Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-30 / 7. szám
Vs•f' S rm ■■ AJ __| U IS y hr ITli 1 t i ■ u •!' E f'-Vlíé 1 I jÉMfaLL Itt kezdődik a tó 0 Kápolnásnyéken, Vörösmarty falujában más lesz, épülnek az ifjúsági kempingek, vendéglátó intézmények, úttörőtáborok. A Velencei-tó csekély — de immár állandó — vízmélysége minden más szabad vízfelületnél alkalmasabb, hogy veszélytelen játszótere legyen negyven-ötvenezer fiatalnak nyaranta, akik nemcsak egy egészségesebb és természetesebb életmódhoz, hanem magához a természethez is közel kerülnek itt. A vitorlázásra alkalmas vízfelületeken még ott ringatóznak s ott is maradnak a nádszigetek, tele ittélő vagy átvonuló vízimadarakkal, ám a dinnyééi ősnádas védett rezervátumban egész fészekfalkában költ a vadkacsa, a szárcsa, a gém, a póling. Európa egyik leggazdagabb madár-rezervátuma rejtőzik a dinnyééi zugban. A tó északi partján fut végig az M 7-es balatoni autópálya, amelyen Budapestről 35—40 perc alatt lehet elérni az északi partvidéket. Három leágazást és felhajtót terveznek ide, mert az északi part strandfürdőinek, vitorláskikötőinek, sporttelepeinek teljes kiépülése után a ma még a Balatonra zúduló nyári forgalom mintegy harminc százaléka itt válik majd ki a mezőnyből: ők a Velencei-tó partján töltik a hét végét, vagy az egész nyarat. — Tíz év múlva nem lehet ráismerni a valóban véget ér, a tanács gazdái arra számítanak, hogy már a következő négy-öt évben elfogynak az értékesíthető ingatlanok és az eddig mezőgazdasági művelés alatt álló parcellázható területek. A telítettség állapota azonban nem egyfajta „siófoki népsűrűséget” jelent, mert a rendezési tervek szerint a teljes beépítés után is megmarad a szellős szerkezet, érvényesül a tó varázsa ... Magyarországon a Velencei-tó az első üdülőterület, ahol már az alapozásnál tudták, milyen lesz a tájkép a végső befejezés után. A déli part egyes szakaszainak túlnépesedése, túlzott beépítése már nehezen oldható fel, de ezt majd némiképpen ellensúlyozzák a gondos mérnöki ritmussal a tájba illesztett és a tájhoz hangolt északi parti üdülőegységek. 1974 január elsejével még egy fontos esemény történt a Velencei-tó életében. Kormányhatározat értelmében megszűnt a tavon a halászat. Hálóval, varsával, villanynyal nem lehet többé a Velencei-tavon halászni, csak a sporthorgászok vethetik ki a horgaikat, foghatják ki a maguk telepítette halakat. Február végén az első szállítmány megérkezett a Velencei-tóra. Három millió, részben méretes, részben ivadékkorú hal került a tóba. A Velencei-tó ismét horgászparadicsom lesz. Hiszen valamikor régen az Üj villák épülnek tópartra — hallottuk az összevont községek tanácsházán, ahol már a tavasz első heteiben megnövekedett az ügyfélforgalom. Nadapon és Sukorón egymás után cserélnek gazdát az apró szőlők és a nádkontyos présházak, ez a dombos partszakasz lesz a csönd birodalma, mivel elég messze esik a tóparti s természeténél fogva zajosabb ifjiísági területtől. A tó „bekerítése" tíz éven belül úszó nádszigetek alatt mázsás harcsák lestek zsákmányra, a nádsikátorokban húsz-huszonöt kilós csukák suhantak és tizenöt-húsz kilós vadpontyok hevertek az iszapban. Mióta a horgászok birtokába került a tó, az első hetekben kétszer annyi engedélyt váltottak ki, mint a múlt évben — tizenkét hónap alatt. A tó teljes egészében a pihenő ember szolgálatában áll. «'Hyug.dífas, a rOiU'chmartif szöoetkezetból A tó mögött emelkedő enyhe magaslaton egy időtől megfeketedett