Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-04-12 / 8. szám

Makovinyi György

— Neve?

— Makovinyi György.

— Kora?

— Június 29-én leszek harmincéves.

— Foglalkozása?

— Idomköszörűs.

— Mit rejt ez a -furcsa meghatározás?

— Egy vasas szakmát a sok közül.

— Hogyan lesz valaki idomköszörűs?

— Véletlenül... Vagy mondhatnám azt is, hogy kerülőúton. Én mindenesetre meglehetősen kacskaringós úton jutottam oda, hogy idomköszörűs legyek.

— Elmondaná ezt a kacskaringós utat?

— Nagyon szívesen ...

Feltűnően magas homlokú fiatalember ... Sűrűn felvillanó mosolya arról tanúskodik, hogy jókedélyű, kiegyensúlyozott ember. A kacskaringós útról ezt mondja:

— A nyolc általános után autóközlekedési technikumba akartam beiratkozni. Ez a pálya akkoriban volt felfutóban, akkor vált divatos szakmává. Nálunk akkor kezdődött a motorizáció. Nem vettek fel. Mivel nem lehettem autóközlekedési hallgató, bánatomban beiratkoztam az Eötvös Gimnáziumba és leérettségiztem. Édesapám kőmíves volt, ma már nyugdíjas, ő is arra ösztönzött, hogy tanuljak tovább. Ügy határoztam, hogy leérettségizem és jelentkezem a Műszaki Egyetemre, az erősáramú mérnöki karra. Középiskolai eredményeim alapján nem vettek fel a műegyetemre. Így aztán a gimnáziumi érettségi után elmentem szerszámkészítő ipari tanulónak.

— Csalódott embernek érezte magát?

— Nem ... Volt egy nagybátyám, szintén szerszámkészítő, s akit pár évvel a felszabadulás után mint munkáskádert kiemeltek és egy középüzem igazgatója lett. Megvallom, ez a példa is vonzott, holott akkor még azt sem tudtam, mit csinál a szerszámkészítő. Olyasmit gondoltam, hogy

Üzemtechnikus

Született 1945. július 7-én. Első gyermekét a 30. születésnap körül várja. Pesti lány, pontosabban szólva budai, őshonos a második kerületben, s arra számít, hogy az

1975-re kiutalt szövetkezeti lakásuk is Budán lesz, lehetőleg az óbudai lakótelepen.

— Közel van a munkahelyünkhöz és Budán van.

A többesszám azt jelzi, hogy Halta Pálné, született András Ilona nem egyedül képviseli családját a Ganz Villamossági Művek Lövőház utcai telepén. Édesapja gépkocsivezető volt, napjainkban az üzem garázsmestere, férje erősáramú technikus, de itt dolgozott az öccse is, aki huszonkét éves korában váratlanul elhunyt, agyvérzésben. Halla Pálné, született András Ilona negyedik gyermeke a szüleinek, a férje is négygyermekes családból származik. A júliusra esedékes első gyermek után vajon hányat vár még — korszerűbb megfogalmazás szerint hányat tervez — a Halla család?

— Még legalább hármat... Férjem is imádja a gyereket, én is. Az én gyermekkorom óvodában telt el, tudom, mekkora öröm a gyerekeknek, ha többen vannak együtt.

A várandós fiatalasszony csöndes mosollyal tűri a fotóriporter fényképezőgépének a kattogását és szerényen megjegyzi, hogy nem kedveli a saját fényképeit, még az igazolványképeket sem.

— Nincs jó fényképarcom... — szabadkozik.

Az arca csupa nyugalom és derű. Tizennégy éves korában lépte át először a Ganz Villany küszöbét. Néhány hónapig kézimunkásként dolgozott, azután az üzem beíratta a kétéves irodai szakiskolára, onnan már adminisztrátori képesítéssel került vissza és gépírónő lett. Férje ugyanebben az időben villanyszerelő, most — harminckét éves korában — erősáramú technikus. A kis család sorsának alakulását szemlélve a munkás-karrier sajátos és jellemző képletével találkozunk. A szocialista Magyarország társadalmi viszonyai között ez a „karrier” sohasem váratlan és robbanásszerű, nem látványos és nem meghökkentő. Érdemes tehát egyes állomásainak figyelmet szentelnünk.

— 1964-ben házasodtunk össze, albérletben laktunk. A következő évben férjemmel együtt elhatároztuk, hogy továbbtanulunk. Mindketten a négyéves felsőfokú

Halla Pálné

technikumba iratkoztunk be, én az üzemtechnikusi karra, férjem az erősáramú karra. A harmadik év után megbetegedtem és ki kellett hagynom egy évet. Férjem úgy határozott, hogy megvár, együtt fejezzük be, amit együtt kezdtünk. így aztán csak 1970-ben végeztünk és azóta dolgozunk magasabb munkakörben.

