Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-02 / 5. szám

>gszebb magyar falu

rint, mint a helybéli parasztokat? Milyen ember volt az, aki itt kívánt nyugodni ebben a földben?

Emlékeket idézünk fel, tanítványok, barátok szavait. Szőnyi István hosszú évekig a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára volt.

— Tizennyolc esztendős koromban találkoztam először vele. Négy évig tanított. Azóta sem akadtam olyan emberre, aki hozzá hasonló érzékenységgel tudja megérteni a másikat. Szeretetreméltóbb férfit, önzetlenebb művészt nem ismertem. — Így emlékezett rá egyik tanítványa.

Es idézzük a másik tanítvány szavait:

— Megértette, hogy mit akarok, azért szerettem. Egyszerű ember volt, nagy művész, mindenkit megértett és mindenki megértette őt.

Egy régi barát így idézte fel alakját:

— Mindig a csendet és a békét kereste. Hallgatag volt és szelíd, mint a faluja és a háza, a nagy folyó, meg a fény is a képein. Boldog, elégedett ember volt, kertjében nagyszemű szőlő és mosolygó alma termett. Az emberek pedig nagyon szerették... Napi politikával nem foglalkozott soha. Aki kíváncsi a véleményemre — szokta mondani —, nézze meg a képeimet. 1944-ben mégis nyolc üldözött családot bújtatott a lakásán hónapokig. Dolgozott akkor is. Rézkarcokon. A háború dühöngött odakint, ő befogta fülét és dolgozott, aprólékos gonddal, soha nem volt igyekezettel. Rézbemetszett hamis bélyegzőket készített, életet mentő okmányokat; hadiszökevényeknek, faji üldözötteknek. Erről nem beszélt később soha. Példaadó ember volt. Az egész festőnemzedék minden kérdésre Zebegényből várta a választ. Aba Novák azt mondta róla: „A legtisztább férfigerinc, olyan tiszta és kemény, mint a hegyi kristály...”

Pátzay Pál szobrászművész szavai:

— Képzeljen el egy embert, aki derűs, nyugodt kedélyű, de sohasem vidámkodik, komoly ember. Olyan ember, aki hiányzik, nagyon hiányzik, különösen egy hosszú barátság után. Mivel erős lélek volt, jó ember volt. Méltó volt a szeretetre.

Utolsó éveiben műtermet épített Zebegényben. Ez volt élete vágya. Néhány hónappal az építkezés befejezése után halt meg. Amikor felesége is követte a sírba, 1967-ben, múzeummá nyilvánították a zebegényi házat és a műtermet is. Pest megye leglátogatottabb múzeuma ez. A ház kertjében nyári esteken irodalmi és zenei találkozókat rendeznek. Nyaranként Szőnyi Istvánról elnevezett képzőművészeti akadémia működik Zebegényben. A szabad iskola célját az alapítók így határozták meg:

„A szabad iskola célja olyan művészetszerető, korszerű vizuális műveltségű, a művészetet értő réteg kiművelése, amely ismeri a mai alkotói elveket, s a művészetben használatos ismerete elvezeti a mai ízlés és kifejezésmód megértéséhez és igenléséhez. Az iskola feladatának tartja a minden emberben szunnyadó önkifejezési készség fejlesztését. Ennek érdekében a kezdeti tanulmányokkal egy időben bátorítja növendékeit a vizuális fantázia felszabadítására és a szabad alkotókedv kifejlesztésére. Bár a szabad iskolának nem lehet feladata a művészképzés, célkitűzése nem zárja ki a kiemelkedő tehetségek természetes kiválasztódásának lehetőségét és igazságát. „A szabad iskola egyik szervezője Dániel Kornél festőművész, a Szőnyi Múzeum igazgatója.

A ház kertjéből körülpillantva kibomlik a táj, a hegyek olyan közel vannak, hogy az ember úgy érzi, elérhetné őket a kezével is.

