Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-04-12 / 8. szám
1951-1953 1953 Az ipar hatalmas fejlődésének jegyében telt el. Meg abban, hogy teljes bizonytalanság uralkodott a megszólítások körül. Nagy problémát okozott embertársunk titulusának a kitalálása. Lehetett valaki: elvtárs, szaktárs, kartárs sőt polgártárs is. Csak egyvalami nem lehetett senki: „nagyságos úr.” GÁDOR BÉLA ön vagy Kegyed? Tudom, hogy nem fontos, talán nem is túl érdekes. De tetszik tudni, hogy van az... Néha az embernek fúrja valami az oldalát, elkezd gondolkozni rajta és aztán nem tud megszabadulni ezektől a gondolatoktól. Különösképpen így van ezzel a humorista, aki jár-kél az emberek között és mindenféléket észrevesz: kis és nagy dolgokat. Néha egészen aprókat is, el is hessegeti magától őket, de mégis addig nyomják az oldalát, míg ki nem mondta, szóval, miről is van szó? Arról, hogy tegyük fel, egy hivatalos banketten ülök a terített asztalnál és vacsorázom. Átellenben velem, az asztal túlsó oldalán ül egy ötvenéves lány, akit nem ismerek, mindössze ennyit tudok róla. Tegyük fel, hogy én rántott karajt eszem és a karaj sótlan. A sótartó az ötvenéves leány előtt van az asztalon és én el akarom tőle kérni a sót. Hogyan szólítsam meg? Nem mondhatom neki azt, hogy elvtársnő, mert hátha nem az és ezzel a megtisztelő megszólítással nem lehet dobálózni. Nem mondhatom, hogy asszonytárs, mert ő sem asszony és én sem. Azt sem mondhatom, hogy nagyságos asszony, mert tegyük fel, hogy elvtársnő és akkor nem adja ide a sót, hanem hozzámvágja. És ha kisaszszonyt mondanék? Brrr! Elgondolni is szörnyű, Beniczkyné Bajza Lenke regényei jutnak eszembe. De talán mondhatnám azt, hogy szaktárs. Ez sem jó. ö nem humorista, én nem vagyok ötvenéves leány. Ha meg „szakit" mondanék, pláne megsértődne. Azt hihetné, hogy pelyhedző szakállára teszek célzásokat. És mi lenne, ha például így szólnék: „Kedves velem szemben ülő, adja ide a sót.” Azt hiszem bolondnak tartana. Mi tehát a teendőm? Még a legudvariasabb akkor vagyok, ha azt mondom: „Izé... hé... a sót!” Persze így viccnek hangzik, holott nem az. Nézzünk szembe a problémával, a megszólítások körül baj van. Az udvariassági formák elavulóban vannak, de a nyelvhasználat nem tartott lépést velük. Régen a dolog igen egyszerű volt. Vidéken mindenki, akinek jó nadrágja volt, tekintetes úr volt, kivéve a kimondott nagyságos urakat. Kövér, jólöltözött ember nem sértődött meg, ha méltóságos úrnak szólították, csak abban a kivételes esetben, ha kegyelmes volt A nők kivétel nélkül nagyságos asszonyok voltak, a csinosabbak művésznők. A kávéházban minden férfi doktor úr volt, a borbélynál szerkesztő úr. Ma azonban a helyzet megváltozott. A rang- és címkórságból kigyógyultunk, sőt a csömörünk oly nagy, hogy a régi megszólítások közül egyet sem akarunk hallani. Ezzel szemben csak két biztos bázisunk van: az elvtárs és a szaktárs. Mit mondjak például egy hatvanéves agronómusnak, ha nem elvtárs? Azt mondjam, bátyám? Az majdnem annyi, mintha azt mondanám neki, hogy alázatos főtiszteletem. Csak nem mondhatom neki, hogy „apafej”! De tegyük fel, hogy már beszédbe elegyedtem vele, hogy fog ez a beszélgetés létrejönni? Ha azt mondom neki, hogy „ön”, vagy „kegyed”, nevetségessé teszem magam ezzel a merev, régies megszólítással. Egy ilyen tekintélyes embert se le nem magázhatok, se le nem tegezhetek. Ha tehát azt akarom neki mondani, hogy poros lett a nadrágja, ez így fog hangzani: „Kérem szépen... poros lett a nadrág ... Mármint nem az én nadrágom ... hanem hát azé... annak a nadrágja, aki rajtam kívül még itt van a szobában és velem szemben áll...” Ezt persze végeredményben megértené, de egy kicsit körülményes ... Hogy lehetne ezen segíteni? Ehh! Pokolba ezekkel az udvariaskodásokkal, ezekkel a felesleges cafrangokkal! El velük! Viszont: hogyan kérem el a sótartót egy ötvenéves lánytól? ÓKORI FÜRDŐT TALÁLTAK AZ ÓBUDAI ÁSATÁSOKNÁL EGY PESTI ÉTTEREMLÁTOGATÓ RÉMES ÁLMA — Nagy ég! Pincér! Annál az asztalnál egy hatalmas tigris ül! — Nem érdekel kérem, az az asztal nem hozzám tartozik... Kétségkívül az olimpia