Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-30 / 7. szám

A TÖRTÉNELEM LOGIKÁJA

Az egész világegyetem meghatározott rend és ritmus szerint létezik a térben és az időben. Mi is az időben élünk, ám ezt az időt csak úgy érzékeljük, ha rendet és ritmust teremtünk magunk és a világ számára. Ez a ritmusteremtő készség nemcsak a természeti és biológiai létezésünk síkján mutatkozik meg, hanem a különféle időszámítások, naptárak jelzik, hogy a történelemben is szükségünk van tájékozódási pontokra, amelyekhez mérve kijelöljük a helyünket.

A történelemnek sajátos logikája van: annak idején az iskolában a nagy csatavesztések, a nagy győzelmek, a megtartott és megszegett békék dátumait tanultuk. Ezek az évszámok azonban nagyon is külsődleges és formálisan korszakoló határvonalak voltak, hiszen a történelem logikája általában nem egy-egy szakasz lezárulását emeli ki, örökíti meg, hanem sokkal inkább az új fázis kezdetét, a tartalmi változást írja fel a történelemkönyvek lapjaira. Azok az igazi történelmi évfordulók, amelyek a szó szoros értelmében fordulatot hoztak az adott közösség életében. Mint például március tizenötödike. Vagy november hetedike. És április negyediké.

Április negyediké, amely szintén a kezdete volt egy új, egy másfajta életnek. Sokat és sokszor emlegetjük, milyen elavult és léleknyomorító volt országunk félfeudális társadalmi szerkezete. Sokat és sokszor emlegettük a háború borzalmait, a hitleri hadsereg pokoli haláltáncát, a vért, a könnyeket, a szenvedéseket. Április negyediké véget vetett ezeknek a lidérces álmoknak. Befejezett és lezárt egy történelmi szakaszt. De ha csak ilyen lezáró és befejező jellege volna április negyedikének, akkor csupán múltbanéző, csak a múltat kárhoztató embereket szült volna, akik cselekvésképtelenül a múlt igézetében élnek s nem ismerik az alkotás emberi örömét.

Április negyediké korszakteremtő jellege éppen abban rejlik, hogy a történelmi fejlődés „csomópontján” egyrészt szétzúzta az anakronisztikus társadalom korhadó szerkezetét és kisöpörte hazánkból a hatalmi tébolyában nemzetet, népet, országot, mindent máglyára dobni kész politikai és katonai kalandorokat, másrészt megteremtette az igazságos társadalmi fejlődés lehetőségét.

És ez nem elvont, irreális lehetőség volt, nem történelmi álom, amely csupán megálmodni képes egy jobb, egy békésebb életet.

Április negyediké valódi lehetőséget teremtett, s ezt a reális lehetőséget mi változtatjuk át napról napra valósággá. Ilyen sorsfordulója hazánknak az országalapítás óta nem volt. Teremtő fordulat volt április negyediké: lerombolta a kizsákmányolást, az emberi kapcsolatok ősi kalodáját, s a bilincshez, igához szokottak felegyenesedhettek. Április negyediké jelképpé vált életünkben.

Ezen a napon egy nép átlépett a lehetőség tartományából a valóság birodalmába. A valóság birodalmába, amelyet nem mások vére-MAQYAR MŰVÉSZEK KÜLFÖLDÖN

A világ más országaiban élő honfitársaink mindig nagy érdeklődéssel várják a magyar kulturális élet „utazó nagyköveteit”. A közeljövőben a Magyarok Világszövetsége szervezésében a következő kitűnő művészek látogatnak el a különböző országokba:

Március 28-án Koppenhágában, március 29- től április 2-ig Stockholmban, április 3-án Oslóban, Szemes Mari érdemes művész, a József Attila Színház tagja, Erdész Zsuzsa és Bartha Alfonz operaénekesek, a Magyar Állami Operaház tagjai, Hajdú Júlia zeneszerző és Antal Imre Liszt-díjas zongoraművész, a Magyar Televízió főmunkatársa lép fel.

Március 28-án Amszterdamban, 29-én Brüsszelben és 31-én Párizsban Kállai Ilona, Jászai Mari-díjas színésznő, a József Attila Színház tagja, Juhász Jácint színművész, a Madách Színház tagja, Szabó Rózsa és Berkes János operaénekes, a Magyar Állami Operaház tagjai és Péter Szabó Anikó zongoraművész ad ünnepi műsort.

