Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-30 / 7. szám

tásbeli jellemzői, várható reagálásmódjai be­ható és módszeres kivizsgálását. Ennél fogva egyre jobban növekszik az állami és gazda­sági igazgatási szervek, a vállalatok, társa­dalmi szervezetek meghatározott irányú szo­ciológiai kutatások, vizsgálatok és felméré­sek iránti szükséglete és igénye. Nincsenek erről pontos adataink, de bizonyára sok mil­lió forintra rúg évente az országban folyó, ilyen célú „szerződéses” szociológiai kutatá­sok volumene, s a kutatási igény jóval meg­haladja a jelenleg rendelkezésre álló kuta­tási kapacitást, úgyhogy bizony sokszor nem jut megfelelő idő és megfelelő felkészültségű szakembergárda a feladatok ellátására, ami nemcsak mennyiségi, hanem minőségi prob­lémákat is felvet az ilyen „alkalmazott” szo­ciológiai kutatómunka területén. — Mi a véleménye a szociológia körüli vi­harokról, gyakori vitákról? Befolyásolja-e mindez a tudományág tudósainak kutatási szabadságát? Valóban ideje, hogy ezekről a vitákról és vi­harokról beszéljünk, mert mindaz, amit az előbbiekben a magyar szociológiának a hatva­nas évek eleje óta kialakult új helyzetéről el­mondottunk, nem érzékeltethette kellőképpen azt, hogy mindez mennyi nehézség, küszködés és viszontagság közepette jött létre, s mennyi­re érezzük még ma is a szociológiának a fel­­szabadulás előtti negyedszázados elnyomatá­sa s a későbbi, a személyi kultusz és a dog­­matizmus éveiben a szociológiára rákénysze­­rített „lappangás” következményeit. Amikor Magyarországon tizenöt évvel ezelőtt kezdett újjáéledni a szociológia, mindenekelőtt szívós küzdelmet kellett folytatnia - igen nehéz körül­mények között — a „recepciójáért”, vagyis azért, hogy a tudományos élet és a közélet egyáltalán befogadja, elismerje létjogosultsá­gát, azt, hogy van ilyen tudományág, s hogy a szociológiai kutatás művelésére és fejlesztésé­re szükség van a szocialista Magyarországon is, s hogy a szociológiai megismerés hozzájá­rulhat társadalmi-gazdasági berendezkedé­sünk fejlesztéséhez, valamint hibáink és ne­hézségeink kiküszöböléséhez. Ne felejtsük el, hogy a dogmatizmus és a személyi kultusz nemcsak „burzsoá áltudománynak” bélyegez­te a szociológiát és nemcsak tagadta a szocio­lógiának mint önálló tudományágnak a jogo­sultságát a marxista társadalomtudományok rendszerén belül, hanem különböző okokból lehetetlenné is tette a konkrét, adatszerű, megfigyeléses és kérdezéses felméréseken nyugvó társadalomkutató munkákat, amelyek feltárták volna a dogmatizmus és a személyi kultusz okozta társadalmi torzulásokat. Ne fe­lejtsük el azt, hogy a dogmatizmus és a sze­mélyi kultusz maradványainak felszámolása semmilyen területen nem történhetett meg egy csapásra az emberek tudatában, akik kö­zül sokan továbbra is nagy gyanakvással né­zegették a szociológiát, vajon nem valami „nyugati reakciós ideológiai csempészáru” kö­rüli machinációt folytat-e? Csak lassan-lassan és visszaesésekkel alakult ki a szociológia kö­rül az a kedvezőbb „klíma”, amely egyben a sikeres szociológiai kutatómunka kibontako­zásának is előfeltétele. Nem merném azt mon­dani, hogy a gyanakvás légköre már teljesen megszűnt. A magyar szociológiának tovább kell küzdeni teljes „recepciójáért”, például az egyetemi oktatás és szakképzés területén — még sokakat kell meggyőznie arról, hogy a szociológiai kutatásnak és vizsgálódásnak megfelelő alapot és teret kell biztosítani a társadalmi-gazdasági