kifelé? igen, ez a „titka”. Hinni pedig abban hisz, hogy a szocializmus fölépíthető, megmenthető. Jól érzi magát: érzi a fejlődést. Holott semmiféle egyéni jövőben nem hisz. A célzásra, hogy máris szoborként áll a nagy filozófusok közt, legyint, anekdotát mond, majd végső például — Maeterlincket említi. Tizennyolc éves korában micsoda halhatatlan alkotónak képzelte ő Maeterlincket, s ki beszél ma róla? S ki fog beszélni legnagyobbjainkról is ezer év múlva? — És így is jó dolgozni? — Csak így jó. Aztán éppolyan hévvel — tán még nagyobbal — megint a részleteket fejtegeti. A szocializmus kompromittált szavait nem eldobnunk kell, hanem megtisztítanunk. A szocialista realizmust például ismét használható fogalommá kell tenni. Tartalma nem az, amit Zsdánov adott neki. Hanem? — Amit Gorkij, a példájával, önbírálatot gyakorolni, ezt sem szabad a karrierista és a pribék eszmekörében hagyni. Lukács György Vámos László felvétele Igen. Semmihez sem kell élesebb ész és szilárdabb jellem, mint saját magunk győztes vitatársának lenni, érdekünk ellenében is. Nem lehet bizonyos fajta hódolat nélkül szemlélni nagy karosszékében a kis termetű embert. A beszéd heve verejtéket csal arcára. Nem törli le, nem észleli. Háta mögött közvetlenül a nagy könyvespolc, napszítta vászon- és bőrkötésű kötetekkel, előtte az íróasztal úgy telerakva iratkötegekkel s friss folyóirattal, hogy írásra alig tenyérnyi a hely; hogy a kávéscsésze is egy könyvoszlopon áll. (Illyés Gyula: Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei című esszé-regényéből, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969.) LUKÁCS GYÖRGY EMLÉKÜLÉS AZ AKADÉMIÁN Lukács György születésének 90. évfordulója alkalmából tudományos emlékülést rendezett a Tudományos Akadémia filozófiai és történettudományi osztálya, valamint nyelv- és irodalomtudományok osztálya. Az ülést Mátrai László akadémikus nyitotta meg, majd Szabolcsi Miklós akadémikus mondott beszédet. — Manapság sokan úgy látják Lukács Györgyöt — mondta, mint aki egy sajátos közép-európai kultúra képviselője, aki az osztrák—magyar monarchia tanulságait és levegőjét általánosította, ezért nőhetett nagyra. Anélkül, hogy tagadnánk, mennyit kapott és mennyit adott a német irodalomnak, kultúrának, mi fűzi össze például az osztrák szellemi élettel, mi mégis úgy látjuk, hogy indulásában és kifejlődésében is mindenekelőtt magyar jelenség volt, a hazai viszonyokból nőtt ki, és későbbi működése folyamán magyar tapasztalatokat is általánosított. Ady neveltje, Bartók értője, Fülep Lajos barátja, József Attilától a legfiatalabbakig nemzedékek nevelője. — Feladatunk most és a közeljövőben is: Lukács György életművének értékelése, elemzése, helyének valós kijelölése. Az ő szellemében akkor járunk el, ha nem elvetjük vagy megmerevítjük, hanem vitatkozva tovább fejlesztjük művét, amelyet ő maga is egyetlen nagy folyamat, a marxista tudomány egy állomásának érzett lezárónak és tovább folytatandónak — mondta befejezésül Szabolcsi Miklós akadémikus. Beszédét követően tudományos előadások hangzottak el. A GALILEI-KÖR MEGALAKULÁSA Kende Zsigmond posztumusz könyvéről Az ellenforradalom Magyarországában csak szitok illette azokat, akik valaha is szót emeltek a kiegyezés úri haszonélvezői, a dualista politika szakadékba vivői ellen. Az egykori figyelmeztetőket, a reformokért, a változásért kiállókat, akik népünket ki akarták menekíteni a „maradiság várából”, a Horthy-világ toliforgatói a haza ellenségeinek kiáltották ki. „Forradalmak szálláscsinálói” — hangzott a vád azok ajkáfól, akik rettegtek az újabb forradalomtól. A felszabadulás után is jó ideig vámunk kellett a magyar századforduló, az új reformnemzedék, a progresszív baloldal, a forradalmakat megelőző politikai érlelődés mélyreható elemzésére, de végül a század eleji progresszió elfoglalta méltó helyét történelmünkben. E változás biztatta Kende Zsigmondot, a kiváló humanista orvost és politikust, a Galilei Kör egyik alapítóját, hogy mint tanú, papírra vesse emlékeit, és megírja a Galilei Kör, az első világháború előtti leghaladóbb ifjúsági egyesülés történetét. Kende Zsigmond sokáig érlelte magában műve megírásának gondolatát, évtizedekig gyűjtögette anyagát, rendezgette emlékeit, mert azt vallotta, hogy az önismeret elengedhetetlen parancs minden továbblépni szándékozó nemzet számára. Olyan művet akart tehát alkotni, amely nemcsak a legendássá vált diákmozgalom, „Ady ifjú feleinek” történetét rögzíti, hanem hű képét adja az egész háborúelőtti országnak. A terv azonban terv maradt, és az elkészült mű torzó. Kende Zsigmond meghalt, mielőtt könyvét befejezhette volna. Ám az is, amit papírra vetett, nagy érték. És tisztelet illeti a két történészt, Hanák Pétert és Litván Györgyöt, hogy sajtó alá rendezték, szerkesztették, s az Akadémiai Kiadót, hogy napvilágra segítette Kende Zsigmond posztumusz művét. A történeti tanulmányba szőtt visszaemlékezés első részét olvashatjuk tehát. A Függelékben közölt Szinopszisból látható, mire készült még a szerző. Meg akarta írni a Kör működésének történetét, feldolgozni belső problémáit, és érzékeltetni a külvilághoz, a rokon irányzatokhoz való viszonyát is. De amit megírt, a Galilei Kör megalakulásának históriája is kerek egész. És ami nagyon fontos, a memoár dokumentum, az alapítás hiteles leírása. A szerkesztők megjegyzik, a munka olvasása során nem tudták elhárítani a sejtést: a megalapítás hiteles elmondása után a szerző nem azért folytatta a módszeres történeti elbeszélést, mert érezte, nem futja már az időből, tehát nem halogathatja tovább a személyes és nemzedéki vallomást és hitvallást. Nos, ez a nemzedéki vallomás nemcsak a szerző magáratalálásával, harcos-humanista életével ismertet meg, nem csupán egy jóra szövetkezett generáció lelkivilágába enged bepillantást, megmutatva szellemi és erkölcsi arculatát is a ma élőknek, sokszor talán naiv hitét is, hanem olyan történelmi korrajzot fest, amelynek információi felbecsülhetetlen értékűek. Apáink ifjúságáról, elődeinkről, a cselekvést és a cselekvésért való felelősség bátorságát is valló nagy nemzedék sorsáról üzen a mának Kende Zsigmond posztumusz könyve. (cs. i.) 7
