Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-30 / 7. szám
tásbeli jellemzői, várható reagálásmódjai beható és módszeres kivizsgálását. Ennél fogva egyre jobban növekszik az állami és gazdasági igazgatási szervek, a vállalatok, társadalmi szervezetek meghatározott irányú szociológiai kutatások, vizsgálatok és felmérések iránti szükséglete és igénye. Nincsenek erről pontos adataink, de bizonyára sok millió forintra rúg évente az országban folyó, ilyen célú „szerződéses” szociológiai kutatások volumene, s a kutatási igény jóval meghaladja a jelenleg rendelkezésre álló kutatási kapacitást, úgyhogy bizony sokszor nem jut megfelelő idő és megfelelő felkészültségű szakembergárda a feladatok ellátására, ami nemcsak mennyiségi, hanem minőségi problémákat is felvet az ilyen „alkalmazott” szociológiai kutatómunka területén. — Mi a véleménye a szociológia körüli viharokról, gyakori vitákról? Befolyásolja-e mindez a tudományág tudósainak kutatási szabadságát? Valóban ideje, hogy ezekről a vitákról és viharokról beszéljünk, mert mindaz, amit az előbbiekben a magyar szociológiának a hatvanas évek eleje óta kialakult új helyzetéről elmondottunk, nem érzékeltethette kellőképpen azt, hogy mindez mennyi nehézség, küszködés és viszontagság közepette jött létre, s mennyire érezzük még ma is a szociológiának a felszabadulás előtti negyedszázados elnyomatása s a későbbi, a személyi kultusz és a dogmatizmus éveiben a szociológiára rákényszerített „lappangás” következményeit. Amikor Magyarországon tizenöt évvel ezelőtt kezdett újjáéledni a szociológia, mindenekelőtt szívós küzdelmet kellett folytatnia - igen nehéz körülmények között — a „recepciójáért”, vagyis azért, hogy a tudományos élet és a közélet egyáltalán befogadja, elismerje létjogosultságát, azt, hogy van ilyen tudományág, s hogy a szociológiai kutatás művelésére és fejlesztésére szükség van a szocialista Magyarországon is, s hogy a szociológiai megismerés hozzájárulhat társadalmi-gazdasági berendezkedésünk fejlesztéséhez, valamint hibáink és nehézségeink kiküszöböléséhez. Ne felejtsük el, hogy a dogmatizmus és a személyi kultusz nemcsak „burzsoá áltudománynak” bélyegezte a szociológiát és nemcsak tagadta a szociológiának mint önálló tudományágnak a jogosultságát a marxista társadalomtudományok rendszerén belül, hanem különböző okokból lehetetlenné is tette a konkrét, adatszerű, megfigyeléses és kérdezéses felméréseken nyugvó társadalomkutató munkákat, amelyek feltárták volna a dogmatizmus és a személyi kultusz okozta társadalmi torzulásokat. Ne felejtsük el azt, hogy a dogmatizmus és a személyi kultusz maradványainak felszámolása semmilyen területen nem történhetett meg egy csapásra az emberek tudatában, akik közül sokan továbbra is nagy gyanakvással nézegették a szociológiát, vajon nem valami „nyugati reakciós ideológiai csempészáru” körüli machinációt folytat-e? Csak lassan-lassan és visszaesésekkel alakult ki a szociológia körül az a kedvezőbb „klíma”, amely egyben a sikeres szociológiai kutatómunka kibontakozásának is előfeltétele. Nem merném azt mondani, hogy a gyanakvás légköre már teljesen megszűnt. A magyar szociológiának tovább kell küzdeni teljes „recepciójáért”, például az egyetemi oktatás és szakképzés területén — még sokakat kell meggyőznie arról, hogy a szociológiai kutatásnak és vizsgálódásnak megfelelő alapot és teret kell biztosítani a