Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-04-12 / 8. szám

OL A SZABADSÁG A REND, DIG ÉRZEM A VÉGTELENT.

birtokbavevő

OTILA SZÜLETÉSNAPJÁRA

hogy a szebb nevű Bokrétában, Liliomban, Pávában vagy Violában. Nincs súlyosabb bizonyosság annál, ami e látszólagos bizonytalanság mögött lappang: bármelyik utcában született is, szoba-konyhában született, s nem jutott neki több egész életében e hazából.

Csoda-e, ha minden okos haragjával azok ellen indult, akik „fűtve laknak öt szobát”? És csoda-e, ha korán megtanulta, hogy a harc nem az öt szobáért folyik persze, hanem az egészért. Hogy akinek csak szoba-konyha jut e hazából, annak magát a hazát kell birtokba vennie.

Megtanulta és teljesítette. Amit bizton remélt

József Áron

ács Endréné szerkesztésében megjelent irodukálta: NOVOTTA FERENC)

a történelemtől, azt előlegként megvalósította a költészetben. Versei hálójában ott a gazdag zsákmány: a teljes haza. A birtokba vett város, melyben „a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról”; és a meghódított falu, mely ,gnint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög lusta, lartgy estében”. A városban és faluban pedig:

— a költészetbe először emelt külvárosi táj, „hol a máskor oly híg ég alatt szákárló tűzfalak magányán a nyomor egykedvű csendje fenyegetően és esengve föloldja lassan a tömény bánatot a tűnődők szívén és elkeveri milliókéval”; meg a muskátlis falu-idillek után vers-üvegablakra először karcolt szívszorító falukép, melynek minden részletéből a vád sajdul elő, hogy „uraságnak fagy a szőlő, neki durrog az az erdő, övé a tó s a jég alatt, neki bújnak a jó halak iszapba”;

— a költészetbe most befogadott szegényember, „kinek bajszán nem billeg morzsa”, kinek „igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva — nincs neki”, kinek „hitéit nem ád a fűszeres”, ki „hiába cipel kosarat, szatyrot —, ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat”;

— és a költészet varázsával élő-emberivé lelkesített világa a tárgyaknak: egy kis faldarab, mely „azon tönődik, hulljon-e”, egy súrolókefe, mely „lomhán szinte lábratkap s mászik”, a fémkeblű dinamó, melyet sivalkodó transzformátorok szopnak, egy bokor, mely „ökörnyál után ugrik”, egy pocsolya, .melynek „nincs kedve kékleni”, egy kukoricatábla, mely „szalad csövestül”, egy sánta palánk, mely az erkölcsi rendet „rikácsolva őrzi, óvja”, egy rét, mely „dunna alatt alszik”, egy teherkocsi, mely „szuszogó mozdonyt álmodik a vakvágányon”, egy lomb, mely „pókhálót fog kicsi ráncos kezével s untán legyint”, a szürkület, mely „az árnyékból összegyűjti csipogó fiókáit”, egy híd, mely „lassan kijön a ködből”, és a saláták az estharmatban, ahogy „borzonganak, kotyognak halkan, már-már rikoltva fölrepülnek, s tollászkodva megint elülnek”. Egy csupa-mozgás, csupa-nyugtalanság, csupa megváltás-kínban feszengő makrokozmosz.

Melyet verseibe emelt és átnyújtott nekünk, súlyos örökségként: íme, ezt kell valóságosan is birtokba vennetek. Ezt a mostohán is szép hazát, ezt a „hárommillió koldus telkét”, ezt a szobakonyhás Magyarországot kell lakhatóvá hódítanotok. Cselekvésprogramot adott, sok nemzedékre valót, csak legyen erőnk teljesíteni. Tulajdonképpen ellenőrizhetné is még, hol tartunk a hódításban.

Most volna hetven éves.

Faragó Vilmos

József Attila a kor társak szemében

(Bokor László összeállításából, megjelent a Kritika 1974/8-as számában)

BALÁZS BÉLA: .......József Attila!

Nagy magyar költő. És sorsa szörnyűségében, nyomorának, szenvedésének rettenetességében is nagy élet. És környezetének megrendült lelkiismerete forradalmi felháborodást szülhetne, ha tudna, ha idejekorán méltón megfogalmaznák. Élete egy kétségbeejtő valóság legintenzívebb dokumentuma. Öngyilkossága a kétségbeesésnek olyan vad és pregnáns megnyilatkozása és kifejezése, mint versei. És a kórusfelhördülés erre a halálra egy generáció kétségbeesésének szörnyű kórusa. Borzalmas történelmi tünemény. Hegy zuhant a tengerbe, és felhőkig csapott a hulláma.”

