Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-30 / 7. szám
Mßietyek, kutatók, tinták A SZOCIOLÓGIÁRÓL Beszélgetés dr. Szalai Sándor akadémikussal Milyennek látja a magyar szociológia helyzetit? Minek tulajdonítja a szociológia tekintélyemelkedését a társadalomtudományok sorában? A magyar szociológia jelenlegi helyzetét csak múltjának ismeretében lehet helyesen értékelni. Emlékezzünk vissza mindenekelőtt arra, hogy a magyar szociológia a századfordulót követő években az európai haladás élvonalába emelkedett és fejlődése az 1918/19. évi forradalmakig teljes mértékben lépést tartott a társadalomtudományok világfejlődésével. A Társadalomtudományi Társaság, a „Huszadik Század”, a Galilei-kör korszaka volt ez — Szabó Ervin, Jászi Oszkár, Ágoston Péter, Varga Jenő, Bolgár Elek, Lukács György, Kunfi Zsigmond, Szende Pál... JCell-e tovább sorolnom a neveket? A szociológiai gondolkodás kulcsfontosságú szerepet játszott ekkor nemcsak a hazai haladó polgári ideológia kialakításában, hanem a marxizmus eszméinek terjesztésében és a munkásmozgalmi oktatásban és nevelésben is; hozzájárult az 1918—19-es forradalmak eszmei előkészítéséhez. Ezután azonban az ellenforradalom és a Horthy-uralom negyedszázada következett, amely lerombolta mindazt, ami addig épült. Mindazok, akikre fentebb Utaltunk, ha megélték az ellenforradalom idejét, emigrációba kényszerültek. Akik pedig az ellenforradalmat megelőző két évtized szociológiai mozgalmának tevékeny résztvevői közül idehaza maradtak, gyakorlatilag elszigetelődtek a „belső emigrációban”, vagy pedig feladták a szociológia iránti elkötelezettségüket, ilyen irányú tájékozódásukat és érdeklődésüket, s másfelé fordultak. Teljes negyedszázadon át — a felszabadulásig — Magyarországon semmiféle szociológiai intézmény, kutatóhely, tanszék nem létezhetett, semmiféle szociológiai szakképzés nem folyt. A harmincas évek elejétől kezdve kialakultak — kis csoportok hősies erőfeszítése révén — a szociológiai vizsgálódás és publikáció illegális, féllegális vagy éppen hogy csak megtűrt gócai: a „Századunk" és a „Gondolat” folyóirat köre, Braun Róbert, Vámbéry Rusztem és Madzsar József zártkörű tanulmányi és vitatársaságai, az illegális kommunistaként később mártírhalált halt Jáhn Ferenc és Földes Ferenc „kutató-szemináriumai”. Mindehhez csatlakozott a harmincas évek derekától a falukutató író-szociográfusok (Erdei Ferenc, Darvas József, Féja Géza, Szabó Zoltán, Boldizsár Iván stb.) Magyarország „felfedezésére” irányuló mozgalma. De mindez együttvéve is csak kiáltó szó volt 3 pusztaságban. Intézményes bázisa, kiképző és kutató _ szervezete a magyar szociológiának 1919 és 1945 között egyszerűen nem volt. A felszabadulást követően nagy lendülettel indult meg a magyar szociológia újjáépítése is. A hatalmas társadalmi átalakulás közepette elsősorban az ifjúságban támadt valóságos farkaséhség szociológiai ismeretszerzésre. Az egyetemeken, a népi kollégiumokban s a legkülönbözőbb társadalmi szervezetekben egyre-másra alakultak szociológiai tanuló- és vitakörök, rengeteg lelkes „kutató-akció”, „felmérés”, város- és falujáró vizsgálódás terveződött-szerveződött, sőt indult meg — általában persze a vállalkozók elméleti és módszertani felkészültségét, érettségét és erejét messze meghaladó célkitűzéssel. Mert honnan is lettek volna huszonöt éves kiesés után kellő számban megfelelő szociológiai képzettségű tudományos vezető-, kiképző- és kutatókáderek, akikre egy ilyen nagyarányú szociológiai mozgalom irányításához szükség lett volna? Akik voltak, azok a lázas társadalmigazdasági újjáépítés éveiben általában más és sürgősebb országos feladatokkal voltak meg- és túlterhelve. Így aztán nem csoda, hogy ennek a szociológiai mozgalomnak sok vadhajtása lett, s ez különféle politikai és ideológiai bonyodalmakra is vezetett. 