Időközben, a fiatal fiútestvér korai halála után, hazaköltöztek az édesapához s ott élnek ma is, ebben az évben azonban már önálló, szövetkezeti lakásba költöznek. Legalább két szobára van szükségük, de inkább háromra. A tervezett négy gyermek miatt, akik minden bizonnyal rendre megérkeznek majd, mert ebben a családban szeretik a gyerekeket.

A felszabadulás esztendejében született fiatalasszony első emlékei után kutat, homlokán töprengő ráncokkal. Az eszmélés, a világra való rácsodálkozás kora egybeesett azzal a korszakkal, amikor Magyarország kezdett magához térni a háború pokoli rombolásaiból. A gyermeki emlékezetben vajmi kevés maradt a lerombolt Budapestről, az élelmezés szűkösségéről.

— Ha éhesek voltunk és az édesanyánkhoz mentünk, mindig tudott adni valamit. Valószínűleg maguktól vonták meg azt a keveset, ami abban az időben jutott, de éhesek sohasem voltunk. Legalábbis nem emlékszem éhségre. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy az első babát tízéves koromban kaptam. Két napig volt jó, aztán a fiúk szétszedték, de nem nagyon bántam. Jobban szerettem a labdát. Iskolába nem nagyon szerettem járni, később jöttem rá a tanulás ízére. Még nem volt késő, elvégeztem az irodai tanfolyamot és a technikumot.

Az életpálya, amely szavaiból kibontakozik, egyenletesnek és nyugodt ívűnek tetszik, az életmód annál változatosabb. Amikor férje megszerezte az erősáramú technikusi képesítést, egyszerre bedobták a mélyvízbe, ami egyben szükségszerűen azt jelentette, hogy kimozdították az üzem keretei közül. Magyarországon ebben az időben kezdődtek azok a nagy ipari beruházások, amelyekben a Ganz Villamossági Művek részt vett. Halla Pál erőátviteli és alállomásszerelő szaktechnikus első nagy munkája az inotai erőmű bővítése volt, azután jöttek a többiek: Százhalombatta, Leninváros, Kazincbarcika, Gyöngyösvisonta.

— Számunkra ez a korszak jelentette Magyarország felfedezését. Férjemnek nagyon kevés szabad ideje maradt, sokszor arra sem jutott idő, hogy hét végére hazajöjjön. Olyankor felpakoltam a hazait, a tiszta fehérneműt, felültem az autóbuszra és mentem utána. így aztán magam is megismertem Magyarországnak azokat a tájait, ahol azelőtt sohasem jártam. Amikor a televíziót nézzük és feltűnik valamelyik nagy iparmű, ahol a férjem is dolgozott, boldogok vagyunk. Nehéz és nagyon szép mesterség a férjemé. Azért szép, mert a kezük alatt születik valami, s nagyon nehéz, mert a trafószerelők, az alállomások és más szabadtéri elektromos berendezések szerelői nem fedett munkacsarnokban dolgoznák, hanem a szabad ég alatt.

Halla Pálné, született András Ilona már csak filmvászonról, a képernyőről, a rádióból és olvasmányaiból ismeri a háborút.

Baráti Géza

kombinált fogókat és hasonló kéziszerszámokat. Az első évet tanműhelyben töltöttem, a második évtől kezdve már itt dolgoztam a Ganz Villanyban. A huszadik születésnapomon megkaptam a segédlevelet és itt maradtam a gyárban. Idomköszörűs lettem.

— A két szakma rokon egymással?

— Igen is, nem is... Három év alatt megtanulja az ember a szerszámkészítő szakmát, majd egy hónap alatt elsajátíthatja az idomköszörűs szakma alapfogásait, de az idomköszörűsnek tulajdonképpen legalább húszféle munkához kell értenie.

— Családi állapota?

— Nős vagyok... 1970-ben született a nagyobbik fiam, idén március 23-án a második fiam. Feleségem a Habselyemkötöttárugyárban volt varrónő, ebben az évben érettségizik és a szülési-gyermekgondozási szabadság letelte után visszamegy az üzembe anyagkönyvelőnek.

— Hol és hogyan laknak?