Március 30-án Bécsben, Sütő Irén színművésznő. a Thália Színház tagja, Szűcs István színművész, a Győri Kisfaludy Színház tagja, Forgács Júlia és Bódy József operaénekesek, a Magyar Állami Operaház tagjai, Érsek Mária zongoraművész és Fónay Márta, Jászai Mari-díjas színművész, a Fővárosi Operettszínház tagja lép fel. Ez alkalommal ünnepli a Bécsi Magyar Munkásegylet a 75 éves jubileumát.

Április 5-én Grazban és 6-án Bécsben Kozák András, Jászai Mari-díjas színművész a Thália Színház tagja, Békés Itala színművésznő, a Madách Színház tagja, Mészáros Sándor, Dunszt Mária operaénekesek, Patkó József zongoraművész, a Magyar Állami Operaház tagjai, Kibédy Ervin, Jászai Mari-díjas és Hlatky László színművészek a Vidám Színpad tagjai lépnek fel az ünnepi műsorban.

Szigligeti Ede A cigány című színművét Szirtes Adám főszereplésével, a Győri Kisfaludy Színház április 20—21-én mutatja be.

A Bécsi Magyar Kolónia ifjúsága június 7. és 9. között három alkalommal is tanulhat népdalokat, az előadásokat I'áss Lajos karnagy vezeti.

Május 5-től 14-ig Kanadában szerepel Ruttkai Éva színművésznő, a Vígszínház tagja. Faragó Vera, a Vidám Színpad művésznője és Darvas Iván, a Vígszínház tagja július 1-től kéthónapos vendégszereplésre Ausztráliába utaznak. Jelenleg is Ausztráliában tartózkodik a népszerű énekes-házaspár Záray Márta és Vámosi János.

hullása, nem mások áldozatvállalása nyomán kapunk, hanem amelyet magunknak kell megteremtenünk.

1945. április negyediké ma már történelem, évforduló, múlt, amelyre visszanézünk, s amelytől új társadalmunkat számítjuk.. (Milyen jellemző, milyen gondolkodásrakésztető: még azok is, akik ellenséges indulattal figyelik hazánk elmúlt huszonkilenc esztendejét, még azok is mérföldkőnek használják ezt a dátumot — a történelerti megmásíthatatlan logikája ez!) És azon a történelmi fordulóponton sok minden egyszerűbb, sok minden egyértelműbb és világosabb volt, mert a'z „április negyedikék” a fegyveres harcok, a hősi gesztusok, a végérvényes cselekedetek világába tartoznak. Ám az utána következő hétköznapok fáradalmaiban, amikor már nem a fegyverek, hanem az ideológiák csapnak öszsze, s a társadalom építésének sokszor kacskaringókkal, de mindig előrehaladó építésében, amikor nemcsak hogy ki lehet, hanem ki is kell javítanunk az esetleg elkövetett tévedéseket, ebben a történelmi korszakban látszólag több problémával találjuk magunkat szemközt. Azazhogy sokkal több problémánkról beszélünk. Egyrészt azért van ez így, mert most már jut időnk mindent békésen megtárgyalni, másrészt azért, mert. a közös ügyeinket, az ország jövőjét csakis a „kiművelt emberfők sokasága”, a nép, a többség véleményének a meghallgatásával, és annak figyelembevételével lehet megoldani. Ezért vitatjuk meg ifjúságunk és a nők helyzetét, ezért tervezünk nemcsak a mának, sőt, nem is csak a holnapnak, hanem már a holnaputánnak! (Népességünk várható alakulását manapság már az ezredfordulóig számolgatjuk, s ez egyáltalán nem a jövőkutatás „felségterülete”, hanem a népgazdaság tényleges igényeinek a józan tervezése és kialakítása.)

A jelenünk és a jövőnk így kapcsolódik öszsze egyetlen megszakíthatatlan, tevékeny folyamatban, s a nemzedékek, a kisebb-nagyobb közösségek, vezetők és vezetettek' egymást segítve. együtt munkálkodunk a közös célon — hiszen mindaz, amit eddig elértünk, eddig tettünk, a mi közös művünk, s az a jövőnk is — továbbfolytatjuk országunk építését, szépítését, időnként újabb és fiatalabb erőkkel frissítve fel sorainkat.