társadalmi-gazdasági irányítás és igazgatás olyan szektoraiban is, amelyekre eddig alig terjedt ki. Mindez vitákra és összeütközésekre vezet, de persze nemcsak erről van szó. Igen lényeges az is, hogy nálunk az ismert történeti előzmények miatt nemigen alakult még ki a szociológusoknak az a gyakorlata, hogy kényes és fájdalmas társadalmi problémákra vonatkozó felismeréseiket, bármily éles kritikai megállapításaikat is a megfelelő formában, a megfelelő fórumon és a megfelelő okadatoltsággal előterjesszék a konkrét társadalmi körülmények és lehetőségek mérlegelésével. Ugyanakkor persze sok tekintetben még hiányos a testületek, intézmények, szervezetek gyakorlata is abban, hogy az őket vagy tevékenységüket kritikusan érintő szociológiai vizsgálódásokat és állásfoglalásokat higgadtan fogadják, s ha helytelennek tartják ezeket, akkor szálljanak szembe velük, érvekkel, tényekkel, adatokkal, szociológusok számára érthető vitamódszerekkel, türelmet mutatva még a tévedésekkel szemben is. amelyek mindennemű problémafelvetés lehetséges velejárói. Röviden: mind a szociológusoknak, mind a szociológiai viták túloldali résztvevőinek még van mit tanulniuk a szociológiai viták „játékszabályait” illetően. De ennél is többről van szó. A legkomolyabb viharok és konfliktusok az utóbbi évek során abból adódtak, hogy a szociológia iránti növekvő érdeklődés — úgy is mondhatnék, a szociológia társadalmi népszerűsödése — révén előtérbe került a politikai és ideológiai publicisztika bizonyos formája, amelyben szociológiai elgondolások, hipotézisek és vélt vagy valóságos vizsgálódási eredmények — gyakran igen messzemenő általánosítással — aktuális politikai és ideológiai állásfoglalások küzdőfegyvereiként kerültek felhasználásra. Ebben önmagábanvéve semmi rossz nincs, hiszen miért ne szolgáltathatna a szociológia érveket vagy éppenséggel eszmei küzdőfegyvereket a politikai és ideológiai harcokhoz. Igen ám, csakhogy ne felejtsük el: a konkrét társadalmi erők, berendezkedések és helyzetek általában más, hasonlíthatatlanul bővebb lehetőségeket nyújtanak a tudományos vizsgálatok, a szociológiai elméletoktatás és a kutatás szabadságának, mint a politikai és ideológiai állásfoglalások propagandájának, a mellettük való agitációnak. Ami Magyarország szocialista társadalmi rendjét illeti, senki sem állította és senki sem állítja, hogy ennek keretén belül, teszem azt, a rendszer alapelveit megkérdőjelező, azokat kétségbevonó vagy helytelenítő politikai és ideológiai állásfoglalás szabadon propagálható — akár szociológiai érvekkel, akár azok nélkül. Ha tehát a szociológus belép a politikai és ideológiai harc küzdőterére, akkor ott nem élvez valami különleges „immunitást”, csak azért, mert politikai és ideológiai állásfoglalásaiban történetesen a maga szociológiai elgondolásaiból, hipotéziseiből vagy vizsgálati eredményeiből indul ki. Magyarán: a politikai és ideológiai küzdelemben való állásfoglalás feltételei, eshetőségei, kockázatai és veszélyei pontosan ugyanolyanok a szociológus számára, mint mindenki más számára — s ha van szociológus, aki ezt nem látja, akkor szociológushoz egyáltalán nem illően rosszul ismeri a társadalmat, amiben él. S ezt a tényállást különösen érdemes figyelmébe ajánlani azoknak a nem-szociológusoknak, akik naiv ravaszkodással azt hiszik, hogy nagyobb mozgásszabadságot élvezhetnek a politikai- és ideológiai küzdőtéren, ha