Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-05-10 / 10. szám
Baróti Géza - Ruffy Péter - Kristóf Attila Kertész — Belőlem két dolog hiányzik: a régi világ ismerete, meg az, ami olyan általános minden emberben, hogy valahová visszavágyik. — A régi világ ismerete a semmivel egyenlő tehát? — Tökéletesen. — Háborúról, katonákról maradt valami emléke? — Máig sem tudom megmagyarázni, hogyan, de elég mélyen él bennem ilyen emlék. — Hogyan élhetne, ha a felszabadulás után tizenhat nappal, 1945. április 20-án született? — Tiszavasváriban születtem, de ott csak két-három évet tölthettem. Mint kisgyerek, egy asztal közepén, egy kosárban feküdtem. Máig is emlékszem arra, hogy sisakos katonák álltak körül és mosolyogva engem néztek. Török Zoltán a Sasad téesz dísznövénykertésze. Derűs arcú, magas férfi, nős, egyesztendős kislánya van. — S az, amit a beszélgetés elején említett, hogy nem vágyik soha sehova vissza, azt hogyan értsem? — Édesapám gazdatiszt volt valamikor. Hat gyerekkel. Hatan vagyunk, s mind fiú. Tiszavasváriban is csak két-három évet töltöttem, mi mindig vándoroltunk aszerint, hol kapott munkát az édesapám. Tiszavasváriból Hajdúdorogra, onnan Mátészalkára, Mátészalkáról Budapestre, és nekem sehonnan sincsenek emlékeim. Soha nem alakult ki, az idő rövidsége miatt nem is alakulhatott ki az otthoniasság légköre. Nincs igazán szülőfalum, szülőhelyem, még ha a valóságban volt is. Nem is akarok visszamenni oda. Talán még látogatóba sem. — Akkor hol van otthon Török Zoltán? — Itt és most, ezen a a munkahelyen, ebben a korban, ebben a szakmában, a családom közt, a kertemben, a Törökugratón. Ha a régi világról hallok, alig értem, abban én soha nem lehetek otthon, mert nem ismertem. Néha olyannak tetszik, mint a mese, nagyon valószínűtlen szálakkal, s olyannak, mint a köd, vagy a homály. Én olyan korszakban élek és olyan korú vagyok, hogy számomra föl sem fogható már, hogy volt más is. De azt már nem mondom, hogy a mai nemzedéknek nincs olyan tennivalója, hogy ne ismétlődjék meg az a régi korszak. — S mi történt a vándorló édesapával? — Ott áll — s a Sasadközpont udvarán idősebb férfira mutat: — Édesapám már nyugdíjas, de nyugdíjasként is dolgozik, a szakmunkás tanulók oktatási ügyeit intézi, a Sasadnál dolgozik az egyik bátyám is, a konzervüzemben. Mezőgazdasági nagyüzem ez, 2500 holddal, körülbelül negyven teleppel. A téesznek csak Budapesten negyvenöt virágboltja van. A feleségemet is itt ismertem meg, a szövetkezet egyik budapesti virágboltjában dolgozik. — S mi terelte az ön életpályáját a virágok, gyüNovotta Ferenc felvételei mölcsfák, díszfák, a kertészet felé? — Édesanyám és édesapám. De nem szóval, hanem cselekedettel. Édesanyámat mindig úgy látom a képzeletemben, hogy valamit ültet, ö mindig ültetett. Látom, amint a zsinórt kihúzza, látom a kezében a vetőkapát, mindig kertben, kertekben látom, olyanná lett előttem, mint aki mindig virágok, veteményesek, fák közt él és munkálkodik. Megkérdezem, hogy a kertjében a Törökugratón melyik a legszebb fája? Vagy virága? — Nincs kedvenc díszfám, díszcserjém, kedvenc gyümölcsfám, virágom. Szeretem mind őket. — Milyen iskolákat végzett? — Tízéves koromban — sokan voltunk otthon gyerekek — a kecskeméti nevelőintézetbe kerültem, ott végeztem el a Kertészeti Technikumot, az intézetnek kertje is volt, én lettem a „kertészeti felelős". Így indultam. A technikum után előfelvételi kaptam a budapesti Kertészeti Egyetemre, de egy évet az egyetemi tangazdaságban dolgoztam le, a Kamaraerdőben. Olyan országos hírű nevelőink voltak itt, mint a tankönyvíró Ticsénszky Mariann, akinek nagyon sok könyvét szeretem. Az egyetlen évből álló gyakorlóidő után a