Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-04-12 / 8. szám
Transzformátorszerelő Budakalászi földművescsaládból származik Szedlák Alfréd, ez a koránál komolyabbnak és meggondoltabbnak látszó fiatalember. Három testvére közül a két lány Budakalászon a textilgyárban dolgozik, a bátyja pedig itt, a Ganz Villamossági Művekben. A földműves leszármazottai közül egy sem lett földműves — ez a tény is korunk változásairól árulkodik. Ugyanígy általános szokást, majdhogynem törvényszerűséget fejez ki Szedlák Alfréd pályaválasztása is: tíz esztendővel idősebb bátyja példáját követte, ahogy mások apjuk példáját követik; ám ebben a családban a két fiú az első munkásnemzedék. — Egyszóval a bátyám is transzformátorszerelő, akárcsak én. Egyazon brigádban dolgozunk. Amikor arra került sor, hogy szakmát tanuljak, sokat beszélgetett velem, meggyőzött arról, hogy a transzformátorszerelés nagyszerű dolog; ő hozott be ide a gyárba. — Milyen élmény volt Budakalász csendje után a nagy gyár nyüzsgése? — őszintén szólva először megrémültem. Folyvást behúzott nyakkal jártam, mert minden hatalmasnak és idegennek tetszett. Mintha egy másik világba csöpentem volna. Eltelt egy esztendő, amíg hozzám szelídült a gyár. — Hogyan ment végbe ez a szelídülés? — Nem az üzem változott, hanem én. Falusi srácból melós srác lettem. Itt nőtt be a fejem lágya. Nemcsak a szakmát tanultam meg, hanem sok egyebet, ami most már az életemhez tartozik. Más a gondolkodásom, mást tartok szépnek, mások a céljaim, mint azelőtt. Mind a mai napig Budakalászról járok be ide, de — nem tudom jól fejezem-e ki magam — nem a falut hozom a gyárba, hanem a gyárat viszem haza. — Mit jelent ez? — Sokat tanultam a munkatársaimtól, felszabadultabb és többre törekvőbb lettem. Mások a2 igényeim. Az egész sorsom olyan, mintha nem falun élnék, semmi sem maradt meg körülöttem a régiből. — Hány éve dolgozik itt? — Több mint tizenöt éve. Igaz, közben másfél esztendőt a katonaságnál töltöttem, de leszerelés után azonnal visszajöttem ide. Van egy régi, összeszokott brigádunk, aranykoszorús szocialista brigád. Valamennyien nagyon szeretjük a mesterségünket. — Miért? — Mindennap újat lát benne az ember, nem sablonos, minden változik, fejlődik, tökéletesedik, lépést kell vele tartani, sokoldalúságot és szüntelen tanulást igényel. Ez az oka, hogy szeretjük és ragaszkodunk hozzá. — És a pénz? — A vonzalomhoz persze az is hozzátartozik. Nem panaszkodhatok. Havonta ötezer forint körül keresek. Jut belőle, amire kell. A feleségem is hazahoz úgy kétezer forint körül. — Mikor nősült meg? — öt éve. A feleségem örökölt egy szoba-konyhás lakást, azt kibővítettük kétszoba összkomfortra. Aztán bebútoroztuk elképzelésünk szerint. — Melyikük ízlése dönt, amikor valamit vásárolnak? — Általában mindent megbeszélünk a feleségemmel és egyezségre jutunk. De most már a kislányunk is beleszól, hiszen elmúlt négyéves. — Jól élnek? — Ügy érzem, nagyon jól sikerült a házasságom. — Akarnak még gyereket? — Igen. Egynek okvetlenül kell még születnie. — Az előbb azt mondta, a fizetéséből jut, amire kell. Nos, azt kérdezném, mire jutott eddig? — A háztartásunk teljesen gépesített, hogy úgy mondjam, megvan benne minden, a hűtőszekrénytől a magnetofonig. Nemrég vettünk kocsit. Szóval eddig ennyire futotta. — Mikor volt a legnehezebb helyzetben életében? — Amikor építkeztünk. Itt a gyárban ledolgoztam a nyolc órát, aztán otthon melóztam, amíg be nem sötétedett. Azok kemény idők voltak. — És milyenek a mostani idők? — Odahaza legfeljebb a kertben és a ház körül teszek-veszek; nyulat tenyésztek kedvtelésből. Most már van elegendő szabad időm. — Mit kezd vele? — Mióta megvettük a kocsit, bejártuk a fél országot. Táboroztunk a Balatonnál, voltunk a Mátrában, a Bükkben, Miskolcon, Pécsett, Debrecenben. Máskülönben is sok mindennek szoktam foglalkozni, a kezem elég ügyes, alakítgatom a lakást saját kedvemre, díszítem... és rengeteg időt töltök a kislányommal. — Eszébe jut ilyenkor a saját gyermekkora? — Olykor eszembe