állásfoglalásaikat szociológiai mezbe vagy terminológiába burkoltan igyekeznek érvényre juttatni. Ebből csak zűrzavar keletkezik, aminek nemcsak ők, hanem sajnos a hazai szociológia is kárát látja. Mert hiszen a bizonyos fokig néha hiányos tudományos és társadalmi gyakorlatunk révén esetleg egy kalap alá vesszük a szociológiai állásfoglalásokat a szociológiára hivatkozó egészen más természetű állásfoglalásokkal, s a szociológia számlájára írunk olyan ténykedéseket, amelyek kívül esnek a szociológus tudományos tevékenységének körén. — Milyennek látja a magyar szociológia szerepét és tekintélyét a tudományág nemzetközi porondján? A hazai szociológiai kiképző és kutatómunka folytonosságának a múltbeli szakadásai s az előbbiekben már bőven tárgyalt egyéb nehézségei ellenére az utolsó másfél évtizedben komoly nemzetközi szerephez és tekintélyhez jutott a magyar szociológiai kutatás. Ezt mindenekelőtt annak köszönhetjük, hogy a hatvanas évek elején egyszerre egy sor igen tehetséges és igen jól felkészült fiatal kutató lépett porondra és kezdett merészen olyan úgyszólván előzmény nélküli s látszólag „erejét messze meghaladó”, módszertanilag is igen eredeti kutatóvállalkozásokba, amelyek hamarosan nemzetközi feltűnést és elismerést keltettek. A sok jelentős teljesítmény között hadd említsem meg Cseh-Szombathy László kutatásait az öregkor és az elmagányosodás szociológiai vizsgálata köréből, Kulcsár Kálmán tanulmányait a szociológiai elmélet-történet és a jogszociológia területén, Ferge Zsuzsa munkásságát a társadalmi rétegződés és főként az iskola-szociológia terén, Szelényi Iván város- és településszociológiái kutatásait, Andorka Rudolf elemzéseit a társadalmi mobilitásról. Mindezek ma már komoly „nemzetközi nevek” — és sokakkal szemben vagyok méltánytalan, amikor nem folytatom a nevek felsorolását. Igen sok nemzetközi összehasonlító kutatómunkában vettünk részt, sokszor kezdeményezően is. Legyen szabad megemlítenem a városi és városkörüli népesség mindennapi életviszonyait, munka- és szabad időtevékenységét felmérő Nemzetközi összehasonlító Időmérleg-Kutatómunkálatot, amelyet magam vezettem, s amely hét szocialista és öt tőkés országra, egyebek közt a Szovjetunióra és az Egyesült Államokra, a Német Szövetségi Köztársaságra és a Német Demokratikus Köztársaságra, valamint persze hazánkra is kiterjedt. Igen sikeresen szerepelt a magyar szociológus-gárda az 1966. évi eviani, majd az 1970. évi várnai Szociológiai Világkongresszuson, s nagy reményekkel nézhetünk az ez évi torontói Világkongresszus elé, amelynek programján nem véletlenül szép számban szerepel a plenáris ülések felkért előadói, különböző kutatóbizottságok és kerékasztalok vezetői és előadói között hazai szociológiánk jónéhány képviselője. Egyre több nemzetközi folyóirat, külföldi szakmunka, fankönyv foglalkozik a magyar szociológiai kutatás eredményeivel és kér fel magyar szociológusokat közreműködésre, sőt most már több kötetnyi idegen nyelvű válogatás jelent meg külföldi kiadóknál magyar szociológiai tanulmányokból. — Hogyan látja saját pályáját, helyzetét a tudományágban? Jelenlegi tervei, érdeklődései? Mivel elégedett, mivel elégedetlen tudományos teljesítményei, eddigi eredményei tekintetében? Ami a pályámat illeti, arról itt talán elég annyit mondani, hogy a magyar szociológia utolsó három és fél évtizedes történetét tevékeny résztvevőként