— Az V. kerületi Október 6. utcában van egy szoba hallos lakásunk. Cserével szeretnénk nagyobb lakáshoz jutni, mert most már itt a második gyerek. Remélem, sikerül ezt is megoldani anélkül, hogy anyagilag megerőltetnénk magunkat. Engem ugyanis takarékos embernek ismernek. Lakásunkat úgy rendeztük be, úgy gépesítettük, s úgy szereltük fel mindennel, amire egy modem lakásban szükség van, hogy közben egyetlen fillér adósságot sem csináltunk. Igaz, a lakásban mindent meg tudok csinálni, ami a vasas szakmákhoz tartozik. Édesapámtól rengeteg szerszámot kaptam. Számomra az a legkedvesebb időtöltés, ha barkácsolhatok. Külön öröm számomra, hogy a nagyobbik fiam is örökölte ezt a szenvedélyt. Ha nekilátok valamilyen munkának, hozza a szerszámokat. Valamennyinek ismeri a nevét és nem téveszti össze a franciakulcsot a svédfogóval.

— Az üzem és az otthon tehát kitölti az életét?

— Nem fogalmaznék így ... Rendszeresen járunk a feleségemmel színházba, havonta egy előadás a legkevesebb, amit megnézünk. Bérletünk van a Filmmúzeumba, minden értékes, régi filmet megnézünk. Természetesen az újak közül is, amit érdemes. És olvasunk. Gyerekkorom óta megrögzött könyvgyűjtő vagyok.

— A nagyobbik fia rajong a szerszámokért. Elképzelhető, hogy ő is munkás lesz?

— Persze hogy elképzelhető... A munkás szó ma már egészen mást jelent, mint például az én gyerekkoromban. Sokkal szebbet, sokkal többet. Elnyerte igazi rangját. Jól ismerem és becsülöm az apámat aki egész életében falakat húzott és téglát téglára rakott. Az édesapám is egészen másképpen volt munkás, mint én. Ha a fiam is az lesz, biztosan ő is másképpen lesz munkás, mint én vagyok.

— Ez már a jövő.

— Igen, ez már a jövő.

— Hogyan képzeli el a következő harminc évet?

— Elsősorban az életszínvonal és az életmód lesz egészen más. Az iparban előretör az automatizálás és a célgépesítés. A munkásnak többet kell tudni, ha látszólag kevesebbet is. Ez ellentmondásnak tűnik fel, de így van. Egy modern automatát kezelni könnyebb, mint manapság egy régifajta köszörűgépet, de annak a munkásnak, aki azt az automatát irányítja, sokkal magasabb rendű tudást kell megszereznie.

— Ez a jövő üzemi vázlata. De még nem beszéltünk a magánéletről, vagy ha úgy tetszik, a családi életről.

— Ez az életmód változásában jelentkezik majd. Harminc év után talán már emlékezni sem fog senki arra, hogy valaha szombaton is dolgoztak a gyárak. A dolgozó embernek több ideje jut _a családi életre és arra, hogy az érdeklődését jobban ki tudja elégíteni. Manapság a legtöbb munkás máris sokkal többet tud, mint amennyit általában feltételeznek róla. A munkásság felnő a korhoz, amelyben él.

Baróti Géza

Esztergályos

Miután elbeszéltem jövetelem célját és leültünk egy asztal mellé a gyári irodában, a harmincéves rám emeli világos szemének áttetsző tekintetét és pontosan fogalmaz:

— A romok tetejére szültek minket.

Nem elmarasztalóan mondja, s nem haraggal a hangja alján, hanem úgy, mintha egy nemzedék történetének az elbeszélésébe fogna, és szabatosan akarná meghatározni az indulás helyét.

Az 1945 augusztusában született Csopaki János azóta felnőtt, hivatást választott, a Ganz Villany esztergályosa lett, huszonhat éves korában megnősült, egy fia, egy lánya van, s ma már a szülő szemével nézi szüleit, a szülők nehéz életét és megpróbáltatásait:

— Apa vagyok, már tudom, mi gond lehetett az édesanyámnak világra hozni engem akkor, mikor még nem volt tej, nem volt cukor, az alapvető élelmezési cikkek hiányoztak és romtenger állt körülöttünk.

Magas homlokú fiatalember, igen szelíd arcú, nagyon rokonszenves. Ha nem ismerném szakmáját, az jutna eszembe róla, hogy egész nap könyvtárak hűvös szegleteiben ül, s egy föl nem tárt irodalomtörténeti korszak adatait kutatja.

— A gépgyártás forgácsolóban dolgozom. A Törökország, a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság és sok más ország számára készülő villanymotorok fődarabjait esztergálom. Ezek a villanymotorok azután villanymozdonyokba, hajódarukba kerülnek.