Kertészeti Egyetem gyümölcstermesztő szakát végeztem el. Az egyetem után egy évig a híres kiskunlacházai Kiskun téeszben dolgoztam; annak volt az ország téeszei közül legelőbb hűtőháza. Egyszer bejöttem ide, a Sasadhoz, ahol Fábry Tibor főmérnök megkérdezte: nem lenne-e kedvem a faiskolában dísznövényekkel foglalkozni. Az egyetemen is a dísznövény szakot akartam választani, de kevés volt a hely. Elfogadtam az ajánlatot, idejöttem, nem bántam meg, havi 4000 forint a fizetésem, telkem van a Törökugratón, most kezdjük majd építeni egy társasházban az öröklakásunkat. Egyik este, otthon fellapoztam a néhány évvel ezelőtt meghalt Farkas László „arany- és gyémántdiplomás szakíró” egyik híres könyvét, az Évelő dísznövények-et, amely évek óta, újra meg újra elővett, kedves olvasmányom. Farkas László úgy tudott írni díszkertekről, díszcserjékről, sziklakertekről, hogy szinte látványt terített a soraival az ember szeme elé. Mindig elgvönyörködtem évelő dísznövényeink szépséges magyar nevében: szamárkenyér, buzogányrózsa, napmátka, orbáncfű, örvénygyökér, ezekben a soha, vagy nagyritkán hallott növénynevekben. Török Zoltán ezek közt él. — S hogyan kezdődik a munkanap? — Reggel hétkor munkásruhába öltözöm. Tulajdonképpen egész nap fizikai munkát végzek. A szőlő, rózsatő, gyümölcsoltványok, dísznövények vezetője vagyok. Virágok között, gyümölcsfák között, dísznövények között élek. — S milyen ez a jó illatú világ? — Szeretem. Mindig ebben a szakmában fogok és akarok maradni. Itt azelőtt nem volt dísznövénytelep. Most van. Teljesen önálló vagyok. Ha külföldön látok valamit, behozhatom, ha tetszik, tömegével szaporíthatom. Folytonosan teremtek valamit. Valami szépet. Olyan nyugalmú ember, mint a halász, vagy az erdész. Ha beszél is, virágok csendje veszi körül. Szakmunkás Úgy látszik, ha valaki valamit hosszabb ideig kedvvel csinál, az nyomot hagy rajta. Mindjárt a bemutatkozáskor esküdni mertem volna rá, hogy Sudár Béla sportoló, vagy legalábbis sporttal foglalkozott valamikor. És íme, beszélgetésünk elején, amikor felidézi gyermekkorát, elhangzik a grund szó, s az a másik, amely ezzel Puskásék, Bozsikék óta szorosan összefügg: a foci. Már nem is ér meglepetésként, hogy a grundról egyenesen egy NB I-es csapat pályájára vezetett Sudár Béla útja; korai ifjúságában az Egyetértésben futballozott, sportkarrierjének egy kellemetlen sérülés vetett véget, de emléke ott maradt arcán, tekintetében, tükröződik egész megjelenésén. S most mindjárt tegyük fel a kérdést, mit keres egy futballista a virágok között? Furcsa kérdés; illik megmagyarázni. A velem szemben ülő fiú Pesterzsébeten született, a felszabadulást követő időkben. Az édesapja esztergályos, az édesanyja varrónő. Pesterzsébet és Soroksár a főváros legkülső kerületei közé tartozik, ennek a vidéknek az életritmusa mostanáig őriz valamit a nyugalom állandóságából; kis kertes házak állnak itt egymás mellett, a forgalmi csomópontoktól és üzleti negyedektől távolabb eső kavicsos utcákban nagy a csend; ilyenkor tavasszal barack-, mandula- és cseresznyevirág illatával telik meg a levegő. Ám az élet mégsem falusias jellegű, munkások laknak itt, régi vasöntők, esztergályos, gépszerelő dinasztiák. A cseresznyevirág illata maga a nyugalom, a nagyüzemek sistergő, zúgó, gőzölgő világa után. Mióta nyomába eredtünk a harmincévesek nemzedékének, az életsors és a pályaválasztás titkos szálainak bogozása közben gyakran megüti a kérdező fülét egy megjegyzés: — Az egyetemre akkor nem vettek fel! A kérdező ilyenkor felemeli tekintetét a jegyzetfüzetből, amelyben a vallomásokat rögzíti, s a vallomástevő arcára pillant, keresve a sértett indulat véseteit a fiatal arcon, az