Ez csakis békében lehetséges. Ezért akarunk mindnyájan békét. Ezért akar békét a világ, olyan történelmet, olyan jövőt amelyben helye van a nevetésnek, helye van a munkás hétköznapoknak, a felszabadult ünneplésnek,^ az örömnek, helye van a tudománynak, a művészetnek, a gondolatoknak, az érzelmeknek. Helye van az embernek.

Április negyediké előfeltétele volt mai életünknek és eredményeinknek. És biztosítéka lett a holnapunknak is. Ez a legszebb és legfényesebb igazsága a történelem logikájának.

Apostol András

f -fSv'

ffs

n

u

m

cAg,tßwz

• •

Igen személyes pesti napló következik most, ami a történetet illeti, de abban bízom, tartalma mégis érdeklődésre tarthat számot. „Ágyhoz szögezve”, írtam fel cím gyanánt, kettős értelemben is. Az ágyhoz voltam és részben vagyok még mindig szögezve, mert „félre léptem”, jó nagyot estem és combnyaktörést szenvedtem. De a szögezve azt is jelenti, hogy nem raktak gipszbe, hanem a törött comb nyakát (vagy combnyakamat? ezt a két szót ilyen összetételben főképpen elsőszemélyes birtokraggal még nem használtam és jól meg lettem volna nélküle). Két platina-irídium ötvözetű szöggel átütötték és egybeillesztették. Ha az embernek baja, betegsége van, vagy baleset főszereplője lesz, akkor á világ megszűnik körülötte, nem tud és nem is akar egyébről beszélni, mint fájdalmairól, gyógyulásáról, nyavalyáiról. Magamat sem érzem kivételnek, és ez menthető, sőt talán természetes is: az ember létét és tudatát betölti betegségének és gyógyulásának gondja.

De ha már akarva-akaratlanul erre járt rá a szájam, azt keresem meg az élményből, amit különben nem tudtam és nem tanultam volna meg. Hogy a combnyaktörés fájdalmas happening, kiváltképpen, ha egy idegvégződés beleszorul a törésbe. Ezt a tanulságot szívesen megtakarítottam volna. De azt már sosem tudtam volna meg, hogy a budapesti mentőket különleges hordággyal szerelték fel töröttlábúak és töröttgerincűek részére. A mentők ráhelyezik az embert egy hordágyra, amelyen lazán libegő kék műanyag paplan van, és fájdalmam fátylán át is látom, hogy kétoldalt lelóg. Rátettek, a két oldalról betakartak. és ekkor az egyik mentős a laza paplanba levegőt kezdett szivattyúzni, olyasféleképpen, mint a tóparti és tengerparti gumimatracokba. Amíg fejemen átröppent a gondolat, hogy ráfekszem-e még valaha ilyen vízijátékszerre, a paplant felfújták és három helyen összecsatolták, llymódon egész testemet sínbe rakták, de ez a sín alkalmazkodik a test formáiéhoz és úgy rögzíti a törött lábat, hogy az szállítás közben egyrészt semmikéDpen sem tud elmozdulni, másrészt nem erőszakolták olyan helyzetbe, ahol a fájdalom fokozódik.

Hermann Kersting, a Német Szövetségi Köztársaság első magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, átadta megbízólevelét Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének

Costa Rica Köztársaság első magyarországi nagykövete, Amaldo Ortiz Lopez, átadta megbízólevelét Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének

Jens Evensen, norvég kereskedelmi és hajózási miniszter hivatalos tárgyalásokra Budapestre érkezett. A vendéget a repülőtéren dr. Szalui Béla külkereskedelmi miniszterhelyettes fogadta