1946 őszére mégis létrejött a budapesti egyetem bölcsészeti karán az első rendszeres szociológiai képzést nyújtó tanszék, 1947-re pedig felépült az első szociológiai kutatóközpont, a Társadalomtudományi Intézet. Más karokon és más egyetemeken is megindult a szociológiai ismeretek oktatása a társadalmi tudományok különböző ágaiban. Egyre több könyv és tanulmány jelent meg a szociológia köréből; egyre több társadalmi szervezet oktatási keretében, egyre több szabadegyetemi és tudománynépszerűsítő előadásban jutott szóhoz a szociológia. Ennek az igen-igen biztató fejlődési szakasznak vetett végett a dogmatizmus és a személyi kultusz. 1950-től kezdve megszűnt a szociológia egyetemi oktatása, megszűnt a szervezett szociológiai kutatás és publikáció minden lehetősége — szociológiáról most már csak mint „burzsoá áltudományról” lehetett szó —, s igen széles körű mozgalom indult a szociológia lejáratására. Aztán sokáig nem esett szó a szociológiáról. Ám ez „lappangási” időszak volt, mert ha nyilvánossága nem is volt a néven-nevezett szociológiának, a szociológiai gondolkodás és vizsgálódás mégis otthonra talált a legkülönbözőbb társadalomtudományi ágakban és munkaterületeken: a filozófiai, jogtudományi, közgazdaságtudományi, demográfiai, etnográfiai stb. kutatómunkában. Így azután amint az ország felocsúdott 1956 őszének rettenetes megrázkódtatásából és megindult a társadalmi-gazdasági, kulturális és tudományos fejlődésnek azon a zökkenőktől ugyan nem mentes, de egészében véve egyenes és nyugodt vonalán, amelyen ma is halad, hamarosan megnyílt a lehetőség a szociológiai élet és a szociológiai munka újjászervezésére. 1959-ben a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében megalakult egy külön Szociológiai Kutatócsoport; egy évtized után megint létrejött a hazai szociológiának egy ugyan egyelőre kicsiny, de mégiscsak elismert intézményes bázisa. Alig négy év alatt ebből a magból növekedett önálló akadémiai kutatóintézménnyé az a kutatóhely, amely ma az MTA Szociológiai Kutatóintézeteként oly fontos helyet tölt be az ország szociológiai életében. A hatvanas évek kezdete óta elért haladást a szociológia „térfoglalásában” talán legjobban azzal érzékeltethetjük, ha utalunk arra, hogy ma már az akadémiai intézeten kívül egész sor jelentős tudományos központ foglalkozik rendszeresen konkrét szociológiai kutatómunkálatok szervezésével és végrehajtásával a kutatómunka különböző ágaiban, így többek között a Központi Statisztikai Hivatal Népesedéstudományi Kutatóintézete és Társadalomstatisztikai Főosztálya, a Magyar Szocialista Munkáspárt Társadalomtudományi Intézete, a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontja, önálló tanszéki keretek között szociológiai szakképzés folyik a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karón, de professzurái, docentúrái, előadó- és kutatócsoportjai vannak a szociológiának sok más egyetemen és főiskolán, s külön említésre méltó, hogy a Pártfőiskolának is van saját szociológiai tanszéke. Az Akadémia Szociológiai Bizottságának kiadásában több év óta önálló szakfolyóiratként jelenik meg a „Szociológia”, de egész sor más társadalomtudományi folyóirat (Valóság, Társadalmi Szemle, Kortárs stb.) ugyancsak jelentős teret nyújt szociológiai tanulmányok és szociológiai kutatások eredményei publikálásának. Igen komoly fejlődésnek örvend a szociológiai könyvkiadás; szinte minden héten megjelenik a könyvpiacon egy-egy új, hazai szerzők