végigélni, végigküzdeni és végigdolgozni eléggé viszontagságos vállalkozás volt. Egy percet sem unatkoztam közben — nem is igen lett volna rá alkalmam... Nem adnám egy millióért, hogy végigcsináltam, de azért nem mondanám, hogy egy millióért végigcsinálnám újra. Persze ha ma lehetne nekilátnom az elkövetkező három és fél évtizednek, az egészen más volna, dehát hatvankét éves vagyok. Helyzetemmel meg vagyok elégedve. Mind a Magyar Tudományos Akadémián módomban van azzal foglalkozni, azt kutatni, ami érdekel, mind másik munkahelyemen, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen módomban van azt előadni, azt tanítani, amit legjobban szeretek és amit a legszükségesebbnek tartok. Hat éven át az Egyesült Nemzetek Szövetsége központi társadalomtudományi kutatóintézetének, az UNITAR-nak a kutatásait irányítottam, előtte és közben is vendégprofesszorként működtem a Massachusetts Institute of Technology-n, a New School for Social Research-en, kutatóképzésben vettem részt és szemináriumokat tartottam a szociológia sok más nemzetközi központjában. Hazai és külföldi tanítványaim közül ma szép számban akadnak tanszékvezető profeszszorok, kutatóintézeti vezetők, kitűnő fiatal — vagy már nem is annyira fiatal — tudósok. Hátralevő éveimben szeretnék még idehaza felnevelni egy kis kutatógárdát, s azt, amit egy életen át megtanultam, még átadni azoknak, akiket ez érdekelhet. Nagyon foglalkoztatnak országépítésünk bizonyos konkrét problémái, így különösen a tudományszervezéssel, a tudományos és technikai forradalom hasznos és káros társadalmi velejáróival, a társadalmi kommunikációval kapcsolatos kérdések. Mivel vagyok elégedett? Talán leginkább néhány olyan fiatalabb kutató munkájával és fejlődésével, aki tanítványomnak tekinti magát. Mivel vagyok elégedetlen? Légióként azzal, hogy olyan nehezen jutok elég időhöz és nyugalomhoz megírni azt a munkámat, amelyben az emberi élet értékelését meghatározó társadalmi és társadalomlélektani tényezőket igyekszem számbavenni. kimutatva, hogy ez az értékelés hogyan hat különböző élethelyzetekben s különböző társadalmi-gazdasági viszonyok között az egyén, a csoport, a társadalom, sőt maga az államhatalom döntéseire. Sz M. A Magyar Sajtó Háza — belülről Ünnepség a mártírhalált halt Rózsa Ferencről elnevezett teremben akkor is az Andrássy úton működött, de lejjebb, a harminchármas vagy harmincötös számú házban, a régi Andrássy úti Gerbeaud, azaz a mai Művész Cukrászda mellett. A Körönd és a Városliget közti fertályba csak később kezdtek háztűznézőbe járni, s lehetett már 1942., amikor a pénzen, amit Dulin Öméltósága, vagyis Dulin Elek miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosztály bonviván és lapirtó Dulin Lexije szerzett meg, az Andrássy út 101-es Tószeghy-Freund-villát, amelyet amikor a török követség kiköltözött belőle, a Sajtókamara végül megvásárolta. Csak kívülről láttam eddig ezt a házat, most meg egyszerre — ha ablaka nincs is, ha idehallik is Budáról az ágyúszó — elnöki szobájában ülök. Bizonyos helyzetek mérhetetlen pátoszát elcsitítja a rögtöni cselekvés, a mérhetetlen feladat százfelől felrajzó képzete. Kossuth Lajos szerkesztő urat azonban máris emlegetni kezdte valaki... Kolosváry-Borcsa Mihály még javában elnökölt sajtója fölött valahol a Dunán túl, de mi tizenöten már megválasztottuk magunk közül MUOSZ-elnöknek a talpig derék s méltán