gerendáid ház konyhájában ülünk. Mindössze két kilométernyire vagyunk a vízparttól, ám mintha egy másik világba csöppentünk volna; odalent villaszerű épületek emelkednek, nagy ablakú, csupaüveg nyaralók, a nyár könnyedsége lebeg a tél végi táj felett, idefent az ősi paraszti életforma praktikus építményei sorakoznak : vertfalú, hosszúkás, eszterágas házak tágas udvarral, hátul hidassal, kocsiszínnel és fészerrel, gémeskúttal, éles hangú korcs kutyákkal a kerítés mögött. Ügy érzem, a múlt vesz bennünket körül most, amikor Gremsperger Mihályt a múltról faggatom, az a múlt, amelyből végképpen és igazán csak a gyermekek és unokák lábaltak ki. De mielőtt a jelenbeli dolgokról ejtenénk szót, ereszkedjünk vissza a múltba vagy hatvan esztendőt. Akkor még nem állt itt ez a ház, gyér fűvel benőtt pusztaság terült el erre. A történet, amelyet az öregember elbeszél, sok ezer más történethez hasonló: elmondhatná bárki, ugyanaz maradna a lényege. — Abban a rossz életben én cselédember vótam Sárközi Fejér megyei főispán birtokán. Hat elemit végeztem, aztán elszegődtem kisbéresnek a tehenek mellé, ettől kezdve mind mostanáig a munka az életem. Még előtte Lyka Döme négyezer holdján vöt pusztagazda az édesapám, hatvanikét pár arató és húsz közember dógozott a keze alatt kommencióért. A pusztagazda vót a legrangosabb cseléd, sajátja semmi, engedelmeskedett és engedelmességre szoktatott. Ahogy mondtam, én tehénpásztor vótam egy ideig, aztán surbankó legényfejjel két-három évre a birkák mellé kerültem. Utána, amikor a bátyám berukkolt 1916-ban, átvettem a helyét a lovaknál, az már nagy rang vót, h'ajaj... ottmaradtam 1920- ig— Egy gyerekembernek mi volt az idő tájt_a bére? — Kilenc mázsa gabona, nyolcszáz négyszögöl föld esztendőnként és annyi pénz, hogy két pár csizmát lehetett rajta venni. — Meg tudná mondani mostani értékben mennyit jelentene ez? — Hát mit is mondjak? — kérdezi az öreg csöppnyit elmosolyodva. — Más világ vót az. Akárhogy nézem, kevesebb mint a mostani nyugdíjam fele, pedig őszintén szólva az se sok. — Hány esztendős volt 1920-ban? — Tizenkilenc. Akkor kerültem át a főispán birtokára parádéskocsisnak. A parádéskocsis a cselédek közt úrnak számított, de hát az se vót igazi uraság. Vótak herék, akik kihasználták a lehetőséget és hajszolták az embert. Igaz, most is sokan szeretnek kocsikázni — autóval. Hát a parádéskocsis mestersége olyan vót az idő tájt, mint manapság a téesz elnök sofőrjéé. Igaz ugyan, hogy a sofőr otthagyhatja a helyét, ha valami nem tetszik neki, a kocsis viszont nem nagyon ugrálhatott, mert ha kikopott valahonnan, akkor másutt nem igen fogadták be. Huszonhat éves koromban, 1927. január 22- én nősültem meg. A feleségem Lutzembacker méltóságoséknál vót első szakácsnő, ott ötven pengő havi fizetést és teljes ellátást kapott. Többet keresett nálam. így történt aztán, hogy fel tudtuk építeni •ezen a juttatott telken ezt a kis házat.. 1930-ban épült, de csák 1940-ben költöztünk be, amikor az én uraságam eladósodott és tönkrement, s töfbbé már nem tartott parádéskocsist. Három gazdám fulladt bele az adósságba 1920-tól 1940-ig. Nem vótak azok könnyű idők. Negyventől kezdve a pettendi gazdaságba jártam ki munkára, naponként tizenkét kilométert tettem meg gyalog. 