irányítás és igazgatás olyan szektoraiban is, amelyekre eddig alig terjedt ki. Mindez vitákra és összeütközésekre vezet, de persze nemcsak erről van szó. Igen lényeges az is, hogy nálunk az ismert történe­ti előzmények miatt nemigen alakult még ki a szociológusoknak az a gyakorlata, hogy ké­nyes és fájdalmas társadalmi problémákra vo­natkozó felismeréseiket, bármily éles kriti­kai megállapításaikat is a megfelelő formá­ban, a megfelelő fórumon és a megfelelő ok­­adatoltsággal előterjesszék a konkrét tár­sadalmi körülmények és lehetőségek mérlege­lésével. Ugyanakkor persze sok tekintetben még hiányos a testületek, intézmények, szer­vezetek gyakorlata is abban, hogy az őket vagy tevékenységüket kritikusan érintő szo­ciológiai vizsgálódásokat és állásfoglalásokat higgadtan fogadják, s ha helytelennek tartják ezeket, akkor szálljanak szembe velük, érvek­kel, tényekkel, adatokkal, szociológusok szá­mára érthető vitamódszerekkel, türelmet mu­tatva még a tévedésekkel szemben is. ame­lyek mindennemű problémafelvetés lehetsé­ges velejárói. Röviden: mind a szociológusok­nak, mind a szociológiai viták túloldali részt­vevőinek még van mit tanulniuk a szocioló­giai viták „játékszabályait” illetően. De ennél is többről van szó. A legkomolyabb viharok és konfliktusok az utóbbi évek során abból adódtak, hogy a szociológia iránti növekvő ér­deklődés — úgy is mondhatnék, a szociológia társadalmi népszerűsödése — révén előtérbe került a politikai és ideológiai publicisztika bizonyos formája, amelyben szociológiai el­gondolások, hipotézisek és vélt vagy valóságos vizsgálódási eredmények — gyakran igen messzemenő általánosítással — aktuális poli­tikai és ideológiai állásfoglalások küzdőfegy­vereiként kerültek felhasználásra. Ebben ön­­magábanvéve semmi rossz nincs, hiszen miért ne szolgáltathatna a szociológia érveket vagy éppenséggel eszmei küzdőfegyvereket a poli­tikai és ideológiai harcokhoz. Igen ám, csak­hogy ne felejtsük el: a konkrét társadalmi erők, berendezkedések és helyzetek általában más, hasonlíthatatlanul bővebb lehetőségeket nyújtanak a tudományos vizsgálatok, a szo­ciológiai elméletoktatás és a kutatás szabad­ságának, mint a politikai és ideológiai állás­­foglalások propagandájának, a mellettük va­ló agitációnak. Ami Magyarország szocialista társadalmi rendjét illeti, senki sem állította és senki sem állítja, hogy ennek keretén belül, te­szem azt, a rendszer alapelveit megkérdőjele­ző, azokat kétségbevonó vagy helytelenítő po­litikai és ideológiai állásfoglalás szabadon propagálható — akár szociológiai érvekkel, akár azok nélkül. Ha tehát a szociológus be­lép a politikai és ideológiai harc küzdőterére, akkor ott nem élvez valami különleges „im­munitást”, csak azért, mert politikai és ideo­lógiai állásfoglalásaiban történetesen a maga szociológiai elgondolásaiból, hipotéziseiből vagy vizsgálati eredményeiből indul ki. Ma­gyarán: a politikai és ideológiai küzdelemben való állásfoglalás feltételei, eshetőségei, kocká­zatai és veszélyei pontosan ugyanolyanok a szociológus számára, mint mindenki más szá­mára — s ha van szociológus, aki ezt nem lát­ja, akkor szociológushoz egyáltalán nem illő­en rosszul ismeri a társadalmat, amiben él. S ezt a tényállást különösen érdemes figyelmé­be ajánlani azoknak a nem-szociológusoknak, akik naiv ravaszkodással azt hiszik, hogy na­gyobb mozgásszabadságot élvezhetnek a poli­tikai- és ideológiai küzdőtéren, ha állásfoglalá­saikat