éve volt. Meg az értekezleteké. A két hétig tartó olimpia eredménye: 16 valódi arany; a reggeltől napestig tartó értekezleteké pedig: a fásultság. Gyermekdivatbemutatók az Üttörő Áruházban UHöróÁ'iúflaz Stenélyidfi osftíl «KM Kislány: Manekent felvesznek? MODERN ROBINSON AZ ELHAGYOTT SZIGETEN NOVOTTA FERENC REPRODUKCIÓI ILLYÉS GYULA Légycsapó öregúr Kegyelem a légynek? Emelheti könyörgésre minden kezét — Oda neki! Csak a fejét! Hegyen ülve Fölhallom ide a tó közepéből — mert nincs különb hangszóró, mint a víz: „De Sándor! Maga is?! Igazán nem vártam egy vőlegénytől!” Rájövünk, hogy nagykohókat már tudunk építeni, csak az eredmény okoz még problémákat. Mert jó a nagykohó. de mit csináljunk, ha a boltban nem lehet aprószöget kapni. Ezek után igyekszünk magunkat ehhez tartani. ILLÉS BÉLA Az irodalmi hírnév gyakorlati értéke Egyik legnagyobb ipari városunk éttermében vacsoráztam, este, nem sokkal éjfél előtt. Kitűnő ételt és még jobb bort kaptam. Nagyon sok szépet, örvendetesét láttam a nap folyamán és mindezért rózsás kedvem volt. Egyedül ültem, az asztalom mellett levő asztal körül négyen ültek. Régi, rossz szokásom szerint, igyekeztem eltalálni, hogy mi szomszédaim foglalkozása, sőt már abba is belefogtam, hogy az egyik szomszédom számára izgalmas életrajzot gondoljak ki, számomra is meglepő fordulatokkal. A szomszéd, akit így célbavettem, mintha csak megérezte volna érdeklődésemet, felállott és (kezében teli borospohárral), az asztalomhoz lépett. — Illés Béla elvtársamhoz van szerencsém? — kérdezte, bűbájosán mosolyogva. Hatalmas termetű, hízásnak induló, vörösesszőke ember volt, akinek rózsaszínű arca verejtékben fürdőit. Ahogy rámmosolygott, egyszerre nyolc aranyfoga villant ki. — Én vagyok — válaszoltam, csendes hangon. — A nagyszerű író? — hangzott a következő kérdés. — Igen! — feleltem, most már valamivel hangosabban és sokkal öntudatosabban. — A büszkeségünk? — kérdezte az aranyfogú. Egy fejbiccentéssel azt is vállaltam, hogy én vagyok az aranyfogú büszkesége. — Engedje meg, hogy koccintsak önnel! Megengedtem. — Engedje meg, hogy kezet szorítsak önnel! Ezt is megengedtem és éreztem, hogy a gyönyörűségtől hízom, bár ez számomra egészségtelen. Az orvos megtiltotta. De hiába, nem kis dolog az, ha az írót felismerik olvasói és boldogok, hogy kezet szoríthatnak vele. Már mondottam, hogy a szomszédos asztalnál négyen ültek. Az aranyfogú után három társa is engedélyt kért arra, hogy koccintson velem és hogy megszoríthassa a kezemet. Négy tisztelőm pár pillanatra leült az asztalom köré. Még egyszer koccintottunk, még egyszer kezet fogtunk. Aztán elbúcsúztunk egymástól, anélkül, hogy csodálóim bemutatkoztak volna. — A viszont látásra! A négy szomszéd szedelődzködött. Az egyik pincér felsegítette rájuk esőköpenyegeiket. Néhány perc múlva fizettem. Bediktáltam a vacsorámat és a boromat, a kenyeremet is bediktáltam, de a fizetőpincér a bemondott tételeket még mindig nem húzta alá, összegezés céljából. — Mennyit fizetek? — sürgettem. — Még ehhez jön négy vacsora és négy liter bor és két szóda — mondotta a fizető. — Micsoda négy vacsora és milyen bor? — ámuldoztam. — Amit a vendégei ittak! — felelte a fizető meglehetősen barátságtalanul. Érthetően nem tetszett neki, hogy amikor fizetni kell, erről a négy vacsoráról hallgatok. Rövidesen kiderült, hogy csodálóim, miután velem koccinthattak és kezet fogtak, közölték a fizetővel, hogy számlájukat én fogom kiegyenlíteni. A fizetőpincér egy pillanatig sem gyanakodott, látta, hogy együtt ittunk és barátságosan szorongatjuk egymás kezét. Hosszas tanácskozás után abban állapodtunk meg, hogy a négy vacsora és a borok árának egy felét én fizetem, más fele a vállalat vesztesége. A fizetőpincér, miután a vállalatvezető helyeselte ezt a megoldást, elvett tőlem százhuszonnyolc forintot —, veszteségünk rám eső felét. Azt sem mondta, hogy köszönöm, azt sem, hogy „fordulj fel”. Hanem, amikor már kifelé indultam, morogván, de mégis jól érthetően utánam szólott: — Csak írókkal ne legyen az embernek dolga! ^f^&NÓÖLÉS IDEJÉN Az ingyen kelengye nagy keletje “ 1"Í2l t