illusztris újságíró és színikritikus Relle Pált. Egy híján húsz éve halt meg, a felszabadulás tizedik évfordulóját három nappal élte túl. Baj is, szégyen is, de napok óta hiába erőlködöm s kérdezősködöm, sehogysem sikerül összehoznom magamban vezetőségünk névsorát, az elsőét. Relle Pálon kívül kettőre, Kassák Lajosra és Nádor Jenőre emlékszem a legélesebben, de tán csak azért, mert velük vitáztam, s így az emlékkép egy árnyalattal világosabb, mint az a másik, amely ugyanabból az elnöki szobából Haraszti Sándor, Korcsmáros Nándor, Kemény István arcát őrzi. Aztán folytattuk üléseinket, amelyeknek vége felé — mivel ez a funkció is reánk bíztatott — rendszerint igazoló-bizottsággá alakultunk át. Odaát Budán még ágyúztak; a halálnak tizenötféle torkából szabadultunk ide mind a tizenöten. De azért nem voltunk igazságtalanok. Embert is úgy néztünk, mint kéziratot: végül csak a gonosz mondatot húztuk ki, a hibátlant soha. Amikor még bokáig gázoltunk irományban, felemeltem egy könyvet, amely a lábam alá került. Piros gerinc, félvászon kötés, belepréselt embléma: Országos Távirati Iroda vezérigazgatója MTI felv. A külföldi főszerkesztők tanácskozását Barcs Sándor, a Magyar nyitja meg Magyar Sajtókamara Könyvtára. Kinyitom, ott az eredeti címlap is, vörös alapon fekete betűk: A Forradalmi Kormányzótanács és a népbiztosok rendeletéi. Fölötte: Vtlág proletárjai, egyesüljetek! Alatta: Budapest, 1919. A „Proletárjog’’ kiadása. A címlap utáni oldalon címeres bélyegző, megint a Kamaráé. Mellette szöveg: Vitéz Kolosváry-Borcsa M. úr ajándéka. Hazavittem, megvan még ma is. Cserébe Borcsától ezt a könyvet kaptam, a két könyvemért, amelyet a zúzdába küldött — annyi jelesebb író, annyi óriás könyvei után, amelyeket a gépindítás ünnepélyes aktusán, a filmhíradóra vett avatáson saját kezűleg hajított a zúzdába. Nem éppen gavalléros viszonzás — gondoltam akkor, abban a hiszemben, hogy ez a könyv úgyis megvan nekem. Még nem tudtam, hogy Sikabonyi Antal naphegyi lakását felgyújtották a nácik, s elégtek benne apám csaknem összes 1918—19-es könyvei, s bennégett a jó Sikabonyi szegény mamája Is. Múzeumi igazgató-őr és könyvtárigazgató volt Sikabonyi, baj esetén ő azt mondhatta volna, hogy történelmi dokumentumokat őriz. ö szakszerűen őrizte, s lám, a dilettánsnak, a könyvzúzónak jobban sikerült. A dilettánsnak, a könyvzúzónak, akinek szakállán meg lehetett volna gyújtani az alkoholt, s aki egy felvizezett, elbutult, de felcifrázott lumpen-középosztályból lett duhaj hazai geng teljes bődületének volt élő szobra. Nem is ővele, nem személyének árnyával ingerkedem, hiszen hazahozták, hiszen megbűnhődött. S azon a mérlegen, amely azt méri, hogy kicsoda vétkezett, őnála is bűnösebb volt kamarai jobbkeze, Gáspár Jenő, a Petőfi-Társaság titkára, a költő, aki megúszta tíz évvel azt, amibe a barbár Borcsa belefúlt. Dehogy is Borcsa árnyával ingerkedem. A világra s a hazára vetett rettenetes árnyékot, amelynek ő reánk szakmailag vetülő része volt: azt átkozom. A könyvet, amelyet pusztulásuk örvényének egy véletlen tajtéka hajított elém, mint egy üzenetet, kárhozat helyén a jövendő jelét, forradalmi múltból mint hirtelen és képtelen, de valóságos revelációt — a könyvet felemeltem. Hazahoztam, megvan, itt van előttem az íróasztalon, a gép mellett. Hadd maradjon még valameddig nálam. Aztán úgyis gazdájára, felnőtt gyermekünkre: a MUOSZ-ra hagyom. 7