szociológiai mezbe vagy terminológiá­ba burkoltan igyekeznek érvényre juttatni. Ebből csak zűrzavar keletkezik, aminek nem­csak ők, hanem sajnos a hazai szociológia is kárát látja. Mert hiszen a bizonyos fokig né­ha hiányos tudományos és társadalmi gyakor­latunk révén esetleg egy kalap alá vesszük a szociológiai állásfoglalásokat a szociológiára hivatkozó egészen más természetű állásfogla­lásokkal, s a szociológia számlájára írunk olyan ténykedéseket, amelyek kívül esnek a szociológus tudományos tevékenységének kö­rén. — Milyennek látja a magyar szociológia szerepét és tekintélyét a tudományág nemzet­közi porondján? A hazai szociológiai kiképző és kutatómun­ka folytonosságának a múltbeli szakadásai s az előbbiekben már bőven tárgyalt egyéb ne­hézségei ellenére az utolsó másfél évtized­ben komoly nemzetközi szerephez és tekin­télyhez jutott a magyar szociológiai kutatás. Ezt mindenekelőtt annak köszönhetjük, hogy a hatvanas évek elején egyszerre egy sor igen tehetséges és igen jól felkészült fiatal kutató lépett porondra és kezdett merészen olyan úgyszólván előzmény nélküli s látszólag „ere­jét messze meghaladó”, módszertanilag is igen eredeti kutatóvállalkozásokba, amelyek hamarosan nemzetközi feltűnést és elismerést keltettek. A sok jelentős teljesítmény között hadd említsem meg Cseh-Szombathy László kutatásait az öregkor és az elmagányosodás szociológiai vizsgálata köréből, Kulcsár Kál­mán tanulmányait a szociológiai elmélet-tör­ténet és a jogszociológia területén, Ferge Zsu­zsa munkásságát a társadalmi rétegződés és főként az iskola-szociológia terén, Szelényi Iván város- és településszociológiái kutatásait, Andorka Rudolf elemzéseit a társadalmi mobi­litásról. Mindezek ma már komoly „nemzetkö­zi nevek” — és sokakkal szemben vagyok méltánytalan, amikor nem folytatom a nevek felsorolását. Igen sok nemzetközi összehason­lító kutatómunkában vettünk részt, sokszor kezdeményezően is. Legyen szabad megemlí­tenem a városi és városkörüli népesség min­dennapi életviszonyait, munka- és szabad idő­tevékenységét felmérő Nemzetközi összeha­sonlító Időmérleg-Kutatómunkálatot, amelyet magam vezettem, s amely hét szocialista és öt tőkés országra, egyebek közt a Szovjetunió­ra és az Egyesült Államokra, a Német Szövetsé­gi Köztársaságra és a Német Demokratikus Köztársaságra, valamint persze hazánkra is ki­terjedt. Igen sikeresen szerepelt a magyar szociológus-gárda az 1966. évi eviani, majd az 1970. évi várnai Szociológiai Világkongresszu­son, s nagy reményekkel nézhetünk az ez évi torontói Világkongresszus elé, amelynek prog­ramján nem véletlenül szép számban szere­pel a plenáris ülések felkért előadói, különbö­ző kutatóbizottságok és kerékasztalok vezetői és előadói között hazai szociológiánk jóné­­hány képviselője. Egyre több nemzetközi fo­lyóirat, külföldi szakmunka, fankönyv foglal­kozik a magyar szociológiai kutatás eredmé­nyeivel és kér fel magyar szociológusokat közreműködésre, sőt most már több kötetnyi idegen nyelvű válogatás jelent meg külföldi kiadóknál magyar szociológiai tanulmányok­ból. — Hogyan látja saját pályáját, helyzetét a tudományágban? Jelenlegi tervei, érdeklődé­sei? Mivel elégedett, mivel elégedetlen tudo­mányos teljesítményei, eddigi eredményei te­kintetében? Ami a pályámat illeti, arról itt talán elég annyit mondani, hogy a magyar szociológia utolsó három és fél évtizedes történetét tevé­keny résztvevőként végigélni, végigküzdeni és