jut. Arra gondolok, a kislányom egészen más körülmények között él, mint én éltem valamikor. Nekem már elég lehetőségem és erőm volt, hogy mindazt megadjam neki, ami egy gyereknek kijár. Dehát ezzel mindenki így van, a gyerekének többet akar, amit valamikor ő kapott. — A felesége hol dolgozik? — A budakalászi textilgyár gondnokságán. ö odahaza, szabad idejében abban leli kedvét, hogy subaszőnyegeket készít, őszintén szólva, néha én is egészen elgyönyörködöm a munkájában. Nagyon érti a módját, hogyan kerüljenek össze a formák és színek. — Mennyi időt tölt utazással? — Nyáron motorral járok be a gyárba, télen pedig HÉV-veL A HÉV útja odavissza 80 perc, motorral valamivel kevesebb. Az autót erre az útra nem használom, csak akkor, ha nyaralni, vagy kirándulni megyünk. — Elégedett az életükkel? — Hát nem panaszkodhatunk — hangzik a dünnyögő válasz. Aztán a komoly szemek nyíltan tekintenek rám. — Ha az ember elér egy célt, úgy gondolkozik: megyek tovább. Ez másképpen nem is lehet. Aki egyhelyben áll, az sohasem válhat elégedetté. Így érzem ezt: újra és újra meg kell találni, ami vonz, ami érdekel. Most utazni szeretnénk, látni kívánjuk a tengert, elhatároztuk hát, hogy idén kocsival elmegyünk vagy Jugoszláviába, vagy Romániába. Elektromos gépszerelő Simon László Nyirvasváriban született 1945. augusztus 11-én. Ezzel a rövid mondattal sok mindent elárultunk a gyermekkoráról, ugyanis Mátészalka és Nyírbátor vidéke Szabolcs-Szatmár megye „legmélyén” van, s a legutóbbi időkig ezt a tájat úgy tartotta számon a köztudat, mint az ország elmaradott területét. Ipar itt a háború előtt, s az azt követő időkben nem létezett; csapzott tanyavilágban, szétszórt falvakban, poros kisvárosokban élt itt a nyírségi nép; munkalehetőség alig volt, a sorsok változatlan egyhangúsággal peregtek. Köztudott az is, hogy az 1970-es számos közi árvíz idején tömegesen roskadtak itt össze a vályogházak, sárból építkezett ezen a földön az ember évszázadokon át. Az árvíz utáni újjáépítés nagy változásokat hozott itt egyéb dolgokban is; az ország figyelme Szabolcs-Szatmár megyére irányult, sorolhatnánk a kibontakozás és Csopaki János a nekilendülés tényeit, megemlíthetnénk a hatalmas almaültetvényeket, gyümölcstárolókat, konzervgyárakat, az új üzemeket, az egészségügyi és kulturális létesítményeket; ám most nem erről a távoli tájról van szó, hanem Simon László elektromos gépszerelő szakmunkás sorsáról. Nos, öt esztendős volt, amikor a szülei fölkerekedtek a pangó Nyírségből, hogy másfajta életet teremtsenek maguknak. Először az apa kelt útra; Budapesten vállalt munkát az egyik vegyipari üzemben, aztán egy év múlva az édesanya is utána jött a kisfiúval, aki az első pillanatban bizonyára elcsodálkozott, hogy mekkora nagyra is nőhet egy város. — A VII. kerületben laktunk albérletben, aztán ugyanabban a házban a szüleim önálló lakáshoz jutottak. Emlékezetem szerint nehéz időket éltünk át, de mégis csak jobb volt valamivel, mint a Nyírségben, hiszen ott akkoriban, az ötvenes évek elején, az ember nemigen talált munkát. A húgom már itt, Pesten született, tíz esztendő korkülönbség van köztünk. Mit is mondjak a gyermekkoromról? Nem éreztem elveszettnek magam a nagyvárosi srácok között sem, a Dob utcai Általános Iskolába jártam, a barátaim az osztálytársaim közül kerültek ki. Annak idején sem voltam éppenséggel gyönge gyerek, így hát volt tekintélyem, minden buliba bevettek, egyszóval éltem a nagyvárosi munkás srácok életét. Mondom, a szüleim szempontjából ezek nem voltak könnyű évek, a húgom beteges volt, az édesanyám otthon maradt vele, így hát egy fizetésből éltünk, szűkösen. Jó eredménnyel végeztem el az általános iskolát, s mivel a nagybátyám itt dolgozott a Ganz Villamosságiban, kézenfekvő volt, hogy én is ide jövök szakmát tanulni. Általában ez volt a szokás a munkáscsaládokban: a gyerek valamelyik felnőtt példáját követi. Választásról tulajdonképpen nem beszélhetünk, amikor eldőlt, hogy elektromos gépszerelőnek tanulok, még fogalmam sem volt a szakmáról, így hát