A műteremben a palettán száradó festék, egy vásznon kuszáit vonalak (a teremtés kezdete, a nap, a hold, a föld, a csillagok — ember sehol). Ügy maradt itt minden, ahogy a halál pillanatában állt, a befejezetlen kép az ember hiányát idézi fel, annak az embernek a hiányát, akinek egyik leghíresebb képe, a Zebegényi temetés, s aki a zebegényi temetőben pihen. A kéz utolsó vonalait, mozdulatait őrzi a vászon, s vajon mit őriznek az itt élő emberek?

Bizony Zebegényben mindenki tudja, ki volt Szőnyi István. Ismerik képeit, emlékeznek arcára, szokásaira, ismerik tanítványait, tudják, mi a festészet. Zebegény Szőnyi Istváné volt, Szőnyi István Zebegényé lett.

— Ügy temették el régi szokás szerint, ahogy ő azon a képen minden időkre megörökítette. Mintha az a kép, a „Zebegényi temetés” mozr dúlt volna meg, amikor elindult a temetési menet, halálában vált élővé az a kép. Vitték a koporsót a Békás-patak mellől föl a dombtetőre. Es a sír körül ott álltak azok, akiket ecsetjével megörökített, akiket halhatatlanná tett művészetével; feketekendös asszonyok, ünneplőbe öltözött férfiak, ott álltak néma fájdalommal, mert őt itt mindenki nagyon szerette.

És évről évre megérkeznek ide a festők, akiket a táj varázsa fogva tart; új formák, új színek tűnnek fel a vásznakon, csak a fény marad változatlan, a szórt, meleg fény, amely belülről ragyog.

Ha megállítunk egy embert a zebegényi utcán, vagy beszólunk egy kertkapun, s azt kérdezzük, ki volt Szőnyi István: az arcon a szeretet mosolya fut át, a szemek egy pillanatra a kitárult tájra tekintenek, felmérik az ég mélységeit, a folyó ezüst szalagját odalenn, elsiklanak a meredek hegyoldalak fölött, és az ember így felel:

— Hogy ki volt? Ember volt. Közülünk való.

tűin literi

dékozta a világot Zebegénnyel. Nem csupán festészetéről beszélünk, hanem arról is, hogy maga a táj és a tájban élő ember találkozott a művészettel, s befogadta.

Szőnyi István 1960-ban meghalt, de tanítványai nem felejtették el Zebegényi, az itteni alkonyban virágzó színeket, a különös szórt sejtelmes fényt, amelyben a tárgyak és arcok új értelmet nyernek, a tapintható levegőt, a gyümölcsök illatával, a belülről lobbanó eleven tűz ragyogását. A csöpp falu — akár egy égitest — vonz, mágneses erőtere van, a fiatal festők és grafikusok úgy indulnak el ide nyaranként és havas teleken, mint egykor Itália kék ege alá, abban a hitben, hogy akinek elég tehetség adatott, az itt megtalálja önmagát. A faluban élő emberek pedig szívesen fogadják azt, aki jön, nem tekintik idegennek, nekiadják arcukat, mosolyukat, mozdulataikat, házaikat, utcáikat, virágzó gyümölcsfáikat, behavazott domboldalaikat, a színek és formák világát. Zebegény népe Szőnyi Istvánban ismerte meg, tanulta meg tisztelni a művészetet. Milyen ember volt ez a festő, akit itt hántolták el a dombtetőn fekvő temetőben, fakoporsóba zárva, ősi szokások, ősi rítus szeióbbra: A Szőnyi-ház

“Péter - Jbistóí Attila

DEM SZÉP BtttfUA

Űíeimp?mi

A tanácsházán a fiatal Flaskai Kálmánnal, a tanácstitkárral beszélgetve, megkérdezem:

— Hogyan készül ma egy falu megtervezett jövője?