végigdolgozni eléggé viszontagságos vállal­kozás volt. Egy percet sem unatkoztam köz­ben — nem is igen lett volna rá alkalmam... Nem adnám egy millióért, hogy végigcsinál­tam, de azért nem mondanám, hogy egy mil­lióért végigcsinálnám újra. Persze ha ma le­hetne nekilátnom az elkövetkező három és fél évtizednek, az egészen más volna, dehát hat­vankét éves vagyok. Helyzetemmel meg va­gyok elégedve. Mind a Magyar Tudományos Akadémián módomban van azzal foglalkozni, azt kutatni, ami érdekel, mind másik munka­helyemen, a Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetemen módomban van azt előadni, azt tanítani, amit legjobban szeretek és amit a legszükségesebbnek tartok. Hat éven át az Egyesült Nemzetek Szövetsége központi társa­dalomtudományi kutatóintézetének, az UNI­­TAR-nak a kutatásait irányítottam, előtte és közben is vendégprofesszorként működtem a Massachusetts Institute of Technology-n, a New School for Social Research-en, kutatókép­zésben vettem részt és szemináriumokat tartot­tam a szociológia sok más nemzetközi központ­jában. Hazai és külföldi tanítványaim közül ma szép számban akadnak tanszékvezető profesz­­szorok, kutatóintézeti vezetők, kitűnő fiatal — vagy már nem is annyira fiatal — tudósok. Hát­ralevő éveimben szeretnék még idehaza felne­velni egy kis kutatógárdát, s azt, amit egy életen át megtanultam, még átadni azoknak, akiket ez érdekelhet. Nagyon foglalkoztatnak országépítésünk bizonyos konkrét problémái, így különösen a tudományszervezéssel, a tudo­mányos és technikai forradalom hasznos és káros társadalmi velejáróival, a társadalmi kommunikációval kapcsolatos kérdések. Mivel vagyok elégedett? Talán leginkább néhány olyan fiatalabb kutató munkájával és fejlődé­sével, aki tanítványomnak tekinti magát. Mivel vagyok elégedetlen? Légióként azzal, hogy olyan nehezen jutok elég időhöz és nyugalom­hoz megírni azt a munkámat, amelyben az em­beri élet értékelését meghatározó társadalmi és társadalomlélektani tényezőket igyekszem számbavenni. kimutatva, hogy ez az értékelés hogyan hat különböző élethelyzetekben s kü­lönböző társadalmi-gazdasági viszonyok között az egyén, a csoport, a társadalom, sőt maga az államhatalom döntéseire. Sz M. A Magyar Sajtó Háza — belülről Ünnepség a mártírhalált halt Rózsa Ferencről elnevezett teremben akkor is az Andrássy úton működött, de lejjebb, a har­minchármas vagy harminc­ötös számú házban, a régi Andrássy úti Gerbeaud, azaz a mai Művész Cukrászda mellett. A Körönd és a Vá­rosliget közti fertályba csak később kezdtek háztűznéző­­be járni, s lehetett már 1942., amikor a pénzen, amit Dulin Öméltósága, vagyis Dulin Elek miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosz­tály bonviván és lapirtó Du­lin Lexije szerzett meg, az Andrássy út 101-es Tósze­­ghy-Freund-villát, amelyet amikor a török követség ki­költözött belőle, a Sajtóka­mara végül megvásárolta. Csak kívülről láttam eddig ezt a házat, most meg egy­szerre — ha ablaka nincs is, ha idehallik is Budáról az ágyúszó — elnöki szobájá­ban ülök. Bizonyos helyzetek mérhetetlen pátoszát elcsitít­­ja a rögtöni cselekvés, a mér­hetetlen feladat százfelől fel­rajzó képzete. Kossuth Lajos szerkesztő urat azonban már­is emlegetni kezdte valaki... Kolosváry-Borcsa Mihály még javában elnökölt saj­tója fölött valahol a Dunán túl, de mi tizenöten már meg­választottuk magunk közül MUOSZ-elnöknek a talpig derék s méltán illusztris új­ságíró és színikritikus Relle