elillant hang után fülelve pedig a keserűség mérges árnyalatait, de hiába iparkodik, ilyesfajta érzelmi örvénylésnek nyomát sem találja. Úgy tetszik, természetesnek kell elfogadnunk, hogy ennek a nemzedéknek az életében az egyetemi elutasítás nem jelent drámai sorsfordulatot, egy ifjú élet elbicsaklását, bár egészen bizonyos, hogy szép számmal vannak és voltak fiatalok, akiket megrázott és elkedvetlenített az egyetemi tanács elutasító válasza. Hivatásunk bőséges tapasztalatai azonban arra intenek, hogy óvatosan kell bánni ezzel a jelenséggel, mert az elutasított fiatalok zömmel végül is révbe értek és lehorgonyoztak, többnyire olyan „kikötőben”. ahonnan már karnyújtás távolságra esik a tervezett életcél. így vagyunk Scholle Gabriellával is, a Sasad kertészmérnökével, aki 1945. november elsején született Budapesten, édesapja ma már nyugdíjas műszerész, édesanyja szintén nvugdíias tisztviselő, születési helye és mai lakóhelye Budaoest XI. kerülete. E budai kerület peremvidéke laza építési szerkezetével már a kertes családi házak övezetéhez tartozik, a gyermekkori környezet és a kerttel való foglalatosság tiszta élményei tehát indokolták, hogy Gabriella már gyermekkorában vonzalmat érzett a kertészkedés iránt. — Apám és az egész környezetem, a rokonaim, a szomszédaim nagyüzemi munkások voltak — mondja Sudár Béla. — És a múltban tulajdonképpen nem is volt szokás, hogy az ember kilépjen abból a körből, amelybe beleszületett. Velem mégis ez történt, s talán azért, mert Erzsébeten sok a kert, a fa, sok a virág ... A Határ utca sarkán terült el az a nagy, homokos, puszta térség, a grund, ahol a pesterzsébeti srácok elsajátították a labdarúgás tudományát. A grund azóta beépült. Talán pontosan a harmincévesek nemzedéke tanult meg ott utoljára focizni, a következő generáció már nem ismeri e néptelen térség sajátos hangulatát. A grundról az Egyetértés ifi csapatába kerültem, az NB I-ben játszottunk, de nekem azért sohasem fordult meg a fejemben, hogy a focira teszem fel az életemet. Egyik közeli jóbarátom itt dolgozott a Sasad termelőszövetkezetben, s még általános iskolás koromban, nyári szünidő alatt kihozott engem ide dolgozni a virágkertészetbe. Én azelőtt is nagyon szerettem a természetet, növényeket és az állatokat. Kezdettől fogva tetszett a munka. 14 éves koromban beiratkoztam a dísznövény és kertépítő szakmunkástanuló iskolára. Magam választottam a mesterségemet, senki sem befolyásolt, és a döntésemet máig sem bántam meg: ez nagyon jó szakma, nyugalmas, mégis változatos, állandóan levegőn vagyok, ér a nap és a szél, és nagyon szeretem azt a növényi környezetet, amely körülvesz, szinte úgy érzem, mintha együtt élnék vele. A futballt elég korán abbahagytam, ínhúzódás és Mérnök Szélesen elmosolyodik erre a feltevésre és megrázza szélfútta haját, amelyben virágszirmok akadtak fenn, mert hiszen a kertészet sűrűjéből érkezett erre a beszélgetésre. — Gyermekkoromban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy kertész legyek, bár volt kertünk, ahol szüleimnek segédkezve szívesen dolgoztam. Gimnáziumi tanulmányaim alatt egyik tanárom gyakran és szívesen beszélt arról, hogy a mezőgazdaságnak szüksége van szakképzett emberekre, mondhatnám úgy is, gyöngéd erőszakkal irányított bennünket a mezőgazdaság felé. Szüleim is helyénvalónak látták ezt a pályaválasztást, egy kertészmérnök ismerősünk pedig megnyerő szavakkal ecsetelte a kertészeti munka szépségeit. így hát az érettségi után a kertészeti egyetemre jelentkeztem, de akkor nem vettek fel. Kevés volt a pontszámom. A második évben megvolt a szükséges pontszám, de helyhiány miatt ismét elutasítottak. Már az első bukfenc után elhatároztam, hogy dolgozni megyek. Hallottam, hogy a Sasad érettségizett fiatalokat keres kertészeti munkára. Eljöttem és két évig dolgoztam itt, a harmadik nekifutás sikeres volt, felvettek az egyetem nappali tagozatára. A szövetkezet társadalmi ösztöndíjszerződést kötött velem, havi négyszáz forint ösztöndijat kaptam a tanulmány öt esztendejére, ezért arra köteleztem magam, hogy a diploma megszerzése után öt évig a szövetkezetben dolgozom. 