— Hogyan választott szakmát? Ez véletlen volt vagy tudatos?

— Nem véletlen és nem tudatos. Elragadott a nagyapám. Az anyai nagyapám.

Családjának hat tagja dolgozott a Ganz Villanyban: apai nagyapja a gyár rajztárában, egyik nagybácsikája szerszámkészítő volt és így sorolja őket tovább. Esztergályos volt a szakmája az anyai nagyapának is.

— Tőle kaptam egy tolómérőt ajándékba. Megtetszettek a tolómérő skálái, megtetszett az, hogy még a tizedeket, a millimétereket is mérni lehet. Nagyapa már nyugdíjban volt akkor, mikor pályaválasztás előtt, tizennégy éves koromban nála jártam: megmutatta, hogy miket csinál, otthon például rozsdás vasakból dísztárgyakat formált. Nem nagyon tudtunk beszélgetni, de én mégis mindent megértettem.

Beíratták az ipari tanuló iskolába, abba, amelyet a budai Mártírok útján, a mártírok egykori tartózkodási helyén, a volt Margit körúti börtön épületében rendezett be a gyár.

— Furcsa volt itt tanulni a három év alatt. A rácsos ablakok még emlékeztettek a múltra. Arra a múltra, amelyről én semmit nem tudtam. Egy-egy régi szakember néha mesélt a múltról. Csodálkozva hallgattuk őket.

— S mi volt a csodálkoznivaló?

— Nem értettük. Én sem értem meg már a régi filmhíradókat, amelyeket néha

vetítenek a moziban vagy a televízióban, amikor fel akarnak idézni egy eseményt. Az én kollégáim néha azt mondják, hogy sem ők, sem tíz-tizenkét éves gyerekeik nem értik meg ezeket a képeket. Nem tudják elképzelni, hogy gyerekek valaha rongyokba csavart lábakkal jártak. Ilyet ők nem láttak. Én sem.

(Néha, amikor — nagyon ritkán — öszszetalálkozik a múlt világgal, meglepetve áll meg.)

— A múltkor véletlenül a kezembe kerültek a felszabadulás utáni inflációs pénzek. Nézem azt a pengőt, hogy milyen sok volt. Tízezer pengő, százezer pengő. Meglepett, hogy ilyen nagy pénzek voltak. Nem értettem. Megkérdeztem, hogy mindenkinek volt százezer pengője? Furcsa volt. Azután az öregek megmagyarázták. De még akkor sem értettem egészen, igazán.

Valahogyan elment a fülem mellett az a megjegyzése, hogy az anyai nagyapával, aki erre az esztergályos pályára térítette, s akivel nem nagyon tudott beszélgetni, mégis megértett mindent.

— Ezt hogyan értette? — kérdezem később.

— Ügy, hogy az anyai nagyapám cseh volt. Már nem él.

— S hol élt? Itt Budán?

— Deéinfoen, Csehszlovákiában, egy kis nyugati határszéli városkában. Ott látogattuk meg, mikor én tizennégy éves lettem és pályát kellett választanom, ö, az esztergályos mondta azt, hogy legyen esztergályos az unokája is.

— S hol ismerkedtek meg a szülei? Deéinben?

— Nem ott. Az én anyai nagyapám világot járt ember volt és sokáig Párizsban élt. Párizsban is esztergályos volt, előbb egy magánműhelyben, később egy gyárban. A felesége már nem élt, ketten laktak az édesanyámmal, ö volt az egyetlen gyereke. De édesanyám már tizenöt éves korában hazajött Párizsból. A háború alatt Losoncon élt, ott volt katona az édesapám, ott ismerték meg egymást.

A romokat megelőző háború így formálta és alakította az ő életét. De erről sem tud többet, nem tud sokat mondani, csak annyit, amennyit szüleitől hallott. Az a régi világ elmerült világ, soha nem látott világ, talán igaz sem volt.

— A feleségem a pesti szájsebészeti klinikán asszisztens, ő sem tud sokkal többet a múltról. Mindenem a két gyerek, ők még ennél is kevesebbet tudnak és már egész máson lepődnek meg, mint mi.

— Tessék egy példát mondani. Min lepődik meg például a két és fél éves fia?

A szelíd arcon kis mosoly. Visszafogott, de kedves mosoly.

— Nekem van autóm. A fiamat eddig mindenüvé autón vittem. De valamelyik nap nem értem rá és a gyerek a mamájával autóbuszra ült. öt például az autóbusz lepte meg. Nagy, tágra nyílt szemekkel nézte. Ilyenen még nem ült soha.

Huffy Péter

fcr