(Naplójából 1938. nov. 7.)

DÉRY TIBOR: „...Ügy érzem olykor, ha egy-egy halottamra gondolok, mintha én küldtem volna előre, mint Jancsi és Juliska a boszorkányt, hogy megmutassa, mint kell a tüzes kemencébe bújni: ez a bűntudatom is ellenszenvessé teszi őket. De a halott Attila százszorosán tűrhetetlen, mert minden-Erdélyi Ferenc tusrajza a költőről

ben igaza van. A természet elrontotta benne egyik legszebb művét. A társadalom ráduplázott, és tovább pusztította. Az egyén nem tudta megvédeni. Esett vállaival s kissé hosszú nyakával

— amelyet a vonat tengelye kifordított

— előre kiszemelt áldozat volt. Valamennyien éreztük ezt, és gyávaságból, szeméremből, tehetetlenségből önmagunk előtt is eltitkoltuk.”

(Korunk 1938. jan.)

•

SZERB ANTAL: ... „Ahol a szó mindennapi értelmében vett realitása véget ér a költészetben, ott valami más, valami fontosabb kezdődik. József Attila eltolja a világ kulisszáit, és a réseken beáramlik a titok. Bizarr képei a megsejthetetlent sejtetik, valami kimondhatatlant mondanak ki. Ez a költészet ... Költészete és sorsa olyan tragikus módon összefonódott, mint csak az egy Petőfi élete és műve. A halál hitelesítette minden leírt sorát: verseit soha többé nem tudjuk borzongás nélkül olvasni” ...

(Pester Lloyd 1938. jún. 26.)

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: „...A világ azt hiszi, egy gyógyíthatatlan beteg pusztult el a szárszói sínen. Az is, de nemcsak az. Emlékemben változatlanul úgy él, mint a szelíd báj és okosság képe. Voltak barátai, akik rossz óráiban is látták, én gyáva voltam ehhez, csak a csöndes időszakokban találkoztunk, s haláláig azt a József Attilát ismertem, akinek öt verseskönyvét s néhány szép fordítást köszönünk. Épp az a szörnyű, hogy e tiszta órák halálig visszatértek, épp az a szörnyű, hogy az elborult agy még rengeteg világosságot temetett maga alá... Nagy költő volt, nagyon nagy. Csak siratni lehet, nem méltatni.”

(Nyugat 1938. jan.)

József Attila — Szántó Juditnak

ÖRTÉNELEM EGY BALATON FELFÖLDI FALUBAN

ben a percekben fordul akkorát Magyarországon, hogy valami új valóban elkezdődik, nem csak „fenn”, hanem „lenn” is, főképpen azért, mert nincs többé fenn és lenn.

A kétszáz éves kőház három részre tagozódik. Kis tornácon lépünk be a tágas konyhába. A tornácot karcsú oszlopok tartják, van egy külső, derékig érő, rugóra járó faajtaja és egy belső, teljes magasságú deszkaajtaja. A konyha előtt keskeny folyosó, éppen csak el-; fér benn egy ember, de két karját már nem tudja kinyújtani. Ez a folyosócska végigmegy a ház elején, a szobák és a konyha között nincs közvetlen ajtó. Ez a konyha! Valóságos asszonyi birodalom. Még tíz éve nyílttűzhelyes volt, tehát a tető a tűzhely fölött nyitott vala. Most elzárták, famennyezetet építettek s ez alulról nézve olyan, mintha a konyhának kupolája volna. A konyha méreteiről fogalmat alkothatok, amikor látom, hogy tizenketten szorongás nélkül körülülhetik a nagy, kecskelábú asztalt.

A konyhától jobbra-balra egy-egy kettős szoba nyílik. Alaprajzuk azonos. Azért kettősek, mert egynegyed-háromnegyed arányban kettéosztanak lakószobára és hálófülkére. A szobában zöld cserép parasztkályha. Pesten csempéjéért párszáz forintot is megadnának. Szép és régi, de nem eredeti, a ház mostani gazdái szedték össze csempénként a faluban, javarészt a padlásokról vagy a szemétdombról. Az eredeti kályha galambszínű barokk alkotmány volt, kecses párjait például a pápai kastélymúzeumban látni.