1974-ben végeztem mint kertészmérnök, akinek speciális szakterülete a dísznövénytermesztés. Jelenleg helyettes brigádvezető vagyok. Cserepes virágokat termesztünk évi négy és fél—ötmillió forint értékben. A harmincéves, aki mérnöki diplomával a zsebében tokszalagszakadás miatt, de sohasem jut eszembe sajnálkozni, hogy nem lett belőlem „menő” sportoló. Sudár Béla 1965-ben végezte el a szakmunkás iskolát, aztán katonának vitték. Leszerelése után viszszatért Sasadra, kertésznek. — Hat évvel ezelőtt nősültem meg. Hogy úgy mondjam, a páromért nem mentem túlságosan messzire, Erzsébeten ugyanabban a házban lakott, ahol én, együtt gyerekeskedtünk, együtt nőttünk fel. Albérletben kezdtük a házasságunkat, de nagy szerencsénkre azt az épületet, ahol az albérleti szobánk volt, alig egy év múlva szanálták, és akkor kiutaltak nekünk Újpalotán egy másfél szoba összkomfortos, nagyon szép lakást. A főbérleti jogért húszezer forintot kellett fizetnünk, ezt az összeget a termelőszövetkezettől kaptam meg. — Kölcsönként? — Nem. A pénzt nem kell visszafizetnem, csak annyi kötelezettség jár vele, hogy vállaltam: tíz évig a termelőszövetkezetnél maradok, nem változtatok munkahelyet. Nagyon jól érzem itt magamat. — Miért? — Azt, hogy szeretem a munkámat, már említettem. A másik tényező az előmenetel, a harmadik pedig a pénz. Néhány hónappal ezelőtt a főnököm nyugdíjba ment, akkor engem neveztek ki brigádvezetőnek. A havi jövedelmem most 4800 forint. Hát ezért mondom, hogyha küldenének, akkor sem mennék el innen. — Mi a munkája? — Szabadföldi, egynyári és évelő növényeket termelünk ... — Mégpedig? — Tátikát, margarétát, delfiniumot... „csak” helyettes brigádvezető, ugyanolyan fizikai munkát végez, mint a beosztottjai, a szakmunkások, noha egészen természetes, hogy feladatai közé tartozik az irányítás és az ellenőrzés is. A kérdező és korosztályának emlékei mélyén még ott lappang a kérdés, milyen kapcsolat lehetséges egy brigádvezető-helyettes mérnök és munkatársai között, miközben puszta kézzel ültetik cserépbe a fokföldi ibolyát, a begóniát s a többi cserepes dísznövényt? — Kezdettől fogva arra törekedtem, hogy munkatársaimat ne feszélyezze a mérnöki diplomám, s ez a törekvésem, úgy érzem, sikerrel is jár, mert hiszen még abból az időből ismerjük egymást, amikor magam is kertimunkás voltam. Az oklevél semmiképpen sem helyezett munkatársaim fölé, nincs közöttünk semmiféle társadalmi különbség, már csak azért sincs, mert nálunk mindenki tarsolyában hordja a marsallbotot, mint mondani szokás, bárki elérheti azt, amit én elértem. A Sasad Mezőgazdasági Termelőszövetkezet nemcsak termelési ágazatait tekintve belterjes gazdaság, de annak kell tekintenünk a munkaerővel való gazdálkodás terén is. A Sasad, mint szocialista mezőgazdasági nagyüzem, „önzetlenül” támogatja minden fiatal munkatársának a tanulásra, továbbtanulásra irányuló törekvéseit. A mezőgazdasági nagyüzemnek szüksége van minél magasabb képzettségű szakemberekre, így azután érthető, miért indított külön technikumi osztályt levelező tagozaton, 1970-től kezdve pedig a kertészeti szakközépiskola Budaörsre kihelyezett osztályában oktatják azokat az általános iskolát végzett, tizennégy éves gyerekeket, akik —a kertészetet választják életpályának.