Elbeszéli á tervezés menetét: első az információszerzés. Ennek eszköze a falugyűlés. Itt minden tanácstag jelen van, s hivatalos a gyűlésre az egész falu. A legutóbbi falugyűlést a múlt héten tartották. A falugyűléseken hangot adnak a kívánságoknak, s ha a kívánságok találkoznak a lehetőségekkel, a tanácstagok utasítják a helyi tanácsot, hogy gondoskodjék a kívánságok megvalósításáról. Ám a kívánságok megvalósításá - hoz általában pénz kell, s a pénz megszerzése a tanács legnagyobb gondja. Anyagi lehetőségei ugyanis végesek

Néhány ház a „virágköztársasagból”

— Egyetlen példát kérek: A falugyűlés melyik kívánságát valósítják meg, és hogyan?

— Az anyasági segély bevezetése óta a zebegényi születésszám igen kedvezően alakul. Űj iskolára lesz szükségünk, mert a régi már kinőtte a kereteket. Az új iskolaépületet megterveztettük a budapesti műszaki egyetemmel, s kiderült, hogy a beruházás 14 millió forintba kerül. Ez még „a legszebb magyar falu” számára is rengeteg pénz. Nincs enynyink.

— Tehát a terv a ládafiába kerül?

— Nem. Szereztünk az iskolaépítés számára nyolcmilliót. Ennyit tud adni az állam, pontosabban a megyei tanács, többet nem. Most már csak hatmilliót kell előteremtenünk.

— S ilyenkor mit tesznek?

— Először gondolkozunk, „agyalunk”, azután cselekszünk.

— Például?

— Volt itt Szob felé, hetven hold nagyüzemi gazdálkodásra alkalmatlan, elvadult, elhanyagolt terület. Ezt megkaptuk, felparcelláztattuk s a hétvégi házak építésére alkalmas háromszáz, egyenként kétszáz négyszögöles telket eladjuk. Négyszögölenként 170 forintért árusítjuk, ami igen olcsó ár, tekintve, hogy hallottam már négy-ötszáz forintos zebegényi telekárakról is.

— Ezek szerint milyen összetételű lesz a jövőben Zebegény lakossága?

— Nem valószínű, hogy ezeket a hétvégi telkeket zebegényiek vennék meg. Nagyrészt pestieké lesz. Zebegény faluképét azonban semmiképpen sem bontjuk meg. Őrizzük ősi szépségét. Mindamellett, különösen, ha a tervezett vízilépcsőre gondolok, ki fog itt alakulni, egy olyan Zebegény, amely már-már tó partján áll. Egy hatalmas dunai víztároló egyik oldalán. A közös magyar—csehszlovák dunai vízilépcső mesterséges tavának bal partja Zebegény aljáig fog érni. Most tessék elképzelni ezt a látványt. Zebegény természeti szépségét megtetézi egy hatalmas víztároló tó tükre.

Bármennyire különösen

hangzik, a legszebb falunknak, ennek a duna-parti településnek nincs elég vize.

— Az iskolaépítés mellett ez a második nagy gondunk. A zebegényi Duna-part nem alkalmas vízkivételi mű létesítésére. Bár a legnagyobb magyar folyó partján élünk, Zebegénynek nincs elég vize. Egy hegyi forrás mellé telepítettünk egy kutat, de az csak napi 240 köbméter vizet ad. Igaz, hogy a legjobb hazai ivóvizek egyikét. Ez a 240 köbméter kevés, most azon töprengünk, hogyan építhetnénk nagyobb vízkivételi művet.

A Magyar Televízió kisfilmet csinált Zebegényről. Ebből a kisfilmből tudta meg az országos közvélemény, hogy az 1914-ben felavatott, népi stílusú, katolikus templomot valamikor nagyon régen Kós Károly építette. Az író-építész Kós, aki Kolozsvárt él, s akinek a közelmúltban ünnepelték meg a kilencvenedik születésnapját, Magyarországon és Romániában egyaránt

— S a zebegényiek tudtak róla?