nem is szerettem, nem is idegenkedtem tőle. Egyébként érdekeltek a gépek. A nagybátyám, aki nálunk lakott egy ideig, sokat mesélt a mesterségről, mondhatnám azt, így kaptam hozzá kedvet. De az, hogy ragaszkodom hozzá, az későbbről származik. Három esztendeig tanulta a szakmát a Ganz Villamosság Művekben Simon László. Fél évet töltött a tanműhelyben, aztán a „mély vízbe” dobták, megismerkedett az egész üzemmel, a gyártó3 folyamatával, így hát mire szakmunkásként szabadult, pontosan ismerte tevékenysége teljes értelmét. Tanuló i&eje alatt ösztöndíjat és különböző szociális kedvezményeket kapott. Kiváló eredménnyel tette le szakvizsgáit, aztán a gyár szakmunkásaként kezdett dolgozni. Feladata: munkaigényes, századmillimétemyi pontosságot igénylő alkatrészek készítése. — Az előbb azt mondtam, nem én választottam a szakmámat, hanem a körülmények hozták így. Évek múltával viszont úgy alakult a dolog, hogy nagyon megszerettem ezt a munkát, nehezen tudnék mást elképzelni. Igazi örömöm telik benne. — Mi ennek az örömnek a lényege? — Nem szériát gyártunk, hanem egyedi darabokat. Minden munkadarab más és más, a kezem alatt formálódik; bármilyen furcsán hangzik talán: úgy érzem, mintha önmagomból is volna benne valami, mintha belőlem származna. — A nagy darab, vaskos fiatalember szégyenlősen elmosolyodik. — Nagyon jó érzés ez, sohasem lehet megszokni, sohasem válik egyhangúvá. Az órabére most 14 forint. Havi jövedelme 4500 forint körül van. Kell is ez a pénz. Huszonkét esztendős korában megnősült, egy évre rá kisfia született. Ugyanekkor telket vásárolt a Budapesttől 23 kilométernyire levő Veresegyházán és rövid idővel később elkezdte a családi ház építését. — Addig váltakozva a szüleimnél, vagy az anyósoméknál laktunk. Amikor az első fiam megszületett, a feleségem, aki kozmetikus, gyermekgondozási segéllyel három évre otthon maradt. Két esztendeje megszületett a második fiam, a feleségem megint otthon tölt három esztendőt. Azt tartjuk, az édesanyának a gyermek mellett a helye, legalábbis az első években. Eközben épült a ház — saját erőből. Az építkezés négy évig tartott. Simon László 50 ezer forint kölcsönt vett fel az OTP-től, 30 esztendő alatt kell visszafizetnie. — Az az érzésem — mondja —, a mi korosztályunk mindig egy picivel megelőzi az időt, éppen ezért a sorsunk egy kicsit nehezebb, mint mondjuk a mostani húszéveseké. ök több kedvezményt, több támogatást, törődést kapnak, mint mi kaptunk valamikor. Nekik a családalapítás is könnyebb. Hogy egy kézenfekvő példát mondjak: jelenleg egy fizikai dolgozónak, ha családi házat épít, természetszerűen százezer forint hosszúlejáratú kölcsön jár. A mi időnkben ez még nem volt így. Szóval a fejlődés még négy-öt esztendőn is mérhető. 1973 augusztusában Simon László családjával együtt beköltözött kétszoba, összkomfortos, kertes családi házába. Azóta kedves időtöltése a kertészkedés. Vonattal jár be Veresegyházáról a munkahelyére, napi másfél órát tölt az utazással. Nem kárba veszett idő ez sem: a vonaton olvasni szokott. Szedlák Alfréd Szedlák Alfréd transzformátorszerelő harmineesztendős korában megpillantja a tengert. Ügy vélhetnénk, ez nem nagy dolog, de tudjuk, hogy a harminc évnél régebbi időkben az ilyen gondolat álom volt csupán, s a Ganz-gyári munkás akkortájt — a valóságot felmérve — efféle mulatságos és elérhetetlen dologról nem is álmodott. Kristóf Attila — A nagyobbik fiam most kezdte el az iskolát, sok gondot fordítok rá, mert emlékszem a saját gyermekkoromra, hogy nálam is elkelt volna egy kis biztatás. Az életünk mostanra már egyenesbe került. A lakásunk berendezése ízlésünk szerint való, hogy úgy mondjam, ha az embernek lényegében már nem hiányzik semmije, elkezd az esztétikai dolgokkal törődni, arra törekszik, hogy a környezete egyre szebb legyen. — Nagy, erős kezeit nézi tűnődve. — Az az igazság, senki sem akar megállni, mindenki többet, szebbet, jobbat akar, az ember fölfelé törekszik — én úgy érzem: ez az élet. Kristóf Attila Simon László Gábor Viktor felvételei 7