tollából származó vagy idegen nyelvből fordított szociológiai monográfia, tanulmánykötet, válogatás. Küszöbön áll a Magyar Szociológiai Társaság megalakulása is. Az új — azazhogy most már hétéves eredményes múltra visszatekintő — gazdásági reform bevezetése, általában a társadalmi-gazdasági tervezés és irányítás korszerűsítése és hajlékonyabbá tétele, a közélet demokratizálódásának előrehaladása, a szociálpolitikai problémákra fordított fokozott figyelem és sok minden más tényező nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az állami és a társadalmi vezető szervek mindinkább szükségesnek látják terveik és döntéseik előkészítésénél a konkrét társadalmi adottságok és helyzetek, az intézkedések által érintett társadalmi rétegek és embercsoportok életkörülményei, magatar-RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: MUOSZ 1062 BUDAPEST Népköztársaság útja 101 Alighogy Pestről Budára tak karodott az utolsó náci és nyilas, rohantunk be máris, százával, szőrösen és rongyosan, az Andrássy úti épületbe, amely addig a Sajtókamara volt. Rohantunk fel a lépcsőn, s fönn megtorpantunk, összetorlódtunk a teremfélében, amely ma központi titkárság, de nem fértünk el benne, le a földszintig türemlett, gomolygott az életbenmaradás és honfoglalás páros hihetetlenségében a rettenetes külsejű és szikrázó szemű hírlapíró sokaság. Megtorpant egyszerre az egész; a kitört ablakokon becsikorgott kintről a tél, de sokan voltunk, beszélő szájakról páracsíkok eredeztek fehéren, s könyvben, aktában, papirosban gázoltunk bokáig. Valami ordítás, százhangú, dühös, valahonnan a tömeg közepéből: észrevették Gáspár Jenőt, a Sajtókamara főtitkárát, aki nem ment el Kolosváry-Borcsáékkal, hanem helytartójukként az ostromig naponta bejárt, hivatalt tartott. A hajdani gyengéd lírikus és kellemes elbeszélő, aki kiadta volt a haramiáknak azt a kipipált kamarai listát, amelynek alapján Révész Bélát és anynyi mást hurcoltak elpusztítani, s aki nem mulasztott el intézkedni Farkas István kiváló festőnk halála iránt sem, ez a kitűnő főtitkár egész természetességgel és frissen borotválva sétált át a Bajza utcából most is, a Bajza utcai Petőfi-házból, ahol Jókai néhai otthonában s Petőfi-relikviák közt szolgálati lakása volt, titkáraként dolgozott, ugyanis a Petőfi- Társaságnak is. Egyetlen ordítás, és már nem volt sehol. Alighanem ettől ébredt rá a tömeg, hogy intézkednie kell, célt adni a rohanásnak, amely idehozta: ettől a pillanattól lett az alaktalan masszából újságírói társadalom. Kisvártatva újabb kiáltás, de most már tömörebb; löktek rajtam egyet, s néhányadmagammal egy ajtón belül, a mai elnöki szobában találtam magam. Ez volt a közfelkiáltás, amely tizenöt tagú ideiglenes vezetőséget választott: az első vezetőséget, amely ott az ajtón belül ezután percek alatt megalapította a magyar sajtó új szervezetét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét. A hajdani tulajdonosok, Tószeghy-Freundék uzsonnára soha nem hívtak, a török követségre sem voltam hivatalos, amíg bérelte tőlük. Aztán, hogy megvette a Sajtókamara, csak azt tudtam, hogy Itt van. Mi közöm volt nekem a Kamarához? Az, hogy dühös cikkeket írtam egyáltalán minden kamarásítás ellen, amíg lehetett, úgy harmincnyolc-harminckilencig. Meg hogy az alakuló Kamarába föl sem vettek, tehát a kezemben toll csak addig maradhatott, amíg el nem bíráltatott a fellebbezés. Az elbírálás a Lánchíd utcában volt, kilencszáznegyven elején, a Sajtótanács nevezetű fórumon. Oda mór megidézték az embert. Akár oda sem mentem volna. Maga a Sajtókamara már A MUOSZ székház Népköztársaság útja 101. Novotta Ferenc felvételei