1945-ben aztán hat hold földet jussoltam, ötöt a magam nevére, egyet pedig a nevelt lányoméra. Nekünk magunknak gyermekünk nem született, az elhalt nővérem kislányát neveltük hathónapos korától. — Boldog volt-e, amikor megkapta ezt a hat holdat? — Hogyan lehettem vóna boldog. Nem vót vetőmag, nem vót igás állat, nem vót szerszám, semmi sem vót. Itt húzódott a lövészárok az ajtónk előtt, nagy csata ment itt végbe. A házunk gerendáit az akna levetette, a tisztaszobában egy szegény halott katona feíküdt. Így kezdődött ez az új élet, makacssággal, reménykedéssel. Az öregember arcán furcsa mosoly fut át, eres, fekete kezeit nézegeti tűnődve. — Tudja, mint mondok én magának? Nagy bolond vótam, hogy hét éven át egyedül kínlódtam a földdel. Most már tudom, nagy bolond vótam én. De akkor az ember belegörcsösült, úgy ragaszkodott a földhöz, napkeltétől sötétedésig gürcöltünk az aszszonnyal. Mert úgy szoktuk meg, hogy a föld az élet. A kezek sajnálkozva legyintenek. — Mit sejtettünk mi akkor a mostani világból? Csak azon járt az eszünk, hogy valahogy felvergődjünk azon a hat holdon a saját erőnkből. Gyönyörű jószágokat neveltünk, más örömünk nem vót. — A mostani eszével mihez kezdett volna akkor? — Egyenest mennék a közvagyonba. De az ember esze csak lassan jön meg, csak a múltat, a megszokottat látja, nem a jövőt, így csak 1952-ben mentem be a közösbe, de az a közös más vót, mint a mostani. Nekünk jutott a neheze. Tizenhét forintot fizettek egy munkaegységre; egy hold répát kaptunk ketten a feleségemmel. így dolgoztunk majd húsz esztendeig, s mire fellendült a szövetkezet, mi megöregedtünk. Nekünk jutott a neheze. * — Mennyi a nyugdíjuk? — Havonként 724 fonni és ősszel megkapjuk ezer öl kukoricaföld termését. De azért egy-egy süldőt is nevelünk itthon. — Hogyan élnek? — Ha nem vóna az öregség, jól élnénk. De az ember kikopott már a világból. Hatkor, fél hétkor felkelünk, egy kis időnket elveszi a jószág, ami a ház körül van, egyébként nem csinálunk semmit. Az aszszony főzöget, nekem már fát vágni sem kell, mert gázzal fűtünk. Van rádiónk, azt szoktuk hallgatni, elolvassuk az újságot, enynyi az egész tudományunk. Napközben elüldögélünk az asszonnyal, beszélgetünk. Negyvennyolc éve vagyunk már együtt, és rossz szó nem esett közöttünk. Mi is tudnánk ám szép életet élni a mai világban. Csak nem így öregesen. Nézem én mostan sokszor a téeszben a gépeket. Emlékszem, annak idején nyolcvan kilós zsákokat hordtunk fel a magtárba; belegörnyedtünk, meg sokáig is tartott. Most meg a gép egy óra alatt felmarkolja száz ember napi kínlódását. Mi munka közben alig-alig nevettünk, nézze meg a mostani fiatalokat, csupa vidámság az életük. — Nyáron lemennek néha a tóhoz? — Mit keresnénk ott? Hatvanhat esztendeje ezen a környéken élek, de én még a tóban nem fürödtem. Az asszony az igen, fiatalabb korában úszott is néha, de én nem kívántam soha a fürdőt. Ha mosakodni akartam, ott vót a lavór. Nem is értem én, mi az a nagy vidámság nyaranként odalent. Ha később születtünk vóna, biztos mások vónánk • mi is. Mert látja, a lányunk az már különbözik tőlünk. Neki mindene megvan, ő a mozigépész itt a faluban, hát mit mondjak: én magam ötvenéves koromig nem láttam mozit. A téesz elküldött vóna engem nemrégiben Hajdúszoboszlóra üdülni a gyógyszállóba, de mondtam áz elnökünknek, minek, sose üdültem én életemben, késő már elkezdeni. Jól megvagyunk mink, van ennivalónk, van fűtött szobánk, tudom, sose vót jobb az öregnek . . . — Mi kellene mégis, hogy jobb legyen? Gremsperger Mihály maga elé néz, megvonja a vállát. , — Hogy mi kéne? — kérdi. — Semmi. Csak az, hogy most legyek fiatal. Gábor Viktor felvételei Kilátás a szőlőhegyről