— Mindenki, s még azok is, akik a zebegényi vállalati üdülőkben töltik szabadságukat, hiszen Németh Ferenc iskolaigazgató, rendre járja az üdülőket, hogy előadást tartson Kós Károlyról.

S itt már a beszélgetés olyan irányba fordul, mikor kiderül, hogy a jövő Zebegénvének egyik terve a múlt teljes feltárása. A közelmúltról, a Virágköztársaságról van szó. Zebegényi beszélgetéseink során furcsa dolgok is kiderültek: például az, hogy a falu egyik lakóját — öreg férfi — Gumifának hívják. Azután az, hogy a Bazsarózsa nevű asszony hatszobás Duna-parti házát néhány évvel ezelőtt a Ganz Műszer Művek vállalati üdülőnek vette meg. Végül elbeszélik, hogy néhány zebegényi öregember ma is jól beszél angolul. Ez mind a Virágköztársaság címszavához tartozik.

— A Virágköztársaság egész furcsa történetét is fel akarjuk tárni. És átadni a jövendőnek.

Kós Károly temploma Gábor Viktor felvételei

A két világháború között a zebegényi Virágköztársaság egészen bizonyosan lelkiismeretfurdalásból keletkezett. Sajátos jótékonykodásból, amely mögött valamely zaklatottság, bizonyos félelem lapult. Egy hatalmas vagyonú grófné próbálta a maga különös grófi módján föloldani a társadalmi feszültségeket.

Mi volt a Virágköztársaság?

— Kérem, a fóti Károlyi Lászlóné. akit később, a férje halála után, a gyermekei gondnokság alá akartak helyezni, itt élt egy kastélyszerű épületben. Később annak az utcának, a mai Táncsics Mihály utcának a házait fölvásárolta, szépen rendbe tétette, s megalakította bennük a Virágköztársaságot.

Sok > pénzt költött erre. Volt olyan zebegényi gazda, aki azt mondta, szívesen eladja a grófnénak a házát, de neki tizenhárom gyereke van, csak úgy mehet ki innen, ha Károlyiné tizenhárom házat vesz helyette. Károlyiné megvette.

Megalakította Virágköztársaságát, amelynek a tagjai a zebegényi gyerekek lettek. A fiúk fanevet, a lányok virágnevet kaptak. Ezért él még Zebegényben az öreg „Gumifa”. Á gyerekek számára angol nyelvtanárokat hozatott, hogy a parasztfiúk, parasztlányok beszéljenek angolul is. Ezért él még néhány olyan öreg Zebegényben, aki tud angolul.

Saját magát Napraforgónak nevezte el, az utcán így kellett köszönteni:

— Üdvözlöm a Napraforgót.

Kertész Erzsébetnek, a komornájának Bazsarózsa volt a neve. „Üdvözlöm Bazsarózsát ..

Majdnem az egész utcát megvette, a házakba Virágköztársaságának a tagjait telepítette, a gyerekek nagy részének kerékpárt vásárolt, futballpályát építtetett, és évente megrendeztette a Virágköztársaság ifjúsági napjait. A magyar feudalizmus egyik furcsa fejezetét írta meg a legszebb magyar faluban. Ezt a fejezetet is fel akarják tárni a jövő számára, hogy jobban lássák tulajdon múltukat.

A Vadrózsák, Nárciszok, az öreggé vált Tölgyfák, Akácok már régen kimentek a gyönyörű zebegényi temetőbe, de még él az öreg Gumifa. A Virágköztársaság elmerült a múltak temetőjébe, már csak Bazsarózsa él. akinek hajdani Dunaparti házában most pesti munkások üdülnek, s talán ■nem is mindig tudják, hogy a régi emberek miért emlegetnek virágnéven egyeseket és miért mondják Bazsarózsának a villa egykori tulajdonosát.

13