A hálófülkébe nem vezet ajtó, csak nyílás a falon. Most látni, milyen komoly építmény ez a kúria: hatvan centiméter vastagságú a

közfal, majdnem kétszeresen a házfal. Aki építette, annak, ha nem is volt angol, ez a ház a vára lehetett. Ma U. A. barátomé és paripáié. Már alig várja, hogy megmutassa valódi birodalmát, az istállót. Ha a kúria vár a házak között, ez palota az istállók közt. Nemcsak terjedelme, tágassága miatt — huszonnégy ló és csikó „lakik” benne! — hanem azért is, mert vörös homokkő oszlopok tartják tetejét. Ez az egyetlen lóistálló Magyarországon, sőt az egész világon, amelyben egykori templomi oszlopok állnak. A száztíz évvel ezelőtt oktalanul lerombolt és széthordott templomból került ide. Legalább megmaradt.

A házigazda még a lovaival dicsekednék, de Zsuzsa asszony inkább «ízt ajánlja, hogy nézzük meg az „altemplomot”. Nincs kedvem még elmenni, de nevetnek: itt van a házban. Az istálló mellett, a házhoz tapadva alacsonyabb épület. Pincelejárón ereszkedünk le, de nem pincemélységbe. Előterében két parádés hintó, de ez csak ráadás. Az igazi meglepetés az alsó terem. Hat oszlop tartja, de ezek eredetileg is idevalók: tömzsibbek, vaskosabbak, hogy úgymondjam parasztosabbak a templomi származásúaknái. Kisebben és hatszáz évvel fiatalabban valóban a tihanyi apátság altemplomára emlékeztet. A lovasiskola szerszámait, kantárjait, nyergeit tartják benne, nyáron jó hűvös, jólesik itt egy pohár pécselyi rizling. fzlett így tavaszidőben is. Hogy ki építette és milyen céllal: nem tudja még a falu orvosa, Józsa doktor se, pedig ő Bodosi György néven országos lapokba is író költő és a falu szociográfusa. ö mondta el az Árpád-kori templom pusztulásának történetét is. Ezt és a többi balatonfelvidéki nyűt titkot legközelebb.

Kedveském,

éjjel félkettő van, fekszem és nem tudok elaludni. Te jártál a fejemben, de nem is a fejemben — úgy betöltöttél egészen, mint az előbb még a sötétség a szobát. Most már muszáj írnom, muszáj, pedig eddig — a magam számára kínosan — halogattam, az isten tudja, miért. De ahogy fölgyújtottam a lámpát, az a sok mindenfajta érzés, gondolat és szorongás ami teként egészen betöltött, éppúgy szétvált külön fantasztikus és nevetséges darabokra, mint ahogy árnyékokra bomlott a sötétség. Nincs hangom, ha kettőnkről akarok beszélni hozzád; ha erőltetem, hamisnak érzem és ez fáj.

Néha reggelig is ébren vagyok és dolgozom. \

Nem azért vagyok ébren, hogy dolgozzam, azért dolgozom, mert valamit muszáj csinálnom, ha már nem tudok elaludni. Ha elfáradok, eloltom a lámpát, behúnyom a szememet, te jössz megint és tárgytalan szorongások lepnek el. Nem valami egészséges vágyódás — sokkal több annál. Nem is féltés. Semmi, akárcsak gyatrán megfogalmazható gondolatom sincs ilyenkor veled kapcsolatban, hanem egészen tetőtől talpig érzem borzasztó nemlétedet és azt, hogy mégis vagy valahol. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan jössz, majd ha jössz, hogyan csöngetsz, hogy lépsz be az előszobába, hogyan veted le a kabátod. Igaz, talán nem is lesz rajtad kabát. — Most el tudnám mondani szépen, betűhöz méltóan, hogyan jöttél, hogyan mentél az utcán, nem lehajtott és mégsem egyenes fővel, valami halott mosollyal arcodon. De ez nem az igazi, ez már betű.

... Most veszem észre, hogy mindaz marhaság, amit írtam, mert közben jókedvem kerekedett. Ügy látszik, mégis jó volt leírni ezeket — csak aztán el ne bizakodj, ö, siess, gyere vissza s gyere vissza már! Mert ez a jókedv nem fenékig tejfel. Már

el is tűnt és bosszant, hogy érzelmeim így össze-vissza kapkodnak bennem körülötted. Kedveském, gyere! Igazán szükségem van rád. Ha már vagy, akkor legyél. Gondold meg, hogy fogyok utánad. Már úgy elsiklom a rugók közt, mint a vízicsigák közt az angolna.

... Igaz... múlt vasárnap kiránduláson voltam és sokat nevettem a többieken, akik hátizsákot cipeltek, míg én oly könnyeden léptem előttük, mint egy fürj kopaszon. Bp. 1931. április 19.

(A „Szerelmes levelek" című kötetből)

A hűséges élettárs: Szántó Judit, akivel a munkásmozgalomban ismerkedett meg

§8l