MTI felvételei

Amíg a mentőkocsiba emeltek és a budai dombtetőről az Üllői úti klinika-negyedbe vittek, életemben először éreztem magam hímes tojásnak. Olyan óvatosan bántak velem és olyan könnyedén emelték fel nyolcvan kilómat, mintha attól tartottak volna, hogy bármely percben eltörhet valamelyik csontom, holott tulajdonképpen már el is tört... A másik nagy élmény a klinikai fogadtatás és a műtét volt. Budapesten is, mint minden nagyvárosban sok a baleset, különösképpen mióta megnövekedett az autók száma. Ugyanakkor még mindig „gyalogos nemzet” maradtunk, noha évszázadokon át azzal hízelegtünk magunknak, hogy „lovas nemzet” vagyunk. Ezen azt értem — és volt időm elfilozófálgatni a röntgenfelvétel és a műtét között — hogy a gépkocsik számának növekedése ellenére sem szeretnénk a közlekedést önmaga fonákjára fordítani. Három-négy évvel ezelőtt irigyeltük Bécs, Párizs vagy Róma autóforgalmát, ma azonban rémülten gondolunk rá, és azt szeretné mindenki, autósok és gyalogosok, hivatalos emberek és civilek, hogy az autó ne bénítsa meg azt, amire való, a közlekedést, és ne kurtítsa meg azt, ami a legfőbb élvezet benne, a mozgási szabadságot. Én talán ennek a gondolatnak a jegyében estem orra — azaz hogy éppen nem orra — gyalogosan sétálva. De a többi baleset oka mégis főképpen az autó, és ezért Budapesten a hét minden napján más-más kórház sebészeti osztálya, vagy sebészeti klinika, vagy esetleg a külön baleseti kórház várja az aznapi „termést”. (Vasárnap többen'vannak, nem kell magyarázni, miért.) Engem azonban a szerencsétlenségben sem hagyott el szerencsecsillagom: azon a szerdai napon éppen a Rubányi-klinika, azaz hivatalosan a II. Sebészeti Klinika volt az ügyeletes. Miután a röntgenfelvétel is megerősítette azt, amit lefittyedt lábfejemről egy harmadéves medikus is meg tudna állapítani: a combnyaktörést, az ország legjobb baleseti sebészeti csapata és még a szomszédos röntgenklinika igazgatója, Zsebők Zoltán profeszszor elhatározták az azonnali szögbeverést.

A harmadik olyan vívmánnyal, amelyről egyébként sohasem szereztem volna tudo'

■ Í

mást, már a műtőasztalon találkoztam. Az ember ilyenkor igyekszik régi virtus szerint a szükségből erényt csinálni és addig, amíg az injekcióban beadott Evipan, majd a nyelőcsövembe helyezendő új altatógáz el nem süllyesztett a nirvánába, jól körülnéztem. Először azt hittem, öntudatom játszik már velem, mert a műtőasztal fölött kis televíziós ernyőt láttam. Arra mégsem gondoltam, hogy műtét közben a sebészek a „Made in Hungary” című popdal műsort nézik majd, mert éppen az volt műsoron. Már mint a televízióban. Erre a képernyőre az én eltört combnyakamat tűzték műsorra, miközben Tamásy tanár úr a szögeket beverte, folyamatos röntgenfelvételről a képernyőn pontosan látta a haszontalan combnyakat, a törést, és így halálos biztonsággal, azaz éppen ellenkezőleg: nagyon is életrevalóan és számomra úgyszólván az életet jelentő biztonsággal dolgozott.

A következő tanulság már szélesebb és általánosabb. Hosszú ideje nem voltam kórházban és most kerültem először a baleseti sebészet közös nagy kórtermébe. Ha azt mondom, hogy mindea percben úgy éreztem magam, olyan nyugalmat élveztem, mintha külön szobában lettem volna, akkor ezt kötve hiszik el nekem a nyugati világban élő olvasóim, hiszen ott állandóan visszatérő téma a betegség, meg az ezzel járó óriási költség, kiváltképpen az Egyesült Államokban, és az önvigasztalás, hogy igen, de a pénzemért személyes ápolást kapok. Erre azt mondhatom, és kis túlzással hozzá tenném: a tanulság majdnem megérte a törést, azt, hogy külön szobabeli ápolást kaptam nemcsak én, hanem a nagy kórteremben mindenki, de nem tehetem hozzá: a pénzemért, mert ez a „magán-szanatóriumi” szintű orvosi törődés, ápolónői figyelem, úgyszólván dédelgetés, egy fillérbe sem került.

Ezt természetesen eddig is tudtam, de most hogy a saját bőrömön, sőt csontomon tapasztaltam és tapasztalom még mindig, hiszen a combnyaktörés nem rövidlejáratú nyavalya, úgy érzem, hogy — a szükségből megint erényt csinálva — érdemes volt leírni és a világgal tudatni.

3