Pált. Egy híján húsz éve halt meg, a felszabadulás tizedik évfordulóját három nappal élte túl. Baj is, szégyen is, de na­pok óta hiába erőlködöm s kérdezősködöm, sehogysem sikerül összehoznom magam­ban vezetőségünk névsorát, az elsőét. Relle Pálon kívül kettőre, Kassák Lajosra és Nádor Jenőre emlékszem a legélesebben, de tán csak azért, mert velük vitáztam, s így az emlékkép egy árnya­lattal világosabb, mint az a másik, amely ugyanabból az elnöki szobából Haraszti Sán­dor, Korcsmáros Nándor, Ke­mény István arcát őrzi. Aztán folytattuk ülésein­ket, amelyeknek vége felé — mivel ez a funkció is reánk bíztatott — rendszerint igazo­­ló-bizottsággá alakultunk át. Odaát Budán még ágyúztak; a halálnak tizenötféle torká­ból szabadultunk ide mind a tizenöten. De azért nem voltunk igazságtalanok. Em­bert is úgy néztünk, mint kéziratot: végül csak a go­nosz mondatot húztuk ki, a hibátlant soha. Amikor még bokáig gázol­tunk irományban, fel­emeltem egy könyvet, amely a lábam alá került. Piros ge­rinc, félvászon kötés, bele­préselt embléma: Országos Távirati Iroda vezérigazgatója MTI felv. A külföldi főszerkesztők tanácskozását Barcs Sándor, a Magyar nyitja meg Magyar Sajtókamara Könyv­tára. Kinyitom, ott az eredeti címlap is, vörös alapon feke­te betűk: A Forradalmi Kor­mányzótanács és a népbizto­sok rendeletéi. Fölötte: Vt­­lág proletárjai, egyesüljetek! Alatta: Budapest, 1919. A „Proletárjog’’ kiadása. A címlap utáni oldalon címeres bélyegző, megint a Kamaráé. Mellette szöveg: Vitéz Kolos­váry-Borcsa M. úr ajándéka. Hazavittem, megvan még ma is. Cserébe Borcsától ezt a könyvet kaptam, a két könyvemért, amelyet a zúz­dába küldött — annyi jele­sebb író, annyi óriás köny­vei után, amelyeket a gépin­dítás ünnepélyes aktusán, a filmhíradóra vett avatáson saját kezűleg hajított a zúz­dába. Nem éppen gavalléros viszonzás — gondoltam akkor, abban a hiszemben, hogy ez a könyv úgyis megvan ne­kem. Még nem tudtam, hogy Sikabonyi Antal naphegyi la­kását felgyújtották a nácik, s elégtek benne apám csaknem összes 1918—19-es könyvei, s bennégett a jó Sikabonyi sze­gény mamája Is. Múzeumi igazgató-őr és könyvtárigaz­gató volt Sikabonyi, baj ese­tén ő azt mondhatta volna, hogy történelmi dokumentu­mokat őriz. ö szakszerűen őrizte, s lám, a dilettánsnak, a könyv­­zúzónak jobban sikerült. A dilettánsnak, a könyvzúzó­­nak, akinek szakállán meg lehetett volna gyújtani az al­koholt, s aki egy felvizezett, elbutult, de felcifrázott lum­pen-középosztályból lett du­haj hazai geng teljes bődüle­­tének volt élő szobra. Nem is ővele, nem személyének árnyával ingerkedem, hiszen hazahozták, hiszen megbűn­hődött. S azon a mérlegen, amely azt méri, hogy kicso­da vétkezett, őnála is bűnö­­sebb volt kamarai jobbkeze, Gáspár Jenő, a Petőfi-Társa­­ság titkára, a költő, aki meg­úszta tíz évvel azt, amibe a barbár Borcsa belefúlt. De­hogy is Borcsa árnyával in­gerkedem. A világra s a hazá­ra vetett rettenetes árnyékot, amelynek ő reánk szakmailag vetülő része volt: azt átko­zom. A könyvet, amelyet pusztu­lásuk örvényének egy véletlen tajtéka hajított elém, mint egy üzenetet, kárhozat he­lyén a jövendő jelét, forra­dalmi múltból mint hirtelen és képtelen, de valóságos re­­velációt — a könyvet fel­emeltem. Hazahoztam, megvan, itt van előttem az íróasztalon, a gép mellett. Hadd maradjon még vala­meddig nálam. Aztán úgyis gazdájára, felnőtt gyerme­künkre: a MUOSZ-ra hagyom. 7

Next

/
Thumbnails
Contents